Újságírói pályafutását hátra hagyva Rory Clements családjával Norfolkba, egy tizenhetedik századi farmházba költözött, hogy az írásnak szentelje minden idejét. Amikor épp nem az Erzsébet-korabeli Angliát járja képzeletében, a falusi élet egyszerű örömeit élvezi, vagy a barátaival teniszezik. Első regénye, a Mártír a John Shakespeare-sorozat első könyve.
1587-ben I. Erzsébet birodalmában zűrzavar uralkodik. Csak idő kérdése, hogy a spanyolok mikor állnak bosszút és Stuart Mária fejét is bármikor lecsaphatja a hóhér. A viharos események középpontjában John Shakespeare áll, Erzsébet kémszolgálatának fő hírszerzője, aki tudomást szerez róla, hogy merénylet készül Francis Drake, az angol „tengeri sárkány” ellen, aki rettegett hajóhadával együtt a kikötőben tartózkodik. Ha Drake meghal, Angliának vége: a spanyolok lerohanják. A pletykáktól terhes Londonban dolgozó Shakespeare nem könnyen igazodik ki a nyomok között. Aztán egy zugnyomdában megtalálják egy fiatal arisztokrata nő megcsonkított holttestét, Shakespeare pedig tudja, hogy olyan politikai darázsfészekbe nyúlt, ami vele is végezhet, ha nem vigyáz. A királyi udvar fenséges és szövevényes pompájától Őfelsége flottájának kecses vitorlásán át a Southwark buja bordélyaiig Shakespeare sok helyen megfordul, és kénytelen belátni, hogy a látszat gyakran csak látszat, mögötte a valóság egészen mást mutat…
Rory Clements: Mártír (részlet) – Agave Könyvek
1. FEJEZET
Rose Downie a bepólyált csecsemőt szorongatva leült a hideg macskakőre. A gyerek nem a sajátja volt.
Sajgó hátát egy tekintélyes kőház falának támasztotta, egészen közel a boltíves tölgyfaajtóhoz. Ha rajta múlik, messze elkerüli ezt a helyet, amit az ártó szándék nehéz faggyúbűzként lengett körbe, csakhogy egyéb reménye, mint a férfi, aki itt lakik, nem maradt. Megjárta már a bíróságot is, ahol a bíró rosszallón csóválta csak a fejét, hogy még ha hinné is a meséjét, ami, toldotta meg, oly’ kevéssé valószínű, mint almafavirágzás november derekán, akkor se tehetne semmit.
A konstábler szívét hasonlóan kemény kőből faragták.
– Dugja egy kosárba, mint egy kismacskát, Downie asszony, aztán irány a Temze – mondta. – Mire is menne vele? Isten nevében mondom magának, nem gyilkosság ez, hanem kegyes cselekedet, aztán többet ne is gondoljon vele. Nem hányja azt magának a szemére senki.
Most pedig ott ült Richard Topcliffe házának küszöbén a Szent Margit temető szomszédságában, Westminsterben, a hó-maszatos utcán, és várt. A kutya hideg bárki mást hazaűzött volna, ám Rose egy tapodtat se mozdult; eltervezte, hogy Topcliffe lába elé veti magát, és úgy könyörög majd. Korábban bekopogott már a házba, de a pelyhedző szakállú, goromba inas kedvetlenül végigmérte csak, és már zavarta is el. Mivel Rose nem tágított, az orrára csapta az ajtót. Még ez se szegte azonban kedvét.
A nap utolsó parazsát elnyomta a Szent Margit templom és az apátság komor épülete, a hideg lassan csontig rágta magát. Rose más körülmények között csupa nevetés fiatal lány volt, alig tizenhét. Most a hideg kerekedett felül, a nehéz köpönyeg dacára is rázta testét a vacogás, és ami kevéske meleg maradt benne, azt is igyekezett megosztani a bebugyolált aprósággal. Alkalomadtán kiszabadította mellét a súlyos ruharétegek alól, és megszoptatta – melleit feszítette a zsíros tej, legalább annyira megkönnyebbült, amennyire a csecsemő jóllakott. Míg a gyerek mohón falta a mellét, a csípős téli hidegben a bőre melegen párállott, ő pedig hálásan szemlélte az apróságot. Torzlény volt, vitathatatlan, de valami Istentől jövő ösztön mégis fellobbant Rose-ban, és nem hagyta sorsára, még ha nem is a sajátja volt. A nap éjszakába fordult, Rose Downie-t azonban nem űzhette el semmi, makacsul kitartott terve mellett.
2. FEJEZET
John Shakespeare estéje hosszúra nyúlt, amikor pedig végre ágyba került, csak hánykolódott, dobálta magát a paplan alatt. Ezekben a rettenetes időkben őt is, ahogyan egész Angliát, kétely és rettegés emésztette az országáért és királynőjéért. Ezen kételyek öltöttek testet álmaiban, hogy rendre izzadságban fürödve riadjon fel.
A hajnal már talpon érte, masszív ebédlőasztala végében reggelije mellett. Magas férfi volt, hat láb is talán, de nem éppen a vaskos fajtából. Sötét, mélyen ülő szemeiben a világ összes gondja ott gomolygott, csak ha nagy ritkán elmosolyodott – ami az elmúlt hónapokban bizony a ritkánál is ritkábban esett meg –, akkor derült fel pillanatokra aggodalmaktól felhőzött arca.
Jane, a cselédlány patyolat főkötőjében éppen rakta a tüzet. Szerette nézni, ahogy csipás szemmel, kócosan tevékenykedik, testén még érződik az ágy melege, mellei rengenek, duzzadoznak hálóinge vékonyka szövete alatt. Pillantásából úgy vette, a lány hálás gerjedelemmel fogadná, ha egyszer egészen padlásszobájáig merészkedne a meredek lépcsőn, és a takarót egy gondolatra megemelve, becsusszanna mellé az ágyba. De megbánná aztán. Az efféle csemegének ára van, legyen az akár az ajtón bekukkantó tiszteletes, hogy ugyan mikorra hirdethetné ki egybekelésüket, akár a nem kívánt gyermekvisítás. Nem, Shakespeare nem dugja ilyen óvatlanul hurokba a fejét, nem ám.
Három keményre főtt tojást kapott, ahogy szerette, jófajta foszlós kenyeret, sózott vajat holland sajttal, sáfrányos kalácsot, amit Jane még tegnap vett az árustól, néhány szelet fűszeres hátszínszeletet, az is maradék volt, és egy kupa gyönge sört. A viaszgyertyák nehezen birkóztak az ólomüveg ablakok eresztékein befütyülő huzattal, keservesen imbolygott a lángjuk. 1587 jeges telét írták, és Shakespeare alaposan megtömte bendőjét, hogy a hideg napnak nekiveselkedhessék, és mozgásra bírja elgémberedett tagjait.
Amíg Jane elbontotta az asztalt a reggeli után, addig Shakespeare letérdelt, és imádkozott az Úrhoz. Ahogy máskor is, gépiesen görgette végig magában a jól ismert szavakat, ma reggel azonban elidőzött a ne végy minket kísértésbe passzuson. Huszonnyolc évesen elérkezett a családalapítás ideje. Ilyetén érzések – mondhatni szükségletek – feszítették testét, komolyabb feloldás után kiáltva, mint amilyennel egy agglegény keskeny ágya szolgálhat.
A pirkadat első fényei legényét, Csavartlábat is az ódon ház faburkolatos várószobájába kergették. Jane-nel sutyorgott, aki azonban egyből a konyhába iszkolt, ahogy Shakespeare megjelent. Csak nincs valami köztük, suhant át az agyán a gondolat, de ki is nevette magát rögtön. Mit is akarhatna egy Jane féle szemrevaló fehérnép egy tuskólábú, kivénhedt tengeri medvétől?!
Ez a reggeli jelenet Shakespeare otthonában, egy négyszintes, kényelmes faépítményben zajlott. A ház idestova kétszáz éve állta a viszontagságokat, igaz, egyre görbébben, a leggyengébb szélre is recsegve-ropogva, hogy gazdája aggodalmasan figyelte a gerendázatot, vajon mikor találja a saját feje búbján, de legalább Walsingham Miniszter Úr Seething közi városi házának közvetlen szomszédságában állt, ami igen kényelmesnek bizonyult a mindennapokban. Így az ingatag otthon egyszersmind Shakespeare irodájául is szolgálhatott.
– Slide megérkezett?
– Alighanem, Shakespeare uram – vonogatta vállát a szokásos nemtörődömségével Csavartláb. – Egy konstábler társaságában.
– Vezesd be Slide-ot!
Olyan ez a Csavartláb Cooper, mint a százéves tölgy, viharvert, cserzett arcán úgy dudorodnak az erek meg az inak, mint a fakéreg barázdái, futott át Shakespeare agyán. Embere már indult is az ajtó felé, alacsony, köpcös testét torz ritmusban vitte születése óta nehézkesen mozgó, donga fél lába. Nem sokkal múlhatott harminc, bár a pontos korát ő maga se mondhatta volna meg, mivel anyja a szülésbe bele is halt rögtön, apja pedig régóta elfelejtette már az évet, hát még a hónapot. Az 1554-es esztendő tűnt a legvalószínűbbnek.
– Várj! A konstábler mit akar?
– Valami gyilkosságot emlegetett – torpant meg Csavartláb. Hangjának nyersességén is átérzett a devoni dallam, ahonnan ifjúságában tengerre hívta a sós levegő, hogy hosszú éveken át kádárként hajókázon a világban.
– Egy gyilkosság? Ennyi? Akkor miért hozzám jön? Hívja a bírót vagy a porkolábot – fakadt ki Shakespeare hallható ingerültséggel. Az elmúlt napokban kezdte túl nagynak érezni a nyomást, a felelősséget, amit Walsingham szolgálatában egyedül kellett a vállán cipelnie. Már-már rozsdaette vasdarabnak képzelte szegény testét, ami egy váratlan pillanatban megadja magát a körülményeknek, és összeroppan a láthatatlan súlyok terhe alatt.
– Azt mondja, az áldozat, egy nő, úri származású lehet. Finom kezei vannak. Meg azt is mondja, hogy különös irományokat, leveleket, papírokat is találtak vele, meg hogy a ház, ahol találták őket, kiégett. Felgyújtották. Meg van rettenve.
– Akkor várjon, amíg elintézem Slide-ot! – sóhajtott megadón Shakespeare.
Harry Slide földig hajolt, amint átlépte a várószoba küszöbét, cobolyprém szegélyes körgallérját széles mozdulattal kanyarintotta körbe a padlózaton, azután kecsesen felegyenesedett, ujjait graciőzen előrenyújtva, mintha valami hattyú nyaka lenne egyenként mindahány.
– Elég lesz, Slide, ez nem az udvar.
– Helyileg talán nem, viszont itt is méltóságok társaságában vagyok. A nagyszerű John Shakespeare uram fogad! Száz fontot tennék rá, hogy nem kell sok, és a korona egy miniszterét üdvözölhetem uraságod személyében.
– Ha száz fontod lenne, Harry, a hátad közepét se látnám soha többet.
Shakespeare tekintete megpihent Slide csillogó ruházatán, a nehéz anyagból szövött körgalléron, s az alatta viselt, spanyol módi szerint arannyal és feketével átszőtt merev zekén. Nem csoda, ha egy ilyen drága gusztusú ember folyton anyagi gondokkal küzd.
– Tehát, miféle híreket hoztál?
– Mindenfélét, Shakespeare uram, mindenfélét, ahogy szoktam. Ma reggel is például azt hallottam, hogy a Canterbury érsek őméltóságát elmúlt vasárnap a sekrestyében övig kibontott reverendában kapták, amint épp nyája egy báránykáját hágta – kezdett rá Slide, Shakespeare szemöldöke pedig a homlokára szaladt. Efféle tiszteletlen beszéd manapság könnyedén bárkit az akasztófára juttathat, de legalábbis fülvesztést garantál. Slide azonban csak folytatta tele szájjal. – Amiben nem is volna semmi meglepő, gondoljuk mindannyian, csakhogy őméltósága másnap délben jóízűen el is fogyasztotta, némi zsenge répa és mentaszósz társaságában, kéje tárgyát.
Ez már Shakespeare-nek is sok volt, elnevette magát.
– Amíg nem kos, csak jerke, addig nyugodtan megvonhatjuk a vállunk, jól mondom? Bár – bizonytalanodott el Slide –, biztosan nem állíthatom, hogy e témában pontosan ismerném új egyházunk tanításait.
Shakespeare hálásan kacagott, végre valaki, aki oldja komorságát. Oly’ sűrűn gomolyog mostanában a sötétség: az összeesküvések őkirálynői felségének személye ellen, a skótok királynőjének, Máriának a fejére kimondandó halálos ítélet késlekedése…
– A végén még meglengeted a lábad a huzatban, Harry Slide, ha nem vigyázol a szádra.
– Meglehet. Most azonban talán jobban érdekelhetik uraságodat a Jézus Társaságának bizonyos papjai…
– A két jezsuita? – kapta fel hirtelen a fejét Shakespeare. – Garnet és Southwell?
– A nevezettek.
– Azok ketten nagy fogás lennének. Mit tudsz?
– Mindent. Mondhatom, nyakukon a kezem, Shakespeare uram.
– Beszélj már!
Slide nyílt arcú, szőke fürtös, karcsú fiatalember volt, úgy tartották róla, hogy még az angolnákat is képes kibűvölni a folyóvízből, a méheket is lépre csalja szép szavával. Még azok is nehezen tanulták meg nem szeretni, akiket elárult, márpedig ilyenek akadtak számosan.
– Majd ha megkaptam a száz fontomat, amit az információ ér.
Shakespeare pontosan átlátta emberét, tudta, hogy nagyban játszik, és egyelőre fogalma sincs hol lapul a két veszett jezsuita. Ugyanakkor azt is legalább ennyire tudta, hogy ha valaha valaki a nyomukra vezetheti, az csakis Slide lehet. Önnön bevallása szerint a főváros minden zugába belátott, minden eseményről értesült, az összes londoni és southwarki börtönben volt valami jó bérence, aki tájékoztatta. És ebben már nem lehetett Shakespeare-nek oka kételkedni. Slide kardinális szerepet játszott az Erzsébet ellen forralt összeesküvés leleplezésében, így részben neki köszönhette Anglia, hogy a királynő helyébe nem lépett az a másik. Aki most a northamptonshire-i Fotherinhay kastély komor falai között várja sorsa vigasztalan beteljesültét, hisz az összeesküvésben betöltött kulcsszerepéért bíróság elé állt, és unokatestvére élete elleni áskálódásban bűnösnek találtatott. Már csak Erzsébet tollának kell végigsiklania az ítélet alján, hogy Mária karcsú, királyi nyaka átmetszessék, és feje testétől elválasztassék. Már ha egyszer Erzsébet hajlandó aláírni, mert eddig bizony semmi jelét nem mutatta ennek.
Mária bukásában nem kis érdeme volt Harry Slide-nak, aki beépült az összeesküvők soraiba, és Walsingham, valamint Shakespeare megbízásából követte és közvetítette minden mozdulatukat. A bűnösöknek – Babingtonnak, Ballardnak és a többieknek – nem nyílhatott esély. Fiatal életüket egytől egyig a Lincoln’s Inn Fieldsen, az igazságszolgáltatás kíméletet nem ismerő markában végezték, fellógatva, ám még életükben felhasogattatva, hogy beleiket gőzölgő testükből vasfogókkal előrángassák, dobogó szívüket mellkasuk kamrájától elválasszák, majd katlanba hajítsák, majd pedig tetemük felnégyeltessék és a fővárosban szanaszét hordassék. Végül, azután ami megmaradt, a fejük hegyes karók tetejébe került, és azóta is a London-hídon hirdeti, hogy így jár minden áruló.
Ha ugyan érzett valaha is bármit Slide ezen szerencsétlen boldogtalanok iránt, akiknek társaságát egy ideig oly’ kitartóan látogatta, barátságát és bizalmát elnyerte és bátorította, látszani nem látszott rajta. Érzelmei álcázásának nagy mestereként hűen tettetett érdeklődést és vonzalmat mindenféle ügyek iránt, hogy annak valódi híveit vesztükbe vigye. Feltehetően soha nem bízhat meg benne, ezt Shakespeare gyanította, ám ahogyan a pengeéles konyhakést használja a szakács munkája közben, még ha ezzel ujjának lemetélését kockáztatja is, úgy alkalmazta ő is Harry Slide tudományát. Mellesleg igazán szórakoztató társaságnak tartotta.
– Ennél azért alaposabban be kell avatnod, ha azt akarod, hogy két jezsuitáért ekkora összeg átvándoroljon zsebemből az erszényedbe.
– Nos, annyit állíthatok, hogy Southwell a városban lapul. A közelben.
– Pontosabban?
– Negyvennyolc órán belül a címét is leteszem az asztalra.
– És Garnet?
– Garnet, attól tartok, messze jár – vonta meg lefegyverző bájjal párnázott vállát Slide. – Ha nem tévedek, Norfolkba utazott áruló nyájához.
– Ez esetben rögtön a fele árról indulunk.
– De a költségeim, Shakespeare úr…
– Mármint a szabók, borkereskedők és kurvák – oldotta le övéről Shakespeare az erszényét, hogy két pénzérmét kiszabadítson belőle. – És az adósságok a cimboráknak minden bizonnyal. Kapsz most három fontot és még huszonhetet, ha elvezetsz a jezsuitához.
– Kemény fickó maga, Shakespeare uram – forgatta meg Slide könnyed zsonglőr-ügyességgel a két érmét egy kezében.
– Nagy szerencséd, Harry, hogy nem vagyok kétszer ilyen kemény. Akkor bizony napjaid felét a szégyenfánál töltenéd. Csak tartsd nyitva a szemed, tudnunk kell mindenről.
– Legyen akaratod szerint, ó, uram…
Majd díszes körgallérjának azzal a földet seprő kavargásával távozott, amellyel öt perccel korábban érkezett. Shakespeare képzeletében röpke látomás suhant keresztül, ahogyan Slide ugyanezzel a megnyerő eleganciával és elragadó mosollyal a szövetek suhogásának alattomában megmeríti tőrét valami gyanútlan szerencsétlen bordái között.
