Nem tartom magam nagy Neil Gaiman rajongónak, de könyvei számomra kötelező olvasmányok. Tudom, hogy sokak szerint a kötelező olvasmány legalább olyan kellemetlen, mint a bárányhimlő, de nekem inkább iránytű a könyvesboltban. A Coraline-t a megjelenés napján megvettem és azonnal olvasni kezdtem. Vékony kis könyv.
Azt a küldetést találtam ki, hogy elmegyek a Báthory u. 17-hez és megnézem, ma hogyan “fest” a kapualj, amit Mácsai István 1987-ben megfestett. Szerencsém volt, mert egy néni után be tudtam surranni, sőt, találtam kukát is, amit csak a “helyére” kellett vonszolnom. Sorvezetőt nem vittem, emlékezetből dolgoztam. Nem volt nehéz, mert a kopott és foszlott kapualj számomra ragyogott, és ott volt a Dáma szelleme is.
Untat a Legyen Ön is milliomos!, így egészen hidegen hagyott, amikor először olvastam a Slumdog Millionaire-ről. Fiam születése óta könnyű, szép dolgokra vágyom, riaszt a durvaság. Sanyarú sorsú kisgyerekektől pedig bőghetnékem van. A Gettó milliomosra csak azért mentem el, mert imdb-n 8,6-ot kapott.
Évek óta szeretnék sajttortát sütni, de eddig nem vettem rá magam, mert a Balettcipőben olyan tökéleteseket ettem, hogy nem akartam szégyenben maradni, illetve arra gondoltam, hogy fene bonyolult lehet. A Balettcipőben ezer éve nem voltam, de egyik este úgy álltak a csillagok és már profin ment a quiche készítés, hogy megkísértettem George-ot. Elkészítettem életem első sajttortáját. Pár nappal később, cifrázni kezdtem. Készítettem igazi New York-i Sajttortát, sőt, a málnazseléhez még verset is szavaltam.
