Az Amerikai Egyesült Államok volt olyan kedves, hogy anyukám 18. szülinapja alkalmából embert küldött a Holdra. Pont 40 éve. Neil Armstrong 1969. július 20-án közölte Houstonnal, hogy „A Sas leszállt” – Eagle volt a neve annak a holdkompnak, amely a Columbia nevű parancsnoki egységről leválva, az Apollo-11 program keretében végül leszállt a Holdra. A holdkompban Armstrong társa Edwin „Buzz” Aldrin volt – valószínűleg nem sokan tudnának kapásból válaszolni arra a kérdésre, hogy ki lépett másodikként a Holdra, úgyhogy ideje megjegyezni a nevét. Szegény Michael Collins még nála is rosszabbul járt hírnév-ügyileg: a parancsnoki modul pilótájaként a Columbián maradt, vagyis hiába keringett a közelben, ő nem léphetett a Holdra. De legalább mindhármukról elneveztek utóbb egy-egy holdkrátert. A Sas leszállása után 6 órával jött el a következő nagy pillanat: Armstrong bal lábbal kilépett a Hold felszínére, és jött a klasszikus mondat. Aztán szedtek egy kis holdport, némi kőzetet (a fotó tanúsága szerint Moksha-táskába gyűjtve), majdnem egy napot elturistáskodtak a Holdon, majd indultak vissza. Miután én most, 40 évvel később már naponta újabb és újabb csillagászati felfedezésekről olvashatok, el sem tudom képzelni azt az izgalmat, örömöt, félelmet, büszkeséget, és rengeteg más érzést, amit a Holdra szállás megtörténte akkor kiválthatott az űrhajósokból, a tudósokból, és a hétköznapi emberekből. És most végül is mindegy, hogy valóban megtörtént-e, vagy a modern kori történelem legkomolyabb médiahackje volt. A következő 3 évben még 27 asztronauta járt a Holdon, 1972 óta viszont a madár se. Valami jó egyébként biztos lehet a Holdon, legalábbis a három úttörő jól tartja magát: Collins, Aldrin és Armstrong is idén 79 évesek.
