Bódog egy közepesen hideg téli napon, eredetileg csak megőrzésre került hozzánk. Kirakott kiskutya volt, de ezt csak a drámai hatás kedvéért hangsúlyozom, mert egyébként jól táplált és egészséges, ötkilós gyapjasmamut-formát mutatott.
A 6-8 hetes kölök nagyjából egy napot csövezhetett, és semmilyen nyomot nem hagyott rajta a lelenclét. Teljesen szándéktalanul, de az első, nálunk töltött 24 óra alatt legalább nyolcféle extrém körülményt produkáltunk neki, ő pedig minden körülményt sztoikus nyugalommal szemlélt vagy átaludt. Ennek köszönhette, hogy egy nap alatt eldőlt: maradhat. Valójában mindig is akartunk közösen kutyát, csak meg akartuk várni a megfelelő helyzetet, beleértve a sokhektáros rét és patak mellé költözést. Optimistán akkor még úgy gondoltuk, hogy a kívánt körülmények hamarosan bekövetkeznek, ez a kiskutya pedig biztos boldog lesz velünk mindenképp, tehát maradt és hát Bódog lett (persze ahogy minden rendes kutyának, neki is van még vagy 12, állandó használatban lévő, hivatalos neve).
A génállományát meg se próbálnám meghatározni, bár olyan szépen keveredett, hogy nem egyértelmű a Benetton-származás, akár valami különösen ritka, pedigrés jószág is lehetne. Egy ideig ki is találtunk néhány egész hülye fajtanevet, hogy az obligát kérdésekre válaszolni lehessen, de a ‘Holland Némakutya’ és hasonló egzotikus márkák csak újabb kérdéseket hoztak magukkal, úgyhogy inkább felhagytunk ezzel a hobbival.
Mikor felnőtt, akkor jöttünk rá, mekkora lutri egy kóbor keverék kölyök: lehetett volna rövidlábú, legkevésbé se kutyaformájú, ördögfajzat temperamentumú lény, de nem lett. Negyvenkilós, kutyaformájú, ám nyugodt, barátságos állattá cseperedett, és ez a kombináció igen nagy mázli, tekintve hogy az áhított körülmények (beleértve a rét mellé költözést) még mindig nem következtek be. Ami azt jelenti, hogy a lakásban most minden négyzetméterre 1 kiló 20 deka kutya jut.
