Hangulata, szövege és sztorija a legkevésbé sem illik a csöpögős karácsonyi dalok sorába, mégis az Egyesült Királyság kedvenc ünnepi nótája.
Kicsit irigylem azokat, akik szeretnek karácsonykor zeneileg andalodni, mert ők csomó mindenből válogathatnak. Nekem nem jön be a tömény csilingelés pillecukorban, így jóval szűkösebb a karácsonyi zenelistám.
Pár éve már bemutattam itt az abszolút kedvencemet , de a napokban Amy Macdonald egyik koncertjét hallgatva megörültem, hogy eszembe jutott: van nekem még egy karácsonyi kedvencem. A feldolgozások közül szerintem az övé a legjobb, de az igazi az mégiscsak az eredeti, 1987-ből, a The Pogues és Kirsty MacColl előadásában.
Hangulata, szövege és sztorija a legkevésbé sem illik a csöpögős karácsonyi dalok sorába, mégis a legfrissebb felmérések szerint is az Egyesült Királyság kedvenc ünnepi nótája.
Nálunk a kulturális különbségek és a viszonylag alacsony számú ír bevándorló miatt nem volt túl ismert, de ma már angol nyelvterületen és azon kívül is klasszikusnak számít, pedig nincs benne se jászol, se rénszarvasok, se világbéke; karácsonyi kórusból is csak a rendőrdalárda van jelen, a csendes éj pedig egy New York-i kijózanítóban kezdődik.
A whiskygőzös dialógusban a férfi és a nő szeretve gyűlölködnek, visszafogottság nélkül szólogatnak be egymásnak ígéretek és kettétört álmok sűrűjében. Egy egész élet szakadozott karácsonyi csomagolópapírban: a szomorkás dal ugyanakkor nem csak igazabb, de valahogy szebb-vidámabb is, mint az évi háromnapos mesterséges boldogság.
Hallgassátok örömmel, a hangulat talán még szöveg nélkül is átjön.
(Utóirat: ha a zene mégis ismerős, pedig egyetlen ír rokon sincs a családban, akkor lehet, hogy a P.S I love you című film betétdalaként ragadt a füledbe.)
