A legjobb cannolit kerestem Szicíliában

Négy nap, három éjszaka és három város, mégis két hétnyi élmény. 6 csaj, őrült kalandok és a nagyon komolyan vett cannoli kóstolás. Vannak történetek, amelyeknek nincs igazi eleje, mert ezernyi apró és számos nagy dolog vezetett oda, hogy az elmúlt 10 év legnagyobb havazása után, egy januári szombat hajnalon a repülőtérre tartottam. Szicíliában már voltam. Nem szerepelt a nemlétező bakancslistámon, hogy nekem oda vissza kell mennem. Ám, egyszer jött egy üzenet, hogy csatlakoznék-e egy ötösfogathoz és mi a “rendes” nevem (értsd: milyen névre kell foglalni a repjegyet). 10 perccel később már megvolt a jegyem. Nekem még kellett legalább egy hét, hogy leessen, az elmúlt félévben több tucat videót néztem meg arról, hogyan kell igaz cannolit készíteni, sőt a 40. szülinapomra meg is ígértem magamnak, hogy sütök (tudod, minden szerelmes regényben szerelmi bánatra azt eszik a dús hajú olasz lányok), de végül elmaradt, most meg a cannoli hazájába fogok menni. Köszi, George, érzem, hogy szeretsz!

        Taormina Eső csak azért esett, hogy legyen szivárvány. Elképesztő és gyönyörű szivárvány. A város most nem volt olyan zsúfolt, mint nyáron, és itt vettem a legfinomabb pecorino sicilianot (persze, akkor ezt még nem tudtam) és a második cannolira megtaláltam a legfinomabbat (persze, akkor ezt még nem tudtam). Nem volt kint a sütik között, hanem frissen töltötték és forgatták a krém végét pisztáciába. (Ha igazán jót akartok enni, ilyet vegyetek!)   Másnap időben keltünk, időben indultunk, mert jármű híján gyalog terveztük megtenni a vasútállomásig tartó utat. Először azon a műúton akartunk menni, ahol a négykerekűek is jártak, de olyan szépek voltak a fények, hogy muszáj volt lőnöm néhány képet… … és addig a többiek tanácskoztak az útvonaltervezővel, ami TUDOTT EGY RÖVIDEBB utat. Persze, hogy azt választottuk és nagyon boldogok voltunk, amikor felfedeztük a Giardino Pubblicot, majd az odavetett kordon mellett magabiztosan elhaladva elindultunk a JAVASOLT ÚTVONALON. És igen, ahogy lenni szokott, az út egyre vadregényesebbé vált. Az aszfaltot egy idő után felváltotta az elgyomosodott földút, de egy percig se aggódtam, mert láttam a közvilágítás oszlopait, meg láttam házakat is itt ott a hegyoldalon. Merő romantikából a legvadregényesebbet le is fotóztam. Csodálatos növényeket láttunk, nagyokat nevettünk, az út szép volt, kalandos és vállalhatóan veszélyes. Aztán egyszer csak 60 méteres sziklafal szakította meg az utat. Ott álltunk két kerekes bőrönddel, fáradtan és tudtuk, hogy nem megyünk vissza. Kicsit kiabáltunk emberünknek, hogy akkor merre menjünk. Ő egyszerű kézmozdulatokkal a tudtunkra adta, hogy a sziklafalat nem javasolja és megmentésünkre sincs ötlete. Nagyjából egyszerre történhetett, hogy őt az asszony jobb belátásra bírta (Menj, már, mentsd meg őket, hadd röhögjön egy jót az egész falu!), nekünk meg felrémlett a rozsdás kapu, amely teljesen kertvégi kapunak tűnt. Megmentőnk elénk jött, majd végigvezetett a házak közötti ezer lépcsőfokon. A felesége nagyon röhögött rajtunk, mi meg magunkon. Ezután még erőltetett menetben megcéloztuk a vasútállomást, 5 perc alatt vettünk jegyet és éppen elértük a vonatot. Amikor kezünk-lábunk már nem remegett rettenetesen, jött az ellenőr és rájöttünk, hogy nem érvényesítettük a jegyet. Nekünk már az is kész szerencsének tűnt, hogy kiköpte az automata és elértük a vonatot, gondolkozni nem volt időnk. Bűnbánó képpel hallgattuk, hogy micsoda rettenetes és kellemetlen büntetések járnának nekünk ezért, de most (kivételesen és egyszer) érvényesíti a jegeinket és elfogadja. Siracusa     Szállásadónk javasolta a L’Osteria da Seby-t. Kissé puccos hely, de mégis kellemes. A risotto alla pescatora-t pedig úgy készítik, hogy az ember lánya fél lábbal a mennyországban érzi magát. Siracusaban se hagytam ki a cannolit. Nem volt rossz, de nem igazán jó. A tésztája nem ropogott igazán és a krém túl édes volt. A jó (értsd az igazán jó) cannoli tésztája úgy ropog, morzsolódik, a krém pedig hűvös és selymes. Amikor beleharapsz úgy érezd, hogy innentől rossz már nem történhet veled.       Catania Catania nem az a hely, ahol felszabadultan sétálhat és fotózhat egy szőke nő egyedül. Tetszett a pasik magabiztos fellépése, de ezt a szimpátiát hamar elnyomta a tolakodó rámenősség. Ugyanez a kettősség jellemzi a városhoz fűződő viszonyomat is: szeretem a részleteit, a templomait, a főterét, az utca végén magasodó Etnát, aminek a tetejét hó és felhő borítja, szeretem a kis pizzázót is, ahol hat embertől telt ház lesz hirtelen, de kiráz a hideg a város “éhes fekete szájától”.