Zachary Mason: Void Star – Mit akarhat az embertől az MI?

Az eleje “nagy katyvasz”, de amikor összeállt a kép, csak az járt a fejemben, hogy a Void Star alapötlete egészen briliáns.

  Zachary Mason Void Starja az új “Mátrix”, ám Mason nem állt meg az ember és a gépek viszonyának felrajzolásánál, ő az ember és a mesterséges intelligenciák, MI-k közötti viszonyokba mászott bele. A könyv elején rengeteget szenvedtem: hiába próbáltam elkapni a lényeget, minden szétesett és semmit se értettem. A történet több szálon fut egy olyan jövőben, amikor a bolygó pusztulása jelentős, a drónok és az MI-k jelenléte viszont olyan természetes, mint a szél. Irina nem túl gazdag, de keres annyit, hogy újra és újra megállítsa az öregetést, mert mesterséges memóriával rendelkezik, aminek köszönhetően mindenre tökéletesen emlékszik. MI-suttogó, azaz közvetítőként dolgozik a megbízói és azok átláthatatlanul összetett mesterséges intelligenciái között. Thales szintén implantátummal rendelkezik, gazdag család csemetéje, de összeomlott, és azóta minden nagyon furcsa, mindenki, aki fontos neki, túl távol van tőle és a kezelőorvosa is elbizonytalanítja. Kern tolvaj és harcművész, de elsősorban túlélő a favelákban. Egy nap rossz célpontot rabol ki és menekülni kényszerül. Segítője is akad: az ellopott telefonon át egy lány navigálja a túlélését. Kern, akit “egy laptop nevelt fel” (klassz ez a történet, nem mesélem el ennél részletesebben) végtelenül hűséges és befolyásolható. Azonban nem csak Kern-nek kell küzdenie a túlélésért, hanem Iriának és Thales-nek is és sorsuk összefonódik. Ám a Void Star, a címében rejlő utalás ellenére sem egy “Mortal Kombat”. Persze, mindenki a életben akar maradni és ehhez minden eszközt bevet a manipulálástól a könyörtelen erőszakig, de közben megkerülhetetlenek azok a kérdések, hogy a mesterséges intelligenciáknak meddig és miért van szükségük az emberre, mit jelent a halhatatlanság, mi határozza meg a létezést és milyen szerepe van az életünkben és az öndefiníciónkban az emlékeknek. A pörgő, rövid fejezetekben felváltva követhetjük a szereplők életútját és a Void Star mellbevágó (és az elején felettébb zavaró) trükkje abban rejlik, hogy lehetetlen elkülöníteni az idősíkokat és a valódit sem lehet megkülönböztetni a virtuálistól. Mintha egy tükörszobában járnánk, ahol minden megtéveszt: a valódi hamisnak tűnik, a másolat pedig eredetileg. A hosszú és körülményes felvezetés után a bizonyosságot, túl könnyen és túl triviálisan kapjuk és a dráma elveszti az élét, ahogyan a megoldás is, a vége pedig kifejezetten túlírt. A Void Starban nem a hősiességet vagy a nagy katarzist lehet szeretni, hanem az ötletet, ahogyan az éles és detektálható határok elmosódnak a létezési síkok között.