A szakrális helyek a hitetlenek is tartogatnak csodákat, és mindegy mi okból, de legalább egyszer az életben meg kell tenni az utat, ami Máriapócsra vezet. “Mit ér az út, ha nem vezet templomhoz? -ez a sokértelmű és igen mély gondolatot hordozó kérdés egy grúz szatirikus filmben hangzott el, egy olyan világban, ahol a templomokat ipari célokra használták, az utak pedig gyárakhoz, kicsapongáshoz és leginkább a nagy semmibe vezettek. Ifjú emberként hallottam ezt a mondatot, akkor még az allegorikus értés elégtelenségével, azóta igen sokszor megszólal bennem ez a mondat. […] Papként a legcsodálatosabb dolgok egyike, részese lenni azoknak a pillanatoknak, mikor felismeri a kegyhelyet felkereső ember, hogy az útnak a templom ad értelmet.” (Kapin atya, részlet a Máriapócsi kegytemplom ismertető füzetének köszöntőjéből) Máriapócsra, régi nevén Pócsra a Kárpátokból érkeztek ruszin családok, akik a hagyományaikat és hitüket is hozták magukkal, a faluban görög katolikus fatemplomot építettek. A fatemplomról nem maradtak fent dokumentumok, de a mándoki fatemplom mintájára (amely a szentendrei skanzenben látható) a kegytemplom mellett felépült és felszentelésre is került egy fatemplom, amely visszaadja a régi idők hangulatát. Egészen különleges egymás mellett látni az apró fatemplomot és mellette a hatalmasnak tűnő kegytemplomot. Az eredeti fatemplom azért tűnt el, mert az állapota annyira leromlott, hogy helyére új, kőtemplom épült, amelyet 1749. szeptember 8-án szenteltek fel. A templom 37 méter hosszú, 18 méter széles és 16 méter magas, meghatározó épület fizikai és lelki értelemben is. A máriapócsi templom attól lett híres búcsú- és zarándokhely, hogy 1696. november 4-én a Szent Liturgia alatt az egyik helyi földműves arra lett figyelmes, hogy a templom Istenszülő-ikonjának mindkét szeméből folynak a könnyek. A csoda majdnem egy hónapig tartott és híre eljutott a bécsi udvarba is. A kegyképet 1676-ban Csigri László máriapócsi bíró készíttette fogadalomból és hálából, a török rabságából történt szabadulásának emlékére. A képet 6 forintért a helybéli görög katolikus lelkész öccse festette. A ikont a bíró nem tudta kifizetni, így azt egy tehetősebb polgár, Hurta Lőrinc vásárolta meg és ajándékozta a templomnak. Valószínűleg ő íratta a kép aljára orosz nyelven a következő szöveget: “Én, Isten szolgája állíttattam fel a képet vétkeim bocsánatára.” Annak rendje és módja szerint a császár megkívánta a csodás képet és az ikont Bécsbe szállították, körmenettel vitték egyik feldíszített templomból a másikba. Pócsra évekkel később csupán egy másolat került vissza, de a pócsiak sértett büszkeséggel tekintettek rá egészen addig, amíg 1715. augusztus 1-jén (ami egy csütörtöki nap volt) a másolat is könnyezni kezdett. A kegykép harmadik könnyezését pedig 1905. december 3-án jegyezték fel, ekkor egy szerzetes rózsaszínű kendővel fogta fel a lencse nagyságú könnycseppeket. Viszont a Bécsbe szállított kegykép soha többet nem könnyezett.
