Felejtsd el a szenvtelen, kockás kalapos detektív képét: Guy Ritchie felturbózta Holmes figuráját, és ez nem is tett rosszat neki.
A legendás magánnyomozónak természetesen továbbra is penge az agya, orra megbízhatóbb, mint egy vadászkutyáé, és hajlamos a csúf depresszióra is, ha épp nincs más dolga. Amikor viszont van, akkor igen messze áll a karót nyelt úriember figurájától, nem immúnis a női bájakra, sose mulasztja el, hogy beszóljon az inkompetens rendőrfőnöknek, hobbi gyanánt pedig kigyúrt testű bokszolóként veri halomba ellenfeleit, ringben és a ringen kívül – ökölvívói tehetsége egyébként Conan Doyle regényeiben is megjelent, csak kevésbé hangsúlyosan.
Hű társa, Watson doktor emlékeim szerint a legtöbb adaptációban amolyan alárendelt figura volt Holmes mellett, de ebben a filmben egyenrangú felek, mindketten tudják, hogy igazán csak együtt képesek zseniálisan felgöngyölíteni egy-egy ügyet – ezért is igyekszik Holmes mindenáron lebeszélni Watsont a nősülésről, és arról, hogy elhagyja a Baker Streeten lévő közös otthonukat.
Az aktuális Nagy Ügy egyébként azért vonzza különösen a párost, mert fekete mágia is keveredik a történetbe, márpedig a racionális elméjű Sherlock ezt nem hagyhatja cáfolatlanul (szívesen látnék egyszer egy Sherlock Holmes feat. Mulder ügynök nyomozást, ha valaki lenne szíves megírni és megrendezni).
A Sherlock Holmes nem tipikus Guy Ritchie-film, de letagadni nem tudná. Ha direkt bele akarnék kötni valamibe, legfeljebb a záró párbaj elnagyolt vizuális effektjeit hoznám szóba, de nem teszem, mert a film nagyon szórakoztató: a korszak hangulatábrázolása és képi világa egészen apró részletekben is kiváló, Holmes persze a legeslegkisebb szálakat is elvarrja a végére, és kifejezetten szerettem, hogy a néha westernes hangulatot öltő harci jelenetekben legfeljebb néhány pisztoly kerül elő, minden más a testi erőn és a furmányosságon múlik (jó, jó, nekem ez a korszak a gyengém).
Jude Law és Robert Downey Jr.
