Dobogókő: ropogós tél és lélekmelegítő, forró leves

Szánkó, fényképezőgép, sapka, sál, kesztyű és dupla zokni. Így indultunk Dobogókőre, hogy belevessük magunkat a hegyvidéki télbe.

Dobogókő valóban karnyújtásnyira van Budapesttől: 45 perc autóút után a Visegrádi-hegység szívében vagyunk. A téli erdő már az autóból gyönyörű és szépségén az sem csorbít, hogy néhány hónapja jégpáncél hajlította, szakította a fákat. A hófehér, puha hótakaró jótékonyan borítja be a talajt és ül meg a fák ágain. Persze, nem lehet nem észre venni a vajsárágán kiabáló törésnyomokat, de még ebből sem a veszteség a feltűnő, hanem az erőt, az ígéretet, hogy tavasszal újra hajt majd minden, a fák levélkabátot vesznek és új ágakat növesztenek. Legyőzhetetlenek, mint a mesében a legkisebb királyfi. Sütött a nap, ropogott a hó, a levegőt harapni lehetett és a tiszta levegőben lélegzetelállító volt a panoráma. Másfél órát sétáltunk, szánkóztunk és a hét közben gyűjtögetett stressz egy pillanat alatt kiszaladt belőlem. Újra és újra rácsodálkoztam arra, hogy a “hegyvidéki téli hangulatért” nem kell az Alpokig utazni, de még a Tátráig sem, csupán át kell lépni a “városhatárt”. Dogobó-kő 700 méter magasan fekszik a tengerszint felett – ez a Visegrádi-hegység legmagasabb pontja – és a kilátóból tiszta időben látszik a Dunakanyar és hegység környező csúcsai. Határozott ívek és lágy lankák rajzolják a havas tájat. Hiába illatoztak az utcán bográcsokban az ételek, mászott be a tűz illata a orrunkba, nem csábultunk el, inkább a Vargánya étterem napos télikertjét választottuk, éppen úgy, ahogyan terveztük. Jól esett levenni a kabátot, leülni és átmelegedni. Gombakrém levest ettünk pirított vargányával, majd remek húsokat. (Nagyon tetszett, hogy az étlapon jelölték a vegán és a gluténmentes ételeket.) Végül meggyes rétessel, somlóival és remek kávéval lébecoltunk a napsütésben.