A kémnő kalandos élete emlékfoszlányokból áll össze, de miközben bomlott elméje működésbe lép, a világ bomlik meg körülötte. Immár másodszor. Pozsgai Zsolt furcsa-bizarr darabja, A kolonc valós helyzetre épít. Az első világháború legügyesebb kémje, Elsbeth Schlagmüller valóban egy svájci szanatóriumban halt meg jóval a háború után. A látszólag mozgás- és beszédképtelen nő egy pisztolygolyóval a fejében végezte. A “Madame Doctour” néven ismert híres kémnő az első világháborúban a németeknek dolgozott. Beteg elmével egy beteg világban (értsd: a háború alatt) teljesen jól működött, a legjobb kémnek számított. A háború végén azonban a kór ismét elhatalmasodott rajta… Árkosi Árpád rendezte a három szereplős elmejátékot, amelynek helyszíne a svájci szanatórium, ahol évek óta kezelik Elsbeth Schlagmüller. Egy nap titokzatos látogatója érkezik, Helga Bartmann, egy fiatal orvosnő Magyarországról, aki a pszichoanalízis segítségével próbál segíteni a beteg nőn, azonban nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, nem csak a szakmai érdeklődés hajtja, és az se véletlen, hogy a beteg és az intézményvezető viszonyát forszírozza. Az apró Új Stúdióban az első sorban ültem és bár legszívesebben méterekkel hátráltam volna a helyzetből, ott kellett maradnom. Ez a folytonos menekülési vágy meghatározta az egész viszonyomat a színdarabbal. Nem tudom róla azt mondani, hogy jó volt, mert nem volt jó számomra, mégse találok benne semmi hibát. Az elmejátékot szó szerint kell érteni. Sokkoló. Egy fantasztikus, kalandregényekbe illő élet mozaikjai állnak össze és magukban hordozzák a múlt tagérdiáját és előrevetítik a jövő borzalmait. Időben a második világháború kitörése előtt járunk néhány évvel, az újraszerveződő német titkosszolgálat munkája már érezhető… Jól felépített színdarab, izgalmas, felkavaró, elgondolkodtató, remek a díszlet és a színészi játék elképesztő. Engem legjobban a Helga Bartmannt alakító Vertig Tímea nyűgözött le, ahogy szinte pillanatról pillanatra változott, alakult, mint egy kaméleon, és mégis minden pillanatban hiteles volt. Panasz Bencze Ilonára és Hegedűs Miklósra se lehet, csak az ő karakterük lassabb, kiszámíthatóbb változáson ment keresztül, így nem volt annyira sokkoló. Hiába telt el több nap a bemutató óta, olykor-olykor még eszembe jut egy-egy párbeszéd és az élmény keresi a helyét benne. A kolonc – Thália – Új Stúdió>>
