Végre egy szabad hétvége, irány az óceánpart. D-Day lett belőle.
Volt protokoll, útlezárás, ágyúdörgés, amerikai és angol veteránok, Sárközy, Obama, Károly herceg, Harper (kanadai miniszterelnök), Fillon (francia miniszterelnök), Tom Hanks (mint Ryan közlegény) és még sokan mások. Gordon Brown-nak sikerült megnevettetnie az emlékezőket Omaha Beach helyett egyszer Obama partról beszélt. Úgy látszik – legyen az gazdasági , – magánéleti vagy belpolitikai , – a válság mindenkit elér.
És ami a hírekből kimaradt. Ünnep másként.
Június 6-a kiemelkedő nemzeti ünnep Franciaországban. Az emberek nem protokollból ünnepelnek, hanem szívből. A kertjükben angol, amerikai és kanadai lobogót húznak a nemzeti színű zászló mellé, a rokonok , szomszédok összejönnek, az idősebbek mesélnek, az utcán járókelők megszorítják a veteránok kezét, mondják:
– Köszönjük! Az unokáimért, a gyerekeimért. Tiszteletem a hősöknek! Maguk igazi hősök!
A félkabátnyi érdemérem csörgött – csattogott a szikkadt, napbarnította férfin. Mosolyogva parolázott, míg a másik kezével letörölte a szemüvege alatt kicsorduló könnycseppet. 65 évvel a történtek után.
– Nagyon sokan meghaltak. Rettenetesen sokan… Ez a partszakasz vörös és fekete volt. A vértől és a tűznyomoktól. Akkor is ilyen felhős volt az ég, de sokkal sötétebb. Szinte el sem vált a víztől az ég, mindent elborított a halál füstje. Akkor nagyon fiatal voltam, most már nagyon öreg. 65 év alatt nem emlékszem, hogy az óceánparton állva ne villant volna be az az iszonyú látvány. Talán a lányom esküvőjén. Az nagyon szép nap volt…
Hagyományőrzők közrefogták és tovasodorták. Fiatalok imitálták a partraszállást, fiatal fiúk háborúsdit játszottak, békeidőben. Könnyek nélkül.
Egy ameriaki riporter még tovább kérdezősködött volna, – könnyek nélkül – de őt is elsodorták a “játékkatonák”.
Politikusok koszorúztak, tisztelegtek. Könnyek nélkül.
A fellobogózott házakba visszahúzódtak a helybéliek vagy az udvarukon grilleztek tovább. Könnyek nélkül.
