Tim Davys: A lefejezett keselyű rejtélye (részlet)

A plüssállatok ismét életre kelnek Tim Davys A Halállista című regényének véresen komoly, ám rendkívül humoros folytatásában.   Tim Davys regényében A Halállistában a plüssállatok életre keltek és A lefejezett keselyű rejtélyében ismét akcióba lendülnek. A regény a noiros krimik hangulatát idézi, “csak” annyi a különbség, hogy emberek helyett plüssállatok a szereplők. Íme a regény fülszövege: „Mollisanváros Tourquai nevű negyedében Véreb Lőrinc főfelügyelő felel az utcák nyugalmáért és a plüssállatok biztonságáért. Ám vannak, akik még nála is nagyobb hatalommal rendelkeznek: ők a gazdagok, akik a törvény fölött élnek – közéjük tartozik Keselyű Oszkár is. Amikor Keselyűt lefejezve találják meg Mollisanváros legexkluzívabb épületében, Véreb Lőrinc azonnal tudja, hogy nyomozását árgus szemek követik. Véreb csapata – két nyomozója, Hiúz Anna és Sas Ézsua, valamint a magándetektív Egér Fülöp – mélyre ás a város sötét bugyraiban, hogy kiderüljön, ki profitált a legtöbbet Keselyű halálából. A madár szexi, latextestű titkárnője, Kobra Eleonóra? Vagy titokzatos szeretője, Mókus Jázmin? Esetleg Panda Igor műkereskedő, akinek a világ pénze sem elég? Véreb eltökéli, hogy kideríti az igazságot, ám előtte még szembe kell néznie saját, rettenetes démonaival. Tim Davys A lefejezett keselyű rejtélye (részlet) Prológus A plüssállat remegett. Izomgörcsök rántották össze testét. Szeméből könnyek potyogtak, és csorgott az izzadság a homlokáról. Lába alatt mintha remegett volna a föld is, és minden próbálkozása ellenére képtelen volt rászögezni a tekintetét az ízléses padlószőnyegre. Nehezére esett a kék alapon sorakozó fekete kockákra fókuszálni. Fájt a feje. Úgy érezte, mindjárt felrobban. Magas, sivító hangot hallott, ami csak nem akart elhallgatni. A gyomra felfordult. Lélegezni is alig mert, elvégre a Gyűlölt alig fél méterre ült tőle. Mennyi ideig állt a sötétség rejtekében? Úgy érezte, időtlen idők óta. És mi várt rá? Mire számíthatott? Alig bírta megfogalmazni ezeket a kérdéseket, mert a válaszok oly távol álltak tőle. Aztán az értelmetlen tűnődésnek – ahogy a testében emelkedett és süllyedt az alkohol valami érthetetlen ritmust követve, gondolatai pedig kószák voltak és erőtlenek – az vetett véget, hogy hirtelen a mancsába került a penge. Hogyan történt? Abban a pillanatban nem lehetett megmondani, mégis volt értelme a kérdésnek. Mindig mindennek van értelme, még ha nem is mindig látjuk, gondolta a plüssállat. Aztán a gyűlölet megint elszorította a torkát. A dühtől a szeme összeszűkült, orrára ráncot vetett az erőfeszítés. Nem állhatott ellen, egyszerűen nem állhatott ellen. Aztán a sötétség már nem védelmezte többé, a plüssállat pedig tett egy lépést előre. Ez meg hogy történt? A fegyvert felemelte a mancsában, ám mintha valaki más tette volna. És abban a pillanatban megállt az idő, egy másodperccel a cselekedet előtt, amely visszavonhatatlanul megváltoztat egy életet. A lelkére sötétség ereszkedik, és számára nem lesz megbocsátás. Ennek ellenére nem habozott, és nem bánt meg semmit. A plüssállat mindennél jobban el akarta távolítani a Gyűlölt fejét a testétől. Függetlenül a következményektől, függetlenül attól, hogy mit fog ez jelenteni. – Disznó. Ez a szó villogott a fejében, amikor lesújtott a pengével. ELSŐ NAP 1.1 A fekete műanyag telefon az iroda berendezéséhez tartozott, amikor Véreb Lőrinc évekkel ezelőtt elfoglalta azt, ám pár évvel ezelőtt lecserélték egy modern ocsmányságra, ami magas hangon és agresszívan csöngött, vagy inkább sivított. A digitális kijelzőtől még senki sem lett jobb zsaru, gondolta Véreb. Nem volt hajlandó felvenni a kagylót, mivel elég ritkán fordult elő, hogy bárki is érdekes mondanivalóval tudott volna szolgálni. A főfelügyelő hátradőlt székében, saras mancsát pedig az asztalra tette, amit bizalmas iratok borítottak. A számítógép billentyűzetén egy almacsutka rohadt, a ceruzatartóba egy félig megevett fánk szorult, a szemetesben meg gyömbéres keksz csomagolópapírjai álltak halomban. Véreb Lőrinc egész felnőtt életében a súlyával küzdött. Szeretett enni, de nem akart meghízni. Könnyen felszedett pár kilót, de leadni már sokkal nehezebben tudta. Megpróbálta a rotációs fogyókúrát is, apró mérlegen mérte az ételt, amit meg akart enni, és minden reményét színes magazinok kalóriaszegény diétájába helyezte, de az eredmény mindig ugyanaz volt. Az önként vállalt csökkentett mennyiség miatt csak még éhesebb lett, és arra kényszerült, hogy titokban egyen. A fiókjában, a számítógépe melletti papírkupacban, a vastag irattartókban és a könyvespolcon sorakozó különféle tárgyak mögött félig megevett kekszek, csokik és cukorkák bújtak meg. Az ajtó mögötti sarokban lassan egy hete rejtőzött egy fél pizza egy sál alatt, mert a lelkiismerete nem engedte, hogy megegye. Valahol még egy fél rántott húsnak is kellett lennie. Az étel dugdosása olyan ösztön volt, amivel Véreb már jó ideje nem törődött: előbb vagy utóbb mindent megevett. A telefon tovább csörgött. Véreb Lőrinc a félhomályban ült – a parkolóra néző ablakon félig leeresztették a redőnyt –, unatkozott, és a számítógép monitorját nézte, de csak a tükörképét látta benne. A sötétbarna gyapjú lógott a pofáján és a nyakán, a fején a mély ráncok soha nem simultak ki, hosszú fülei pedig úgy pihentek a vállán, mintha váll-lapok lettek volna. Véreb igyekezett a monitoron háttérképként beállított fotóra koncentrálni. Arcára halvány mosoly ült ki. Kordélia. Szeme fénye. Egyetlen gyengesége. Kordélia, a nem túl ritka hullámos papagáj egy kalickában lakott. Mollisanvárosban nagyon kevés plüssállatnak volt házikedvence – Vérebnek saját magán kívül hirtelen más nem is jutott eszébe –, éppen ezért Kordélia létezését titokban tartotta. Szép számmal voltak ellenségei, és ebben a szakmában az a legjobb, ha nem hagy támadási felületet. Véreb Lőrinc már negyedik napja viselte ugyanazt a gyűrött, kék-fehér csíkos inget. Hónaljában az izzadság már beleette magát az anyagba. Pisztolytáskájának szíja lazán lógott a mellkasán. Lőrinc nem az ajánlott szolgálati fegyvert használta, hanem egy régimódi revolvert. Az a pletyka járta, hogy különleges töltényt használ, ami, ha igaz, akkor elég erős ahhoz, hogy átszakítsa egy bank páncéltermének a falát. A telefon még mindig csöngött. – Tudom, hogy sokat kell még tanulnunk, de akkor is. Ha felvesszük a kagylót, abbahagyja a csörgést… Véreb az ajtó résén keresztül hallotta meg a megjegyzést, bár véletlenül, ugyanis Sas Ézsuának nem ez volt a célja. Magában motyogott, a szavak csak úgy kibuktak a csőrén. Persze sokkal egyszerűbb volt Vérebnek is úgy tenni, mintha nem hallotta volna meg a mondatot. Véreb ajtajához Sas felügyelő asztala állt a legközelebb a rue de Cadix-i rendőrkapitányság negyedik emeletén, amelyet teljes egészében a főfelügyelő vezette csoport foglalt el. Véreb egy bizonyos fokig egyetértett Sassal, elvégre kit ne zavarna egy ilyen éles hang? Ugyanakkor nem tehette meg, hogy a megjegyzést elengedje a füle mellett. Valakinek meg kell tanítania az új fiút arra, hogy mi merre hány óra. Véreb elégedetlenül felmordult, amikor eszébe jutott, hogy Hiúz Anna, Sas tapasztalt társa aznap reggel nem jött be dolgozni. Sóhajtott, majd bosszúsan felvette a kagylót, és a füléhez emelte. – Véreb. – Véreb főfelügyelő? – Igen? – morogta Véreb. – Főfelügyelő – szólalt meg egy ügyetlenül elváltoztatott hang. – Főfelügyelő, gyilkosságot követtek el, és… – És én mégis kivel beszélek? – kérdezte Véreb. – Az nem érdekes. A lényeg az, hogy… – Miféle szakadtbundájú plüss szórakozik velem így, kora reggel? – Na de főfelügyelő – ellenkezett a hang. – A lényeg az, hogy… – Én szépen lerakom a kagylót, te őrült barom – közölte Véreb, és lecsapta a kagylót. Azzal feltápászkodott, elrúgta maga elől a szemetest, nehogy kiszedje belőle egy gyömbéres sütemény darabját, és kinyitotta az ajtót, majd kinézett a birodalmára. Az épület a világosbarna rue de Cadixon eredetileg kórház volt: egykoron hosszú sorokban álltak egymás mellett a betonpadlóhoz erősített varrógépek. A padlót most vékony, kopott és fekete linóleum borította, mintegy csápszerűen benyúlva az íróasztalok alá. Az utcára nyíló ablakok magasak voltak, mocskosak, és nem lehetett kinyitni őket. Az acélelemek, amik magát az épületet tartották, szintén feketék voltak, és gigantikus fatörzsekként tűntek el a csupasz szellőző- és szennyvízcsövek között az épület tetején. A lámpák alacsonyan lógtak, eredetileg minden asztal fölött egy, de a számtalan átrendezésnek köszönhetően az íróasztalok és a lámpák érthetetlenül aszimmetrikusan töltötték be az emeletet. Ebben a káoszban nagyjából ötvenöt íróasztal kapott helyet, tizenöttel több, mint amennyit a szakszervezet jóváhagyott. Amikor Véreb megjelent irodája ajtajában, mintha mindenki egyszerre vett volna levegőt. Nem csak a főfelügyelő hallotta Sas Ézsua csöndes megjegyzését. – Ez meg mi volt? – kérdezte Véreb. Sas Ézsua rendszerint kiállt amellett, amit mondott és amiben hitt, de nem volt bolond. Véreb köhögésszerű morgása hallatán becsukta a csőrét, és az előtte fekvő iratgyűjtőre szegezte tekintetét. Sas alig egy éve dolgozott Mollisanváros Tourquai nevű negyedének rendőrkapitányságán. Miután egy kisebb őrsön kezdte karrierjét Amberville-ben, hat hónap elteltével saját kérésére helyezték át Tourquai-be, ahol a hírhedt Véreb Lőrinc főfelügyelő lett a főnöke. – Hallottam valamit – morogta Véreb –, és pont úgy hangzott, mint amikor a nagyanyám beszorult a mángorlóba. Vagy amikor az apám babot evett, és hasmenése lett tőle. De a maga csőréből jött ki ez a hang, igaz? Sas felpillantott. Halálra volt rémülve. Az emeleten állandóan jelen lévő hol halkabb, hol hangosabb morajlást teljes csend váltotta fel. Mindenki őket figyelte. – Namost, felvettem a telefont – bólintott a főfelügyelő. – Pont, ahogy akarta. Felvettem azt a nyomorult telefont. És mi haszna volt? Sas fájdalmasan tisztában volt azzal, hogy mindenki rájuk figyel. – Ööö – nyögte. – Mindennap telefonálnak – folytatta Véreb. – Beteg állatok ezek, gyári selejtek. Bevallanak mindent, aztán közlik, hogy sajnálják. Nekem meg végig kell hallgatnom őket. – Egyáltalán nem állt szándékomban… Nem akartam… De Sas magyarázkodását félbeszakította a telefon, ami ismét megcsörrent Véreb irodájában. A főfelügyelő a nyomozójára nézett. – Ha tudni akarom, hogy mi a véleménye rólam – mondta Véreb a lehető legbarátságosabb hangján –, akkor majd megkérdezem. „Kicsi sasom”, mondom majd, „mondja el, kérem, mit gondol rólam.” Többen halkan kuncogni kezdtek. Sas megint az irattartóját bámulta. – Addig azonban – ugatta Véreb –, kuss! Azzal a főfelügyelő visszament az irodájába, és felkapta a kagylót. – IGEN? Ismét az előbbi, elváltoztatott hang volt az. – Ne tegye le! – És mi a fenéért ne? – morogta a főfelügyelő. – Mert igaz – felelte a hang. – Gyilkosságot követtek el. Egy keselyű ül… Véreb letette. – Micsoda kitartó egy seggfej – morogta magában, majd felkapott az asztalról egy almás táskát, amit aznap reggel vett, bűntudata miatt azonban csak egyet harapott belőle, aztán beledugta az „AKTUÁLIS NYOMOZÁSOK” feliratú irattartóba. Közeledett az ebédidő, és a főfelügyelő érezte, amint az éhség egyre jobban hatalmába keríti. Véreb Lőrinc karrierje kacskaringósabb volt Sasénál, mivel egy évtizeden keresztül járta egyenruhában Tourquai északkeleti részének utcáit. A tizedik év végén már minden egyes színes macskakőre annyiszor lépett, hogy mindet ismerte, és annyiszor börtönbe vágta a környék összes szabású és színű bűnözőjét, hogy nemegyszer össze is keverte őket. Aztán képtelen volt ellenállni az előléptetésnek, bár mélyen és kitartóan megvetette az „asztali zsarukat”, és nemegyszer joggal. Ennek ellenére hagyta, hogy kinevezzék felügyelőnek, majd főfelügyelőnek. Megfogadta, hogy nem engedi magát belesüppedni abba a fáradt közönybe – vagy keserű reményvesztettségbe –, amibe oly sok rátermett rendőr fáradt már bele előtte. Hírhedt-híres temperantuma egyben állandó mentőövként is szolgált, hiszen akiben ilyen indulatok tombolnak, az nem lehet közönyös és zsibbadt. Most már kétszer olyan hosszú ideje dolgozott az irodában, mint amennyit járőrözéssel töltött, ám mégis az utcán érezte magát igazán otthon. A kerület tele volt hangyaalagutakkal, minden kapualj egy bűnre emlékeztette, minden sarok egy tévedésre. Véreb Lőrinc megtiszteltetésnek vette, hogy szerény tudott maradni, mert úgy vélte, ez a túlélés egyetlen módja. – Elnézést, főfelügyelő – zavarta fel Vérebet álmodozásából Sas Ézsua. A tapasztalatlan felügyelő ki merte nyitni az ajtót, és így felriasztotta a főfelügyelőt álmodozásából. – Mi van? – Nagyon sajnálom, főfelügyelő – ismételte Sas –, de… Nem Véreb választotta Sas Ézsuát. Hiúz Annának kellett egy új társ, és mivel a nyest elköltözött Amberville-be, a személyzetisek úgy gondolták, hogy Sason a sor. – Tudom, hogy nekem semmi közöm hozzá, de kaptunk egy névtelen bejelentést, főfelügyelő – folytatta Sas. Jellegzetes, rövid műanyag csőre csillogott, nemrég tisztíthatta, világoskék inget viselt, gallérját nem gombolta be, így az még jobban kiemelte sápadt, rózsaszínű nyakát. – Egy bejelentést? – ismételte gúnyosan Véreb. – Névtelent? – Gyilkosságot követtek el. Azt állította a bejelentő, hogy az áldozatot, Keselyű Oszkárt az irodájában találjuk meg. A cég neve Nova Park. Keselyű a tulajdonos. A Bourg Villette legfelső emeletén van. – A legfelsőn? – A hatvankettediken, uram. – Egy keselyű? – Ezt mondta a bejelentő. – A bejelentő – mondta a főfelügyelő. – A bejelentőnek tudnia kéne, hogy nem éri meg baszakodni velem. Sas nem felelt. Véreb Lőrinc sóhajtott, de felállt. – Rendben – közölte –, a kitartás győzedelmeskedik. Menjünk. Véreb főfelügyelő vezetett. Ez volt az első alkalom, hogy kettesben maradt Sassal a kocsiban, eddig ugyanis Hiúz Anna is mindig velük tartott, hogy kiváló diplomata módjára közvetítsen köztük. – Hiúz egész nap nem lesz benn? – kérdezte Véreb anélkül, hogy Sasra nézett volna. – Lehet, hogy délután bejön – felelte a felügyelő. – Akarja, hogy felhívjam, főfelügyelő? Mert nekem… – Nem, nem – morgott Véreb. – Csak kérdeztem. Egy közönséges kinézetű Volgában ültek. Ugyanolyan motorja volt, mint a járőrkocsiknak, de szürkére festették, így senki sem vette észre. Éppen ezért volt furcsa módon feltűnő. A főfelügyelő a piros lámpánál felbőgette a motort, aztán csend ülte meg az autót. Véreb úgy döntött, hogy elszórakoztatja magát. – Jól hallottam – morgott –, hogy ma délután játszani fog? – Csak a móka kedvéért – vágta rá gyorsan Sas. – Mivel mindenki olyan jó benne. Én csak úgy megyek… mintha edzés lenne. Különben is, csak pár éve játszom. Nem rossz a tenyeresem, de a fonákom… – Semmit sem tudok a teniszről – szakította félbe a főfelügyelő. – Szerintem a buzik sportja. – Értem – felelte halkan Sas. – A tenisz kiváló sport, én nagyon élvezem, és maga is… Véreb böfögött. A rémületes hang mögül mindannak a szaga tört fel belőle, amit aznap reggel fogyasztott, többek közt az ajtó mögött egy hete megbúvó pizza bukéja is. Sas elhallgatott; nem volt mit mondani. A Tourquai üzleti negyedén áthaladó forgalom – hétfő délelőtt lévén – erős volt. A Sugárútnak nyolc sávja volt, de a nagy forgalomban senki sem törődött a sávokkal, még azok sem, akik a rendőrautó mellett haladtak. Véreb vett egy mély levegőt, és magában átkozta a sofőröket. Az olajfekete Boulevard de la Villette két oldalán olyan felhőkarcolók sorakoztak, amilyenek alig álltak már Mollisanvárosban. Tourquai központja a szemét és a vagyon gyűjtőhelye lett. Ezeket a felhőkarcolókat soha nem újították fel, hanem egyszerűen lebontották őket, és újat építettek a helyükre. Az utca aszfaltja alatt, akár a fa gyökerei, úgy nyúltak szerteszéjjel a parkolók, a tetőkön pedig villogó antennák és rádióátjátszó tornyok erdeje terült el, így az épületek egy különös organizmus látszatát keltették. A főfelügyelő a körzet déli részén sosem érezte jól magát. Ezekben a tornyokban másfajta bűnözők székeltek. A jó és a gonosz közti harcot itt számítógépek billentyűzetén vívták, és mindig az győzött, akinek drágább ügyvédre telt. Véreb egyáltalán nem szerette ezt a légkört. A Bourg Villette hosszú évek óta a Boulevard de la Villette 365. szám alatt, abban az épületben székelt, ami a leghivalkodóbbra sikerült a múltkori ingatlanrobbanáskor felhúzott felhőkarcolók közül. Hatvannál is több, csillogó acélból álló emelete ott ágaskodott a sötétben, majdnem feketén, mintha a bolygó belsejéből nőtt volna ki. Számos közlekedési szabályt megsértve Véreb főfelügyelő leparkolt a főbejárat előtt, a járdán. Komótosan felkaptatott néhány lépcsőfokon, aztán a hangtalanul kinyíló üvegajtón keresztül – ami akkora volt, hogy inkább üvegfalnak kellene hívni – az előtérbe lépett. Sas egy lépéssel mögötte. Véreb Lőrinc korábban soha nem járt a Bourg Villette-ben, és az előtér mérete alaposan meglepte. Akkora volt, akár egy fürdő, falait és padlóját csillogó, fekete márvány borította. Egyetlen bútordarab kapott csak helyet benne, de ez is fekete márványból készült: a recepcióspult, mely mögött egy öreg béka üldögélt valami egyenruhaszerûségben. A béka meglepve pillantott fel a két rendőrre, mintha szunyókálásból riadt volna. Véreb megmutatta az igazolványát. – Nova Park? – morogta. – Liftek a hátsó sorban – mutatott a béka a felvonók felé. – Hatvankettedik emelet. A béka előtti tálat a pulton mentolos cukorkák töltötték meg, és Véreb alaposan megtömte a zsebeit velük, aztán intett Sasnak, hogy kövesse a lifthez. – Ez azért lenyűgöző – suttogta Sas, amint a márványpadlón lépkedtek. – Ez az egész. Ugyan egyedül voltak, mégis úgy érezte, hogy itt suttogni illik. – Annyira nagyképű, hogy ezek mellett az anyja is úrihölgynek látszik – morogta Véreb. Sas úgy döntött, egy ideig nem kezdeményez társalgást a főfelügyelővel. Aranyozott nyilak mutatták az utat a hátsó liftekhez, amelyek közül kettő vitte fel a látogatókat a hatvankettedik emeletre. – Remélem, nincs tériszonya – motyogta Véreb, ahogy megnyomta a gombot, mert ő bizony félt a magasságtól. A Nova Park recepciója pont a lifttel szemben volt a hatvankettedik emeleten. A cégről sem Véreb, sem Sas nem hallott még, és bár a rövid autóút alatt igyekeztek minél többet megtudni róla, kudarcot vallottak. Csak annyit sikerült kideríteniük, hogy a cég pénzügyekkel foglalkozik, ám ezt szinte a városrész összes cégéről el lehetett mondani. A recepció józanul elegáns volt: bőrfotelok és vörös padlószőnyeg, kerek cseresznyefa asztalok, rajtuk pénzügyi és üzleti magazinok. Mégis a kilátás volt az, amitől elakadt a látogatók lélegzete. A hatalmas, sötétített üvegfalon túl elterült alattuk egész Dél-Tourquai, és mögötte Amberville. – Lenyűgöző, igaz? – kérdezte a recepciós, egy fiatal kecske. Nem udvariaskodott velük, hanem egyértelműen lekezelően beszélt. Véreb felkapta a fejét, és megint elővette a jelvényét. – Keselyű Oszkár – morogta, hangja a szokottnál is gorombább volt. – Hányra várja magukat? – kérdezte a kecske, és úgy tett, mint aki nem látta a főfelügyelő jelvényét. – Ne akard, hogy megtépjem a szakállad – vágta rá Véreb. A kecske bólintott, és a jobbra nyíló hosszú folyosó felé intett. – Kobra kisasszony a folyosó végén várja magukat – közölte. A folyosó legalább tizenöt méter hosszú volt, és mindkét oldalán csukott ajtók sorakoztak, mindegyiken diszkrét névtáblával. A levegőt mintha citromillat járta volna át. A világítás visszafogott volt, a padlószőnyeg pedig minden zajt elnyelt. Úgy érezték, mintha egy álomban sétálnának. A folyosó végén egy újabb ajtó állt, rajta a névtábla: Kobra Eleonóra. Véreb kopogtatás nélkül benyitott. – Keselyű Oszkár? – kérdezte. Az asztal mögött ülő kobra fanyarul rámosolygott. – Úgy nézek én ki, mint egy Oszkár? – sziszegte. A helyiség csupán egy újabb várószoba volt, és úgy festett, mint egy személytelen nappali, a kobra pedig a leggyönyörűbb hüllő volt, akit Véreb valaha látott. Szeme nagy volt, akár egy szarvasé, és nem plüssből készült, hanem fekete latexből. Blúza fehéren rikított, majdnem teljesen átlátszó volt, és egész teste szinte vibrált a mennyezetbe süllyesztett lámpák fényében. Vérebnek azonban máshol járt az esze, és nem felelt, így Sas válaszolt helyette. – Nem – felelte. – Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy Oszkár. A kobra szinte megbűvölte Sast, aki csak nyelt egyet, és bámulta a hüllőt. – Keselyű sajnos nem fogad előre be nem jelentett látogatókat – közölte velük Kobra Eleonóra, majd sokat gyakorolt mozdulattal szájába vette a farka végét. – De szívesen egyeztetek magukkal időpontot. Sas mozdulatlanul állt, és úgy bámulta a titkárnőt, mintha Magnus egyik csodája lett volna. Véreb Lőrinc mélyet sóhajtott – hogy miért, maga sem tudta –, aztán határozott léptekkel odament Keselyű irodájának ajtajához. – Álljon meg! – szólt rá Kobra. – Ezt nem… De a főfelügyelő mancsa már a kilincsen volt. Kobra kikígyózott az asztal mögül, Sas a főfelügyelőt követte, így mindhárman a küszöbön álltak, amikor Véreb kinyitotta Keselyű irodájának ajtaját. A látvány ijesztő volt. A túlméretezett asztal mögött egy trónt is megszégyenítő magasságú székben ült Keselyû Oszkár. Sötét zakót viselt, fehér inget, vörös selyem nyakkendőt. Szárnyai az asztalon pihentek, mintha csak arra várt volna, hogy valaki ennivalót tegyen elé. De ahol Keselyű Oszkár fejének kellett volna lennie, mindössze pár szál fehér gyapot éktelenkedett. Agave>>