Végre egy egészen jó borítót kapott a kedvenc könyvem

Évek óta rajta van kedvenc könyveim tizes listáján Audrey Niffenegger regénye, Az időutazó felesége, és a rettenetes könyvborítók után végre itt egy klassz! Az időutazó feleségéről két nagyon erős emlékem van. Az első, hogy nagyon-nagyon nehezen vettem kézbe, mert borzasztó ronda volt az első kiadás borítója, és az alapján a regény béna, elvon sci-fi nek tűnt. A másik, hogy a legjobb “romantikus, bőgős, gyönyörű” könyv, amit valaha olvastam, és csak ajánlani tudom. A könyv sikere nyomán film is készült a regényből, de meg se közelíti az olvasmányélmény és többféle borítóval jelent meg. Ha jól követem a könyv sorsát, akkor ez már a negyedi borító és még mindig nem telitalálat, de az eddigiekhez képest a legjobb. Igaz, hogy túltolták a misztikumot, de legalább szépek a színek és a várakozással megragadja a regény egyik fő szálát. (Vigasztal a tudat, hogy nem csak Magyarországon nehéz jó borítót találni a könyvhöz.) Tehát, aki az elmúlt 7 évben még nem olvasta, mert nem volt olyan borító, amivel rászánta volna magát, vagy az elmúlt években túl fiatal volt hozzá, most az utánnyomással valóban jól jár.

Azóta több esélyt is adtam Niffenegger regényeinek, de egyik se volt ennyire jó, mint a 2003-ban íródott Az időutazó felesége. Henry és Claire kapcsolata nagyon sok dologban olyan, mint bármelyik más párkapcsolat, de ők Henry időutazó képessége miatt egészen különleges és lehetetlen helyzetben próbálnak normális életet élni. Claire kislány, amikor először találkozik a férfival, és az egész élete arról szól, hogy a férfira vár. Amikor Henry életében először találkozik a lánnyal, addigra a lány már végtelenül szerelmes belé és évek óta ismeri. E két mondat alapján a könyv lehetne hatalmas sületlenség, de a felkavarodott időt Niffenegger remekül kezeli, végig logikus és következetes marad. Minden ok-okozati viszony hibátlan, kidolgozott, mindeközben úgy mutatja be Claire és Henry vívódásait és az érzelmek áradását, hogy azok szívig hatolnak.