Amilyen szőke vagyok, képes lettem volna elvonszolni a kutyát az okmányirodába, de szerencsére még időben kiderült, hogy neki nem ott készül az útlevél.
Bódog világot lát
A lecsó. Mindig annyira jóízűen eszem, hogy lelki szemeim előtt Latinovits jelenik meg, ahogy a Szindbádban a húslevest kanalazza, majd a velős csontból kihalászott velőt, a pirítóssal szájához emeli. Biztosan nem vagyok ennyire teátrális látvány, de azért nagyon szeretem. Mármint a lecsót. Csak kaliforniai paprikából áll módomban lecsót készíteni – állítólag lehet Párizsban magyar paprikát venni, de én még sehol nem találtam – és jó az, finom is, mégsem olyan mint az otthoni lecsó. Úgy készül mint otthon, de mégsem az. Olyan mintha…* Szóval a lecsó az lecsó, magyar paprikával, a ratatouille pedig ratatui (fonetikusan) a zöldfűszereivel.
Több könyvnek nekikezdtem az elmúlt hónapokban, de ez volt az első, amire minden nap szorítottam egy kis időt, és borzasztóan bánom, hogy ilyen vékonyka könyv, még háromszor-négyszer ennyit is elbírnék belőle.
Voltak oldalak, amikor kacagtam, voltak, amikor csorogtak a könnyeim, máskor meg úgy szíven talált, hogy belül ordítottam, igen, én is ilyen kis pisis vagyok.
Azt hiszem, a hivatalos neve zöldbab, de gyerekkorom óta próbálom rendesen definiálni, hiszen ez sárga-vágott bab. (Van zöld-vágott bab is.) És akkor a legfinomabb, ha reggel szedték és délben már a lábosban fő. Szeretem belőle a főzeléket és a rakott babot is, az utóbbi viszont túl macerás, lerövidítettem, és a magyar konyhát mexikóival variáltam. Amatőr fúziós konyha, többszörös bűnökkel, de a végeredmény kedvemre való.
Remous citromkrémjéről jutott eszembe, hogy egész biztosan jól illik a kedvenc csokis korongunkhoz is, úgyhogy megcsináltam a krémet, aztán sütöttem egy adag sütit is. Tényleg jól passzolnak egymáshoz.
A receptet valami véletlenül elkapott főzős műsorban lőttem pár éve, de ennél pontosabban meg nem tudnám mondani. Csak arra emlékszem, hogy ott valami krémes, tejszínes gyümölcsleves mellé tálalták. Különben semmi extra, de finom.
