Portovenere, ahol a valóság jobb, mint az álmok

Portovenere rabul ejtette a szívemet, bekuszott a bőröm alá és most már mindig velem lesz.

Portovenere

Portovenere (vagy Porto Venere, mert így is szokták írni) 1997 óta az UNESCO Világörökségének része a Cinque Terrével és a Palmaria, a Tino és a Tinetto szigetekkel együtt.  A La Spezia-öböl nyugati részét határoló félsziget déli csücskében fekszik, innen északnyugatra található a Cinque Terre. Az őszi nyaralás “Fedezzük fel a Cinque Terrét!” része miatt kerestem Portovenere-ben szállást, de a végül nem mellékzönge lett Manarola és Riomaggiore mellett, hanem a legkedvesebb emlékem. (Pedig nem mellékesen még Pisa-ban és Luccában, a kedvenc városomban, is voltunk.)

Egy út vezet Portovenere-be (SP530) és egy vezet ki onnan (Via Olivo). Ez a kettő nem ugyanaz, és autóval úgy közlekedhető, mint egy hatalmas körforgalom. Mi a Via Olivio-n laktunk, 15 perces sétára a régi városrésztől, de minden reggel és este ez, az álmaimat is túlszárnyaló, látvány fogadott:

Portovenere kikötőjét is, mint a Cinque Terrét, az egymásnak simuló, színes házak uralják. A házak mögött fut egy másik út, a harmadik pedig a várfal mellett vezet fel a hegyre, és itt sincs hiány lépcsőkből, de aki ezeket az utcákat bejárta, bejárta a várost is.

 

 

 

A turisták sokszor csapatosan és hajóval érkeznek, és céltudatosan járják be a várost. Már ott, abban a pillanatban, amikor az emberek elsiettek előttünk, miközben mi kényelmesen reggeliztünk a padon, éreztem, hogy minden kerek, minden rendben. Pont erre vágytam.

A Forno de MÄ szerencsére mindig útba esett. Akkor is, ha reggelizni akartunk, és akkor is, ha vacsorára vittünk volna valamit.

A kéknek és a zöldnek a természetben előforduló minden árnyalatát láttuk, mellette a színes házak szinte jelentéktelenek voltak…

 

 

Nagy túrára nem indultunk, bár az is elég kemény volt, hogy fellépcsőztünk Portovenere legmagasabb pontjára.

Madártávlatból vagy közvetlen közelről a sziklák és a tenger olyannak tűntek, mintha távol lennék a civilizációtól és a természet ereje oltalma alá venne. Valószínű, hogy főszezonban, nyári melegben ez a fajta egyedüllét elképzelhetetlen, de egy októberi, borús napon nekünk megadatott. Elkapott ugyanaz az érzés, mint az Aran-szigeteken csak most nem ketten hallgattuk a tengert, hanem négyen. És ezért volt még tökéletesebb.

 

 

 

 

Portovenere-ben nincs “5 dolog, amit mindenképpen látni kell”, Portovenere-t egyszerűen élni, lélegezni kell.