Végtelen szerelem (Endless Love)

Nincs lehengerlőbb és szédítőbb, mint az első szerelem mámora. Magával ragad a szenvedély, kitágul a horizont, semmi nem tűnik lehetetlennek. A Végtelen szerelemben egy karizmatikus fiú (Alex Pettyfer) és egy gazdag lány (Gabriella Wilde) első látásra egymásba szeret, és szüleik minél inkább szét akarják választani őket, kapcsolatuk csak annál szenvedélyesebbé válik. Hiába tátong közöttük társadalmi szakadék, végzetszerű szerelmük egymáshoz láncolja őket.

Az érettségi utáni vakáció alatt Jade, a szép jövő előtt álló felső-középosztálybeli lány és David, a rovott múltú munkásfiú fülig szerelmes lesz egymásba. Jade szigorú édesapja távol akarja tartani Davidet a lányától, míg édesanyja támogatja kapcsolatukat. Miközben tombol a nyár, a fiatal szerelmespár fittyet hány minden logikának, és leküzd minden akadályt, hogy együtt tervezhesse jövőjét. Scott Stuber és Pamela Abdy producerek fejében született meg az ötlet, hogy adaptálják a 21. századi fiatal közönség számára Scott Spencer 1979-es bestsellerét. Készült már jó néhány film a mindent legyőző szerelemről, de jóval idősebb közönség számára, ezért izgalmasnak találták, hogy ezt a témát most a fiatalok számára dolgozzák fel.

Scott Spencer kötete 2014 augusztusában jelenik meg az Európa Könyvkiadó gondozásában. Most a filmbemutató kapcsán itt egy exkluzív részletet a készülő könyvből: Scott Spencer: Végtelen szerelem – részlet – fordította: Borbás Mária “Tizenhét éves voltam, hűen követtem szívem legsürgetőbb parancsait, amikor letértem a mindennapi élet ösvényéről, s egyetlen pillanat alatt leromboltam mindent, amit szerettem… Évek teltek el azóta, de 1967. augusztus 12-ének éjszakája ma is meghatározza életemet. Forró, sűrű chicagói éj volt. Se felhő, se csillagok, se hold. Fekete volt a gyep, a fák még feketébbek; az autók reflektorfényéről a bányászok fejlámpájának fénye jutott eszembe, ahogy fel-alá imbolyognak a tárnában. És én azon a sűrű és átlagos augusztusi éjszakán felgyújtottam azoknak a házát, akiket mindenki másnál jobban szerettem, s akiknek otthonát többre becsültem a szüleim otthonánál. Mielőtt felgyújtottam volna a házukat, félkör alakú nagy tornácukon lapultam, és bekémleltem az ablakukon. Fájdalomban éltem. Egy fiú reszkető, vicsorgó fájdalmában, akinek nem értik a hosszú, elragadtatott történetét. Nyers, érzékeny érzéseim függönyének szövedékén át az őszinte és tehetetlen vágy könnyeivel néztem Butterfieldéket. Láttam (és szerettem) azt a tökéletes családot, ők meg csak töltötték az estéjüket, és nem láttak engem. Szombat este volt, együtt voltak valamennyien. Ann és a férje, Hugh a csupasz balzsamfenyő padlón ültek összesimulva, és egy művészeti könyvet lapozgattak különleges lassúsággal, gonddal. Elragadtatott szerelemben éltek akkor este. Kapcsolatuk néha az örök udvarlás érzetét keltette, tétova, nyughatatlan, szenvedélyes udvarlásét. Legidősebb fiuk, kortársam, Keith Butterfield, akinek irántam érzett futó kíváncsisága nyitotta meg utamat a Butterfield-házba, ugyancsak a padlón ült, közel a szüleihez, és egy sztereó lemezjátszó beleivel bíbelődött. Keith is mintha a rendesnél lassabban mozgott volna, s eltűnődtem: vajon nem holmi álom nyúlós révületén át látom-e őket. Keith pontosan olyannak látszott, amilyen: a Hyde Park Középiskola legokosabb növendékének. Keithre akaratlanul is ráragadtak dolgok. Elment például egy orosz filmre, és ha mégoly figyelmesen olvasta is az angol szöveget, akaratlanul ráragadt húsz-harminc orosz szó. Nem nyúlhatott egy karórához, hogy ne sóvárgott volna a szétszedésére: nem olvashatta úgy az étlapot, hogy betéve meg ne jegyezte volna. Sápadtan, kerek szemüvegével, torzonborz hajával, kék farmerben, fekete pólóban, beatnik szandálban kezét úgy terjesztette a szétszedett sztereó alkatrészei fölé, mintha nem összerakni, hanem gyógyítani akarná. Aztán felkapott egy kis csavarhúzót, és zöld plasztiknyelén át felnézett a lámpára. Ajkát csücsörítette – Keith néha idősebbnek látszott a szüleinél –, majd felállt, és felment az emeletre. Sammy, a tizenkét éves fiatalabbik fiú a heverőn terpeszkedett, pucéron, egy szál alsónadrágban. A bronzbarnára sült, kék szemű, szőke gyerek szépsége szinte hagyományos volt – mint azokon a képeken, amiket kislányok a tükrük keretébe dugnak. Sammy kissé kilógott a Butterfield-modellből. A viszolygásaikat, az egyediségüket ápolgató családban Sammy géniusza mintha máris a mélységes szabályosság alakját öltötte volna fel. Az atléta, táncos, újságkihordó, vértestvér és szívdöglesztő Sammy volt a legnyitottabb, a legkevésbé zárkózó Butterfield, és őszintén hittük, már tizenkét éves korában, hogy egyszer majd elnök lesz belőle. És aztán ott volt Jade. Karosszékbe kuporodott, laza, divatjamúlt blúzban, idomtalan sortja szinte a térdéig ért. Szűziesnek, álmosnak látszott, egy tizenhat éves jogfosztott lány módjára, aki otthon tölti a szombat estét a családjával. Szinte rá sem mertem nézni, nehogy még átvessem magam az ablakon, és visszaköveteljem magamnak. Tizenhét napja száműztek a házukból, és igyekeztem nem is töprengeni azon, miféle változások történhettek a távollétemben. Jade a falat bámulta, arca viaszos volt, üres, az ideges térdrezgetés elmúlt – száműzetésem gyógyította ki? –, és Jade csüggesztően mozdulatlanul ült. Keskeny csípője és a szék oldala között írótáblát tartott, kezében olyan vaskos golyóstollat, amiben három töltet van, fekete, kék és piros. Ma is hiszem, ami a leghívebben fejezi ki akkor esti lelkiállapotomat: azért gyújtottam a tüzet, hogy Butterfieldék kijöjjenek a házukból, és elém álljanak. Csakhogy a mentségnek az a természete, hogy miután egyszer-kétszer már éltünk vele, óhatatlanul nehéz benne hinni. Mint a gyerekeknek az a játéka: ha kellő alkalommal ismételünk egy szót, értelmét veszti. Láb. Láb. Százszor is láb, míg végül: mi az a láb? De ha valós indítékom elsilányodott is (és áttetsző közepén át más lehetséges indítékokat vélek felfedezni), ma ugyanúgy elmondhatom – legeslegtisztább gondolatom, amikor lángra lobbantottam a gyufát, ez volt: ha tüzet gyújtok a verandán, az valahogy jobb módja felrezzenteni zártkörű estéjükből Butterfieldéket, mint odakiáltani a járdáról vagy követ hajítani az ablakukra – vagy bármi egyéb elszánt, potenciálisan lealacsonyító jelzést közvetítenék. Szinte láttam őket: megszimatolják az ócska újsághalom eregette füstöt, összenéznek, majd kisorjáznak megnézni, mi lehet a baj. Ez volt a stratégiám: mihelyt a papír tüzet fog, leugrom a verandáról, és elszaladok az utcán. Biztonságos távolságban megállok, hogy lélegzethez jussak, majd kényelmesen elindulok vissza, Butterfieldék felé, érkezésemet remélhetőleg úgy időzítve, hogy éppen akkor lépjenek ki a házból. Hogy akkor mi lett volna a teendőm, nem tudom. Vagy ugrom, és segítek eloltani a tüzecskét, vagy csak állok dermedten, mintha meglepne, hogy látom őket, és remélem, Jade vagy Ann meglát, int, és beinvitál. A lényeg: ne múljon el még egy nap, hogy ne látnának. Nem emlékszem, hogy meghánytam-vetettem-e ezt az akcióprogramot. Idegfáradtan, szerelmi bánatomban egyszerűen csak felvetettem, és hamarosan már gyújtottam is a gyufát. Vártam egy pillanatig (lábam reszketett a vágytól, hogy leszökkenjek a tornácról, és fussak lélekszakadva), hogy valóban fellobbanjon a tűz. A láng laponként belekapott a papírok sarkába, mélyebbre hatolt, de a sáv nem szélesedett. Ha kicsit megtaposom, elolthattam volna, és már-már meg is tettem – nem óvatosságból, inkább vakrémületből. Emlékszem, azt gondoltam: ez úgyse fog működni. A láng átfúrta magát néhány rétegen, míg végre a halom közepébe hatolt – mintha rátalált volna a legalkalmasabb száraz hídra. Még nem volt hatásos tűz, egyáltalán. Egy pisztráng sütésére sem lett volna alkalmas, és amikor elmenekültem, a tüzet a maga salétromos sorsára hagyva, gyenge lángjánál még mályvacukrot sem lehetett volna sütni. De a tűz nem hagyta magát, aligha hunyt volna ki holmi enyhe szellőtől, s önmaga kioltására sem rendeltetett. Valós volt, eleven, és én leszökkentem a tornácról a Butterfieldék gyeptábláját elválasztó magas szálú, ápolatlan fűre. Egy pillanatra hátrafordultam, néztem a házat, a gótikusan különc New England-i gerendaházat Chicago kellős közepén, majd a nappali szoba ablakának enyhe fényét, ahol még nem tolongtak kíváncsi arcok, majd az első füstfüggöny mögött immár fátyolos újságpapírhalmot, tetejében egy kakastaréjnyi tűzzel. És aztán futottam.” Scott Spencer mára klasszikussá érett szerelmes regényét megjelenésekor több mint húsz nyelvre fordították le, és kétmillió példánynál is több kelt el belőle. Főhősei, David és Jade őrülten szerelmesek egymásba, szinte minden éjszakát együtt töltenek. Amikor Jade apja kitiltja Davidet a házból, ő arról ábrándozik, mekkora szeretettel és hálával fogadják majd vissza, ha megmenti őket valamilyen szörnyűségtől. Tüzet gyújt a háznál, csak kis tüzet, hogy ne okozzon nagy bajt, ám kicsúszik a keze közül az irányítás. Ami eztán történik, az maga a legsötétebb rémálom, névtelen telefonhívásokkal, őrült levelekkel és szörnyű következményekkel…