A Zombieland egy egészen vicces film, amikor éppen nincsenek benne emberhúsra vágyó élőhalottak.
Bevállalom, hogy finnyás úrilány vagyok, de nem kedvelem az olyan filmeket, amelyben embereket marcangolnak szét éhes zombik. Nem bírja a gyomrom. Azonban ezektől az “apró” szépséghibáktól eltekintve a Zombieland igazán vicces film, amolyan túlélőkalauz arra az esetre, ha az emberek többsége egy rejtélyes vírusfertőzés miatt éhes élőhalottá változna.
A film fő vonzereje az imdb-s (akkor még 8,2-es mára már csak) 8,1-es értékelés és Abigail Breslin. Azonnal felrémlett a néhány évvel ezelőtti eset, amikor a Család kicsi kincse (Little Miss Sunshine) című filmet a címe alapján nem akartuk megnézni – a Zombieland ugyanez a kategória -, aztán kiderült, az egyik kedvenc filmünket láttuk. (Jelzem, azóta is kedvenc.) Sajnos, a Zombielanddal nem volt ekkora szerencsénk – tudom, minek megy zombis filmre, aki nem bírja… -, mindezek mellett jókat nevettünk és a film éppen elég rövid ahhoz, hogy az ember lányának ne legyen elege a poénokból és a mozi ne váljon kínkeserves nyűglődéssé.
Woody Harrelsont nagyon régóta nem láttam filmvásznon, de a “vidéki suttyó” halálosan jól áll neki, akármilyen öreg is.
A film cselekményéről nem érdemes beszélni, olyan mint egy ölős-gyilkolós játék – menni kell, ölni kell, túl kell élni -, a poénokról pedig nem illik, hiszen az erős és durva spoilrezés. Így azt is jól elhallgatom, hogy ki a titkos szereplő a filmben és mit csinál.
Az első élmény hatása alatt, a filmről nem sok jót tudtam mondani, de elkezdtem nézegetni a túlélői kérdésre adott videoüzeneteket a túlélés szabályairól, és nem csak azon röhögtem, amit a fiúk süketelnek, hanem az egész film jobb megítélés alá került. Mert egyáltalán nem rossz az a film, amelyből majdnem egy héttel a vetítés után is eszembe jutnak poénok, beszólások és ezeken önkénytelenül is mosolygok.
Túlélői kérdések a túlélés mestereihez:
