A toszkán kisváros vastag falakkal körülvett óvárosában havonta egyszer a szokottnál is varázsosabban óságos hangulat költözik a terekre és a szűk kis utcákba. Luccában egyébként sem nehéz lépten-nyomon bájos üzletekbe botlani, ráadásul itt még egy szimpla vasbolt is érthetetlenül csábító a sajátos jelleggel bíró kilincsek, zárak, reteszek, fogantyúk és kallantyúk kavalkádjával. Aztán a hónap harmadik vasárnapján jön az időutazás: a kitelepülő zsibvásárban nem csupán a szép állapotú, értékes és filléres régiségek mennyisége a lenyűgöző, hanem az egész esemény megmagyarázhatatlan rendezettsége is ebben az alapvetően kaotikus műfajban. A porcelánok, rusztikus kelmék, koros bútorok, antik könyvek, képek és képeslapok közé moziszékek, konyhai eszközök, házszámtáblák, rút és szép apróságok teljes harmóniában keverednek, tökéletesen beépülve a jellegzetes ajtókból, házfalakból, templomokból, szökőkutakból és pergő nyelvű alkudozások hangjaiból összeálló díszletbe. Olaszországról beszélünk, tehát az éhezés ilyenkor sem jöhet szóba: piac idején raklapszám készül Lucca hagyományos édessége, a porcukrosan citromos, forró olajban sült fánkocska, az Il Frate, és a helyben zacskózott, leheletkönnyű karamellás ostyából is bőven kaphatunk kóstolót, hogy aztán a kalóriáktól és a cukortól megmámorosodva teljes energiával folytatódjék az aprólékos felfedezőtúra, ami még vásárlás nélkül is élvezetes. De megígértem magamnak, hogy visszatérek én még ide, sok elkölthető pénzzel a zsebemben. Majd, valamelyik hónap harmadik vasárnapján.
