Szeretők, utazók – rendezői nyilatkozata

Pedro Almodóvar intim részleteket mesél el a Szeretők, utazókról és a forgatásról. A cikk végén kacagtató előzetes a filmből!   Az 5,5-ös IMDb-s értékelés alapján úgy tűnik, hogy a Szeretők, utazók minden idők legrosszabb Almodóvar filmje. Látni kell, hogy humortalan impotensek értékelték eddig a filmet vagy Almodóvar nyúlt mellé. Almodóvar rendezői nyilatkozata ettől függetlenül érdekes…

Pedro Almodóvar: Két vagy három dolog, amit tudok róla

(A színészek és a vígjáték műfajáról)

A komédia olyan műfaj, amiben a humor dominál. A humornak sok árnyalata lehet és a komédia is ezerféleképp ölthet testet. Más műfajokkal, drámával, tragédiával, társadalomkritikával vegyülve hozza létre a vígjáték és paródia számtalan formáját.

Minden filmemben előfordul a humor, néha más műfajokba átcsapva, egy-egy figura által megtestesítve. Elnézést, hogy magamtól idézek, de például Agrado (Antonia San Juan) a Mindent anyámról-ban és Paca (Javier Cámara) a Rossz nevelésben töltötte be ezt a szerepet. Ahogy megjelennek egy jelenetben, úgy hozzák magukkal a komédiát, s ezzel az elbeszélés általános tónusára is hatnak. Íróként és rendezőként igazán élvezem ezeket a kalandozásokat, bár időbe telt, hogy ezeket drámai műfajban alkalmazzam. Főleg, ha angolszász kritikusok is látják majd a filmet, akik kevésbé engedékenyek a műfajok keveredésével kapcsolatban. Pedig ez olyan általános az életben. A reggeli ébredéstől az esti lefekvésig számos, néha egymásnak ellentmondó műfajokon megy át az ember. A karrierem kezdete óta így fogom fel a filmes narratívákat is.

Azon az állandó mixtúrán kívül, melyet az elmúlt harminc év alatt fokozatosan desztilláltam, az utolsó valódi vígjátékom az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén volt. A Volverben, a Titkom virágában és a Mindent anyámról-ban is sok humor van, de csak alkalmanként jelenik meg, esetleg egy szereplőhöz kötődve, ahogy említettem is. A Titkom virágában Chus Lampreave és Rossy de Palma ugyan komikus duót alkotnak, de a fő téma az író, Leo gyengesége és útja a teljes őrület felé. Tehát a Szeretők, utazók az első komédia, amit az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén óta rendeztem. 25 év után.

Fontos szempontjaim voltak:

Próba/Ritmus. Annak ellenére, hogy a spontaneitás egyértelműen jellemző a műfajra, az én eddigi vígjátékaimnál – a mostani se kivétel – nagyon sokat próbáltunk a forgatást megelőzően és az alatt is. A spontaneitás mindig a próbák munkájának eredményeképp jöhet csak létre.

A forgatókönyv nincs lezárva, amíg nincsen kész a film. Véletlenül az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén és a Szeretők, utazók is egészen színdarab-szerű, mindkettőben szinte egyetlen helyszínen zajlik a történés. Úgy is próbáltunk, mint a színdaraboknál szokás, de nem úgy forgattam, mintha színdarabok lennének. (Valójában sohasem rendeztem színházi darabot, nem is tudom, milyen lehet az.) Nagyon is szövegre épülő vígjátékok ezek, az akciót a szavak és a szereplők nyitottsága hordozza.

Általában sokat az improvizálok a próbákon, aztán újraírom a jeleneteket és újra próbáljuk, és így tovább, egész a megszállottságig. A rögtönzésekkel általában hosszabbak lesznek a jelenetek, de mégis ez a legjobb módszer, amit ismerek, hogy újabb nüanszokat és párhuzamos helyzeteket fedezzek fel, amik sosem tűnnének fel, ha mereven ragaszkodnék a szöveghez. Kinyújtom és szétzilálom, aztán újraírom, megpróbálom összegezni az improvizációkat. Ezt ismét elpróbáljuk. Vannak színészek, például Carlos Areces nem bírja, ha csak egy poénját kivágom, még ha a jelenet nem is találta meg végső formáját. Minden, ami felmerül a karakteréhez kapcsolódóan, hozzá tartozik. Ha rajta múlna, a film három órás lenne. (Időnként két verziót forgatok egyes jelenetekből, és elismerem, hogy időnként az „improvizált” változatot vágom be.)

Lola Dueñas a másik, aki azonnal kisajátít minden poént, ami eszembe jut az első próbák során. Később meg megszakad a szívem, amikor elmondom neki, hogy csak lazító gyakorlat volt, bolondozás, kísérletezés, az is, hogy szabadon formáltuk a szöveget, csak játék volt. Amikor Lola látja, hogyan improvizálok a karakterével egy jelenetben, ha tetszik neki, megragadja, és lehetetlen meggyőzni róla, hogy nem volt komoly. Elismerem, néha ő nyer. Amikor megszületett annak a jelenetnek az ötlete, amikor először esik transzba a pilótafülkében, a két pilóta testét tapogatva, mindenki nevetett, és sosem gondoltam, hogy egy ilyen jelenetet bevágjak, de végül így került be a filmbe. Sokáig kötöttem az ebet a karóhoz, de Lola arra kért, legalább nézzem meg, hogyan csinálná, és aztán döntsek, úgyhogy adnom kellett egy esélyt neki. Eljátszotta, és aztán nem volt más választásom, be kellett tennem. Lola Dueñas még a legőrültebb helyzetekbe is képes igazságot lehelni, olyan hihetően adja elő az őrületet.

A színházi jellegű próbák célja egy másik kulcsfontosságú elem, a ritmus, az időzítés kidolgozása is. Az időzítés a vígjátékoknál nem a racionális időre vonatkozik. Amikor egy színész válaszol, még nem volt ideje (se fizikai, se szellemi értelemben) feldolgozni, mégis azonnal csattannia kell a válaszának. Senki nem fog azon morfondírozni, vajon megértette-e, amit mondtak neki, vagy ha a néző ezen tanakodik, az rossz jel. A vígjáték műfajában a screwball (az őrült amerikai komédia) az, amely igazán megtanít a ritmusra. Gondoljunk csak Woody Allen filmjeire, bár szerintem ez azért van, mert a New York-i rendező állandóan rohan. De felidézhetjük a következő klasszikusokat is: Éjfél (Mitchell Leisen), Philadelphiai történet (George Cukor), Párducbébi (Howard Hawks), Ninocska (Billy Wilder), A Palm Beach történet (Preston Sturges), Lenni vagy nem lenni (Ernst Lubitsch), Könnyű élet (Mitchell Leisen), Sullivan utazásai (Preston Sturges), és úgy általában bármelyik vígjáték, amelyben Cary Grant, Carole Lombard vagy Katherine Hepburn feltűnt.

Marilyn a zsáner istennője volt, de megvolt a saját ritmusa, egy halálos ritmus. A csábítás nagyasszonyainak általában szükségük van a ritmusra, hogy csábítani tudjanak. Marlene Dietrich, még Lubitsch rendezése alatt sem volt képes gyorsan beszélni. Ők kivételek. A legnagyobb női és férfi sztárok, általában nem jó komikusok. Sophia Loren és Penélope Cruz is kivételek. Mindketten fantasztikusak, és képesek nyaktörő sebességgel beszélni, persze egyikük dél-olasz, másikuk meg spanyol. De például Claudette Colbert és Ginger Rogers is gyorsan beszélt, sőt, még Katherine Hepburn is képes volt rá, aki mai szemmel nézve gyönyörű, de az akkori idők kánonja szerint kissé furcsa volt.

Időzítés. Gyorstüzelésű párbeszédek. Próbák. Máskülönben, még ha vicces is a szituáció, kiválóak a színészek, a film hosszú lesz, túl hosszú jelenetekkel. Nem akarok ujjal mutogatni, de ez a probléma jól látható a Koszorúslányokban. A rendező addig hagyta improvizálni a színésznőket, amíg elő nem jöttek egy jó poénnal. Nem a kamera előtt kéne improvizálni, hanem jóval előtte. Mindennek tetejébe a vágó és a rendező egyaránt szerelmesek a színésznőkbe és a forgatott anyagba. Az eredmény egy vonzó film, de 125 percig tart. (Kristen Wiig és Melissa McCarthy mentik meg, mindketten csodálatos komikusok.) Tehát a másik aranyszabály: egy vígjáték ne tartson tovább másfél óránál. A mi kedvenceink általában 75 és 90 perc között érnek véget.

A ritmus a színészeken és a vágáson múlik. Előbbiek esetében sokat segít, ha van tapasztalata szubzsánerekben (vámpírok, zombik, ördögi megszállottak, földönkívüliek, robotok, kémek), vagy ha a kabaréból jönnek. Ezek a legjobb iskolák. A kabarén egyaránt értem a mediterrán és az angolszász változatot. Számomra a Saturday Night Live-show kabaré, mely évtizedekig az amerikai vígjátékok bölcsője volt. Az Actor’s Studio viszont minden nekik járó tisztelet és elismerés ellenére az ellenkezőjének tűnik nekem. Brando, mint komikus? Na ne! És megpróbálta. Még énekelt és táncolt is a Macsók és macákban (Joseph L. Mankiewicz), mereven, mint egy bot – de ő túl öntudatos volt. Nem tudom, Montgomery Clift valaha próbálkozott-e ilyesmivel, vagy James Dean. Vagy Daniel Day-Lewis. Nem kételkedem nagyságukban, de akármilyen vékony is, Daniel Day-Lewis nem képes a könnyedség legenyhébb érzetét kelteni bennem. Marilyn Monroe még mindig a kivétel. Bár Strasbergék szinte örökbe fogadták, sikerült a Módszeren túljutnia.

Visszakanyarodva a férfiak és a komédia témaköréhez, a harmincas, negyvenes évek screwball komédiáihoz, még ha az ember nem mérhette magát a műfaj abszolút királyához, Cary Granthez, de elég jóképű volt, akadt egy jó forgatókönyv, és olyan rendezők keze közé került, mint Ernst Lubitsch, Mitchell Leisen, Preston Sturges, Billy Wilder, George Cukor vagy Howard Hawks, könnyen és viszonylagos méltósággal válhatott komikus színésszé. Nem csak Joel McCrea-nek és Gary Coopernek, hanem még az olyan macsóknak, mint Clark Gable, James Stewart vagy John Wayne is sikerült sértetlenül és elég vonzóan megjelenni legendás komédiákban. Ha egyszer túljutottál a hamvas húszas éveiden, engedd el magad, szállj lóra, ragadj pisztolyt és válj a Nyugat legendájává!

A másik, amit nem lehet kategóriákba szorítani: a színész vagy színésznő, akinek sajátos vonzereje van. Audrey Hepburn a legjobb példa erre és Shirley MacLaine. Mindketten saját műfajt képviseltek személyükben. Ahogy Cary Grant is, és Rex Harrison feleségével Kay Kendallel együtt. Sármosak és nagyszerűek. Érdekes fogsorral, mint Carol Burnett, Marta Fernández Muro; egyszerűen azzal, hogy angol, mint Maggie Smith; a bohóccá válás útján egyensúlyozással, mint Rosalind Russell, Lucille Ball és Lina Morgan; az átlagember megtestesítésével, mint Jack Lemmon; vagy csúnyasággal és szarkazmussal, mint Walter Matthau egyaránt ki lehet tűnni. A furcsa mély, vagy épp metszően éles hang is jól működik ezen a téren, mint Judy Holliday, Gracita Morales, Verónica Forqué esetében. Egy francia komikust is meg kellene neveznem… meg is van: Arletty, a nő aki több évtizeddel megelőzte korát a színjátszás módszereiben. Közvetlen volt és modern. Persze az eddig sorolt jellegzetességek hasztalanok, ha nem társulnak elsöprő tehetséggel, ahogy az minden fenti példánál fennállt.

Néhány hölgynek és úrnak sikerült a film noirban is nagyon vicceset alakítani, köszönhetően a jó forgatókönyvnek és ritmusérzéküknek. A nagydíj Humphrey Bogartot és Lauren Bacallt illeti, és Myrna Loyt William Powellel A cingár férfi-sorozat nagyon is humoros filmjeiben. A Dashiell Hammet által megteremtett karaktereket hat nagyfilmben is megszemélyesítették, mindezt stílusosan, szellemesen és vonzóan. Ez el is vezet a vígjátékok következő kulcsfontosságú eleméhez, a párokhoz.

Párok. Amikor két vagy több színész közt létrejön a természetes vonzalom csodája, mindent annak kell alárendelni, hogy jól működjön. Ahogy más műfajokban, a vígjátékban is a vonzalom szent dolog, és olyan eredményeket hozott, amik már bekerültek a film százéves történetének nagykönyvébe. Katherine Hepburn és Cary Grant, Walter Matthau és Jack Lemmon, Jack Lemmon és Shirley MacLaine, Diane Keaton és Woody Allen, Rafaela Aparicio és Florinda Chico, Katherine Hepburn és Spencer Tracy, Bogart és Bacall, Carole Lombard és bármelyik színész, akit mellé tettek, Fernán Gómez és Analía Gadé, Loren és Mastroianni, Vittorio de Sica és valamennyi partnere, Tony Leblanc és Conchita Velasco, López Vázquez és Gracita Morales, Alfredo Lésa, Manuel Alexandre vagy bármelyik színész ebből a generációból. Maria Luisa Ponte, Laly Soldevila szintén bárkivel társítva, Luis Ciges, egyedül, vagy párban, Tota Alba, Trini Alonso, Pajares Esteso, Edgard Neville Conchita Montes, Martes Trece, Tip Coll és még sokan mások. Nem akartam spanyol színészeket is belevenni, hogy elkerüljük a sértődéseket, de végül csak megtettem. Sokkal többen vannak, mint akiket említettem.

Nagy csodálója vagyok a színészet spanyol iskolájának, és a mediterrán iskolának, úgy általában. Bár nem venném be őket egy kalap alá a screwball komédiákkal. A harmincas-negyvenes években Spanyolország nem volt abban a helyzetben, hogy őrületes vígjátékokat ontson. A tragikus valóság csak furcsa, hagyományos, tisztelettudó komédiákat engedett meg. De a mediterrán iskola egy külön entitás, abból a szempontból meghatározhatatlan, hogy valamennyi stílust érinti, de sokban különbözik a brit vagy amerikai iskoláktól, vagy a franciáktól, akik ugyan földrajzilag beletartoznának a kategóriába, én mégsem sorolom őket ide.

A mediterrán iskolában a szereplők szenvedélye, hús-vér embersége és nyitottsága a lényeges elemek, mintha a karakterek nem tisztelnék egymást és magukat. Ez a jelleg nagyon jól illik a komédiához. A férfi és a nő is emberből vannak, nem járnak fodrászhoz és sokat üvöltöznek egymással, elengedik a gyeplőt és úgy tűnik minden veszve van, mikor végül megoldódik a konfliktus az ágyban, ahogy kell. Kevésbé elegáns, mint az angolszászok, de szexibb. Ez a földközeliség és realizmus lehetővé teszi, hogy a mediterrán iskola a társadalmi problémákról is sok humorral beszéljen, nevessen az élet nehézségein és tragédiáin és beengedje a fényt és kacagást a sötét területekre is. A legmeghatározhatatlanabb, legegyedibb alkotó, aki a legjobb helyi, hasonló elveket valló színészekkel dolgozott Luis García Berlanga volt.

Fény és mesterkéltség. A Szeretők, utazókat ihlető vígjátékok stílusa elég művi. A díszlet és a fények pasztellszínűek, vörössel kiemelve, hogy szándékosan kerüljék a naturalizmust és realizmust. A humornak nem kell félnie a politikai korrektségtől, valójában pont fordítva kellene, hogy legyen. A tabu és a humor egymásnak ellentmondó fogalmak. A vígjáték minden formája megengedi az alkotónak, hogy bármilyen témát feszegessen, akár a legkényesebbeket is. 1940-ben a zseniális Charlie Chaplin nem kevesebbet merészelt, mint hogy magából a nácizmusból csináljon ízes tréfát. Nem is tudok a nácizmusnál ijesztőbb témát elképzelni. Talán a Monty Pythonnak, Mae Westnek és a Saturday Night Live show-nak is politikailag korrektnek kellene lenni? Nem.

A Szeretők, utazók hamarosan mozikba kerül. Köszönetet kell mondanom minden színészemnek teljes elkötelezettségükért. Most már csak arra kell várnunk, hogy valaki felnevessen, elmosolyodjon, vagy jobb hangulatban hagyja el a mozit, mint ahogy belépett oda. Végül is, erre való a vígjáték, és ez nem kis dolog.