Minden városi gyerekben él a szutykos lábú, vidéki kölyök, aki született David Attenborough, ráadásul még Öveges professzor is.
A jó levegő és a vidéki lét máris megtette a hatását. Be kell szereznem valamilyen gyökérkefét, mert a gyerek lábáról a koszt szappannal képtelenség eltávolítani. Amúgy a gyerek (mint az anyja) csak mezítláb hajlandó közlekedni. Fűben, betonon és az apró köves (sárga) úton is.
Kerítésen belül, rohan, mint egy félőrült, kerítésen kívül viszont tíz méter után előadja a nagyhalált, és kéri, hogy vegyem a nyakamba. Nem veszem, ezért duzzog egy kicsit, de jön velem a domb tetejére – kétpercenként azért kő megy a szandáljába, atyaúristen, hogy többet nem adom a lábára, csak aszfaltos úton –, ahol engesztelési és egyben csábítási ajándékként napraforgót szed nekem. Az én szívem azonban jégből van, nem enyhülök, haza is a lábán kell gyalogolnia. Dacosan megritkítja a kamillát, és a csalánról megpróbálja lefejteni a csigát. Hiába figyelmeztetem, hogy a csalán csíp, tudomást se vesz arról, hogy beszélek hozzá, két perc múlva viszont üvölt, hogy megcsípte a kezét a csalán. Legközelebb talán hallgatsz rám fiam…
A fájdalmasan megszerzett csiga előbújik a házából, így fél napig lehet csigát nézegetni. Meg fűvel etetni. Legalábbis a gyerek szerint a csiga szereti a füvet. Sajnálom a csigát, akinek nyugalmas életét egy szertelen gyerek forgatta fel, de „fokhagymával és csípős chilivel főzöm meg, ha behozod a házba vagy összejárja a hintaágy matracát”. A szürke macska sincs jobb helyzetben, akit szinte fojtogató szeretettel üldöz. Simogatja, mellé ül, lefekszik mellé – egyszóval nem hagyja élni –, és állandóan tejet akar neki adni.
Mosoly, amelynek lehetetlen ellenállni (Fotó: Myreille)
Amikor a macska – mert a macskák már csak ilyenek – hátat fordít neki, elkapja a macska farkát és már húzná, de én még időben megmentem a barátságukat.
A kutyák ugyanennyi figyelmet kapnak, csak a falusi kutyák kicsit vadabbak és szertelenebbek, mint városi társaik. Zsombor végtelen rajongással közelít feléjük, ők viszonozzák is, és ledöntik a lábáról. Ezen persze kiakad, így Anya Biztonsági Szakszolgálatot adok, követem mindenhova a gyereket, fél szememet mindig rajta tartom – csoda, hogy estére hulla vagyok? – és falkavezért játszom, ha kutya jön a közelbe. (Vagy végső esetben bezárkózom a házba…)
A kutyák pontosan értik a hierarchiát, a fiam viszont nem. Meggyőződéssel állítja, hogy „Bombi a főnök”, és bármikor képes vezényszavakat kiabálni bármilyen állatnak. Egyik reggel békát is talált. Üldözte és utasította is annak rendje és módja szerint. Engem viszont egész gyerekkoromban azzal a rémtörténettel ijesztgettek, hogy egy varangy lepisilte valamelyik rokonomat és az milyen kínokat állt ki. Egy vödör és egy akciós újság segítségével elkaptam a békát, megszemléltük a hasát és a lábait, majd telekhatáron kívül helyeztem, a vélelmezett tó irányába. Pár perccel később a gyerekem újra kiabált, hogy “Béka! Béka! Béka!”. A kis varangy félelmetes távolságokat győzött le, majd elbújt az eresz alá. Az ereszben pedig egy rozsdafarkú pár neveli kicsinyeit, és amikor meglátnak minket, elterelő manővereket tesznek az apró gilisztákkal a csőrükben. Persze eljátszom nekik, hogy elhiszem, mert számomra fontos a lakóközösség.
Reggeli
Az állatok azonban nem előzték meg az autókat, és akkor még ott van a dinnye is. Félelmetesen mulatságos, amikor a gyerek száján az esik ki, hogy „Kiszúrtam egy Mercedest!” vagy „Most kicsit boldog vagyok, de eszek dinnyét és nagyon boldog leszek”. De azt is közölte az apjával, hogy a játékautójáról le kell szerelni a kormányt, hogy beszerelje a “váltókart”.
Mesefilmekből is ihletődik, sőt tudományos kísérleteket is folytat. A mesében Caillou lefényképezett egy repülő tányért. A fiam minden alkalommal, amikor asztalra került a fehér tányér (reggel, délben, este, tízóraira és uzsonnára), elmesélte a repülő tányér történetét. Érveimet, miszerint Caillou tányérja papír volt, az övé viszont porcelán, szokásos női szájtépésnek ítélte, amire férfiember nem figyel, és a tányért kivitte a teraszra, majd megpróbálta reptetni. A tányér nem repült, sőt ezer darabra tört. (Igen, így fogok megszabadulni ettől a tányérkészlettől, úgyse szeretem.)
– Látod, mondtam, hogy el fog törni. Ez nem papír, mint Caillou tányérja, hanem porcelán.
– Nem papír.
– Most összetört!
Zsombor lebiggyesztette az ajkát, majd felvidult.
– Bombi összerakja.
– De már nem lehet, összetört.
– Bombi összerakja. Bombi ügyes fiú.
Maghasadással a jövő héten kísérletezünk, addig tiszta és felhőtlen éjszakákban reménykedünk és a csillagokat kémleljük.
