Azt hiszem, a kutyák abban is hasonlítanak a gyerekekre, hogy ha játszásra kerül a sor, a drága, különleges, „direkt nekik kifejlesztett” játékszereknél sokkal jobban értékelik azt, amit ők maguknak találnak. Sípolós kutyajátékokat idegrendszeri okokból soha nem engedtünk a lakásba, de egyébként mindennel elláttuk kicsi Bódogot: legyen labdája, kötele, műcsontja, hadd szórakozzon. Hát finoman fogalmazva kicsi Bódog ezekre magasról tett. Ezzel szemben a lakás egy időben úgy nézett ki, mint egy hódvár: a gyerekállat minden sétából hazahozott egy lehetőleg minél nagyobb botot, amit aztán aprólékos műgonddal faforgáccsá aprított. Sétaidőben is hiába dobáltunk neki labdát, futkosás helyett inkább stabil fekvésben rágcsálta elmélyülten a vadgesztenyét, faágat, meg a teniszlabdára hasonlító, ragacsos, sárgászöld narancsepret (ez azóta is a kedvence). Oké, beletörődtünk, hogy nem egy apportírozó típusú kutya, ha ezekkel nem boldog, hát nem erőltetjük. Ahogy említettem, az otthoni játékait is hanyagolta, de papucsot, pulóvert, ilyesmit szívesen lopkodott játszásból; nem szedte szét őket, leginkább aludni szeretett rajtuk. Az áttörés akkor következett be, mikor úgy 3-4 hónaposan egy nagyon eldugott polcon valahogy felfedezte és megszerezte magának az általam már rég elfeledett plüsskutyát. Onnantól a kutya ki nem esett Bódog szájából, és állandóan tocsogott a nyáltól, mert órákon keresztül képes volt a két mellső mancsa között tartott szőrjátékot nyalogatni. Fura volt, hogy Bódog, akinek a másik neve Labdagyilkos (nettó másfél perc alatt teszi tönkre a nem tömör labdákat), mennyire vigyáz rá, milyen finoman bánik vele. Nem tépi, nem rágja, nem öli meg, csak agyonszeretgeti. A plüssmánia akkor vált teljesen nyilvánvalóvá, mikor a plüsskutya után nem sokkal egy teljesen jóképű, vadonatújnak tűnő, valószínűleg egy babakocsi utasa által elhagyott plüssmedvét talált magának az utcán. Bódog ennek annyira megörült, hogy a következő pár száz méteren minden szembejövőt a boldogságával zaklatott: boldog-boldogtalannak odavitte megmutatni az új barátját. Innen kezdve egy plüss se volt biztonságban. Ha hazavittem valahonnan egy promo plüssmacit, és a másik kezembe valami finom kaját fogtam, Bódog akkor is a medvét igyekezett megkaparintani. Általában meg is kapta, így lett egyre több a szőrös lény a lakásban: plüssbéka, plüssteve, plüsstigris, plüssös plüss. A plüss poláromat meg széfben tartom, ha nem akarom, hogy ússzon a nyálban. Nemrég aztán a sok kicsi plüsst összepakoltam, mert már kezdtünk kiszorulni a lakásból. Anyukám ugyanis talált Bódognak egy akkora plüsskutyát, mint ő maga (mármint Bódog, nem az anyukám). Azóta ő az első számú hálótárs, én meg csak örülök, hogy legalább annak a kutyának nem hullik a szőre.
