Rose Hathaway megpróbálja kideríteni, ki akart a nyakába varrni egy gyilkosságot. A Vámpírakadémia utolsó könyve…
Az Agave minden évben megszavaztatja az év könyvét saját kiadású könyvei között több kategóriában. 2010-ben Az év főszereplője Rose Hathaway lett, az év szerzője pedig Richelle Mead. Aki addig nem úszott a vámpír-lázzal, ekkor mindenképpen belekóstolt az egyik legjobbnak tartott Vámpíros sorozatba, hiszen Richelle Mead a listán Neil Gaimant “szorította” maga mögé.
Most viszont zárásához érkezik Richelle Mead Vámpírakadémia-sorozata és ezúttal maga Rose Hathaway kerül őrizet alá, nem is akármiért. A vád: a morák királynőjének, Tatjanának meggyilkolása. Az örökmozgó dampyrt azonban apja, az extravagáns öltözködéséről és titokzatos kapcsolatairól ismert és hírhedt Abe Mazur megszökteti a fogdából. Rose így Dmitrijjel nekivág a nagyvilágnak, hogy elrejtőzzön rosszakarói, valamint a királyi udvar testőrei elől.
Rose persze nem tűrheti tétlenül, hogy valaki a nyakába varrta a gyilkosságot, és nyomozni kezd az igazi tettes után. Ehhez azonban meg kell találnia a királynő neki írt levelében említett utolsó Dragomir-leszármazottat.
Eközben barátnője, Lissa, az Udvar politikai intrikái közepette a királyi trón várományosai között találja magát… Kiben bízhatnak, miközben halálos ellenségeik nyújtanak segítséget, és barátaik árulják el őket? Ki fogja meghozni a végső áldozatot a családért, a szerelemért és a túlélésért?
Richelle Mead: Vámpírakadémia VI. (Agave Könyvek)
A végső áldozat
(részlet)
Egy
Nem szeretem a ketreceket.
Még az állatkertet sem csípem. Amikor először jártam ott, majdnem klausztrofóbiás rohamom lett, miközben azokat a szegény állatokat nézegettem. El nem tudtam képzelni, hogy élhet egy élőlény ilyen körülmények között. Néha még a bűnözőket is sajnálom egy kicsit, akiknek egy cellában kell tölteniük az életüket. Arra határozottan nem számítottam, hogy velem is ez történik.
De az utóbbi időben az élet, úgy tűnik, egy csomó olyan dolgot hoz, amire nem számítottam volna, mert most itt ülök bezárva.
– Hé! – kiabáltam, miközben megragadtam az acélrudakat, amik elválasztottak a külvilágtól. – Meddig kell még itt lennem? Mikor lesz a meghallgatásom? Nem tarthatnak örökké ebben a kazamatában!
Oké, igazából nem volt ez kazamata, mármint abban a sötét, rozsdásláncos értelemben. Egy apró cella unalmas falai vettek körül, unalmas padlóval, és hát… unalmas mindennel. Makulátlan volt. Steril. Hideg. Igazából depressziósabb lett tőle az ember, mint bármelyik dohos kazamatától lett volna. Az ajtó rácsai hidegen értek a bőrömhöz, kemények voltak és hajthatatlanok. A mesterséges neonfényben a fém nyersen, idegesítően csillogott. Egy vállat láttam, a hozzá tartozó férfi mereven állt a cella bejárata mellett, és tudtam, hogy valószínűleg még négy testőr van a folyosón, látótávolságon kívül. Azt is tudtam, hogy egyikük sem fog nekem válaszolni, de ez nem akadályozott meg abban, hogy folyamatosan magyarázatot követeljek tőlük az elmúlt két napban.
Amikor csak a szokásos csendet kaptam válaszul, felsóhajtottam, és lerogytam a cella sarkában álló priccsre. Mint minden egyéb az új otthonomban, a priccs is színtelen volt és kopár. Igen. Kezdtem nagyon azt kívánni, bárcsak egy igazi kazamatában lennék. A patkányokat és pókhálókat legalább el tudnám nézegetni. Felbámultam, és azonnal eltöltött az a zavaró érzés, ami itt mindig: mintha a falak és a plafon kezdenének összezárulni körülöttem. Mintha nem kapnék levegőt. Mintha a cella falai addig közelednének felém, amíg nem marad hely, és ki nem szorítják az összes levegőt.
Hirtelen zihálva felültem. Ne bámuld a plafont és a falakat, Rose, korholtam magam. Ehelyett lemeredtem az összekulcsolt kezemre, és megpróbáltam kitalálni, hogy kerülhettem ebbe a kutyaszorítóba.
Az első válasz egyértelmű volt: valaki rám akar verni egy olyan bűncselekményt, amit nem én követtem el. Méghozzá nem is akármilyen csip-csup dolgot. Hanem gyilkosságot. Megvan a jogalapjuk arra, hogy a legsúlyosabb bűnnel vádolhassanak, amire egy mora vagy egy dampyr képes. Mármint nem azt akarom mondani, hogy én még soha nem öltem. Öltem. És a szabályokat (vagy akár a törvényeket) is meglehetősen gyakran áthágom. De a hidegvérű gyilkosság nem része a repertoáromnak. Különösen nem egy királynőgyilkosság.
Igaz, hogy Tatjana királynő – a morák, az élő, mágiahasználó, vérért nem ölő vámpírok hűvös és számító vezetője – nem volt éppen a barátom. A Tatjanával való kapcsolatunkat több okból sem lehetett volna zökkenőmentesnek nevezni. Az egyik, hogy az unokaöccsével, Adriannel járok. A másik, hogy nem értek egyet az irányelveivel azt illetően, hogyan verjük vissza a strigákat – a gonosz, élőhalott vámpírokat, akik ránk vadásznak. Tatjana több alkalommal is átvágott, de soha nem kívántam a halálát. Valaki viszont, úgy tűnik, igen, és az illető egy egész sor rám utaló nyomot hagyott, melyek legrosszabbika a rengeteg ujjlenyomatom azon a karón, amivel végeztek Tatjanával. Persze… hiszen az az én karóm, úgyhogy természetes, hogy rajta vannak az ujjlenyomataim. De ez senki szerint nem számított.
Ismét felsóhajtottam, és kihúztam a zsebemből azt az apró, összegyűrt papírdarabkát. Az egyetlen olvasnivalómat. A kezembe szorítottam, mert már el sem kellett olvasnom a szavakat. Régen megtanultam őket. Az üzenet tartalma miatt kénytelen voltam megkérdőjelezni, amit addig Tatjanáról tudtam. És egy csomó egyebet is.
Mivel frusztrált a környezetem, egyszerűen meglógtam belőle, és valaki máséba vetettem magam: a legjobb barátnőmébe, Lissáéba. Lissa mora és lelki kötelék van közöttünk, melynek segítségével rákapcsolódhatok az elméjébe, és az ő szemén keresztül nézhetem a világot. Minden mora ért valamelyik elemi mágiához. Lissa eleme a lélek, ami a szellemi és gyógyító képességekkel kapcsolatos. Nagyon ritka a morák között, akik általában kézzelfoghatóbb elemekhez értenek, és még alig tudunk valamit a lehetőségeiről – amelyek egyébként elképesztőek. Lissa a lelket használta arra pár évvel azelőtt, hogy feltámasszon a halottaimból, és ez hozta létre köztünk a köteléket.
Az agyában kiszabadultam egy kicsit a ketrecemből, de a problémáimra ez sem kínált segítséget. Lissa keményen dolgozott azon, hogy bebizonyítsa az ártatlanságomat, egészen a meghallgatás óta, amikor előterjesztették az ellenem szóló bizonyítékokat. A karóm, amit a gyilkosságra használtak, csak a kezdet volt. Az ellenfeleim gyorsan emlékeztettek mindenkit a királynő iránt táplált ellenséges érzelmeimre, és egy tanút is találtak, aki beszámolt arról, hol voltam a gyilkosság alatt. Nem volt alibim. A Tanács úgy döntött, elég bizonyíték szól ellenem ahhoz, hogy megindítsák a törvényszéki eljárást – ahol majd ítéletet hoznak felettem.
Lissa elszántan próbálta felkelteni az emberek figyelmét, és bebizonyítani, hogy nem vagyok bűnös. De nagyon nehezen talált bárkit, aki meghallgatta, mert az egész mora királyi udvart Tatjana nagyszabású temetésének előkészületei foglalták le. Egy uralkodó halála nagy ügy. Morák és dampyrok – hozzám hasonló félvámpírok – érkeztek a világ minden részéről, hogy megnézzék a rendezvényt. Ételek, virágok, dekorációk, még zenészek is… minden, ami belefér. Ha Tatjana valaha férjhez ment volna, szerintem akkor sem csaptak volna ekkora felhajtást. A nagy hűhó és nyüzsgés közepette senki nem törődött velem. A legtöbb embernek csak az számított, hogy bedugtak egy zárkába, és nem tudok tovább ölni. Tatjana gyilkosát megtalálták. Az igazság győzedelmeskedett. Az ügy lezárva.
Még mielőtt tisztán láthattam volna Lissa környezetét, a cellám körül támadt nyüzsgés visszarántott a saját valóságomba. Valaki belépett a folyosóra és az őrökhöz beszélt, azt kérve tőlük, hogy meglátogathasson. Zakatolni kezdett a szívem, és a rácsokhoz ugrottam, abban reménykedve, hogy olyasvalaki lesz az, aki majd tájékoztat, hogy az egész csak egy szörnyű félreértés volt.
A látogatóm nem épp az volt, akire számítottam.
– Vénember – mondtam csüggedten. – Mit keresel itt?
Abe Mazur állt előttem. Mint mindig, most is nem semmi látványt nyújtott. Nyár közepén jártunk – meleg, párás idő volt itt a pennsylvaniai vidék közepén – de ez nem akadályozta meg abban, hogy öltönyt vegyen fel. Látványos darab volt, tökéletes szabással, és egy élénklila selyemnyakkendő egészítette ki, továbbá egy hozzá illő sál, ami már túlzásnak tűnt. Arany ékszerek csillogtak Abe füstös árnyalatú bőrén, és úgy tűnt, a szakálla is a közelmúltban lett megnyesve. Abe mora, és bár nem főnemes, de éppen annyi befolyása van, mintha az lenne.
Ráadásul történetesen az apám.
– Én vagyok a védőügyvéded – felelte vidáman. – Természetesen azért jöttem, hogy jogi tanácsokkal lássalak el.
– Te nem vagy ügyvéd – emlékeztettem. – És a legutóbbi tanácsod nem vált be túlságosan. – Ez gonoszság volt a részemről. Abe látta el a védelmemet a meghallgatásomon, annak ellenére, hogy nem volt képesítése, vagy ilyesmi. Tekintve, hogy most be vagyok zárva, és a tárgyalásomat várom, ebből nem származott sok jó. De nagy magányomban végül rájöttem, hogy Abe-nek egyvalamiben igaza volt. Nincs az az ügyvéd, legyen bármilyen jó, aki megmenthetett volna azon a meghallgatáson. Abe-nek járt néhány jó pont, amiért kiállt egy veszett ügy mellett, bár a nem túl közeli kapcsolatunkat tekintve nem tudom, miért tette. A legerősebb elméletem az volt, hogy nem bízik a főnemesekben, és apai kötelezettségeket érez. Ebben a sorrendben.
– Az én alakításom tökéletes volt – vitatkozott velem. – Míg a te megható beszéded, amit azzal kezdtél, hogy „ha meg akarnék ölni valakit”, nem sokat segített. Ezt a képet elültetni a bíró fejében, ami nem volt éppen a legbölcsebb húzás tőled.
Elengedtem a fülem mellett a célzást, és összefontam a karomat. – Szóval mit keresel itt? Tudom, hogy ez nem csak egy apai látogatás. Te soha semmit nem teszel ok nélkül.
– Hát persze, hogy nem. Miért tenne bárki bármit ok nélkül?
– Ne kezdd azt a csavaros logikádat bevetni.
Abe rám kacsintott. – Ne féltékenykedj! Ha elég keményen dolgozol, és igazán szeretnéd, akkor egy szép napon majd megörökölheted a csodálatos érvelési képességeimet.
– Abe – figyelmeztettem –, mondd már!
– Rendben, rendben – felelte Abe. – Azért jöttem, hogy elmondjam, hogy lehet, hogy előrehozzák a tárgyalásodat.
– M-mi? Ez nagyszerű! – Én legalábbis így gondoltam. Abe arckifejezése másról árulkodott. Utoljára úgy hallottam, hogy talán még hónapokat is várhatok a tárgyalásomra. A puszta gondolattól is – hogy ennyi időt ebben a cellában kell töltenem – ismét klausztrofóbiás lettem.
– Rose, te nem fogod fel, hogy a tárgyalásod is ugyanolyan lesz, mint a meghallgatásod. Ugyanaz a bizonyíték, ugyanúgy bűnösnek nyilvánítanak.
– Igen, de biztosan van valami, amit előtte tehetünk, ugye? Kereshetünk engem tisztázó bizonyítékokat. – Hirtelen tisztán láttam, mi a probléma. – Hogy értetted, amikor azt mondtad, előrehozzák? Mennyivel?
– Ideális esetben akkor fogják megtenni, miután megkoronázták az új királyt vagy királynőt. Tudod, a koronázást követő fesztivál részeként.
Abe hangsúlya könnyed volt, de sötét szemébe nézve felfogtam, mit akar ezzel mondani. Számok zakatoltak a fejemben. – Ezen a héten van a temetés, a választás meg közvetlenül utána… azt mondod, hogy gyakorlatilag mennyi is, két héten belül itt a tárgyalásom és az ítélethirdetésem?
Abe bólintott.
Én ismét a rácsok felé vetettem magam, a szívem zakatolt a mellkasomban. – Két hét? Ezt komolyan mondod?
Amikor azt mondta, előrehozzák a tárgyalásomat, úgy gondoltam, talán egy hónap múlvára. Ami elég idő arra, hogy új bizonyítékokat találjak. Hogy hogyan? Az nem tiszta. Most kezdett kicsúszni a kezemből az idő. Két hét nem elég, különösen, ha ennyi minden történik az udvarban. Pár pillanattal korábban még utáltam a rám váró hosszú várakozás gondolatát. Most hirtelen túl rövid lett, és a következő kérdésemre kapott választól csak még rosszabb lett minden.
– Meddig tart? – kérdeztem, miközben megpróbáltam elnyomni a hangomban a reszketést. – Meddig tart az ítélethirdetés után, amíg… végrehajtják?
Még mindig nem tudtam pontosan, mi mindent örököltem Abe-től, de egy dologban határozottan osztoztunk: a képességben, hogy rezzenéstelen arccal közöljünk rossz híreket.
– Valószínűleg azonnal.
– Azonnal. – Elhátráltam, majdnem leültem az ágyra, és éreztem, hogy ismét elönt az adrenalin. – Azonnal? Szóval… két hét. Két hét múlva lehet, hogy… halott leszek.
Mert erről volt szó – ez lógott a fejem felett attól a pillanattól fogva, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy valaki ellenem gyártott bizonyítékokat. Akik királynőket ölnek, azokat nem zárják börtönbe. Hanem kivégzik. Nagyon kevés bűnért járt ilyen büntetés a morák és a dampyrok között. Az igazságszolgáltatási rendszerünket próbáltuk civilizáltra formálni, hogy megmutassuk, mennyivel jobbak vagyunk, mint a vérszomjas strigák. De bizonyos bűnökért a törvény szerint halálbüntetés jár. És bizonyos emberek ezt érdemlik – például a hazaáruló gyilkosok. Ahogy teljes súlyával megcsapott a jövőm, éreztem, hogy reszketni kezdek, és a könnyeim veszedelmesen közel kerültek ahhoz, hogy kiguruljanak a szememből.
– Ez nem igazság! – mondtam Abe-nek. – Ez nem igazság, és ezt te is tudod!
– Nem számít, hogy én mit gondolok – felelte Abe higgadtan. – Én egyszerűen csak átadom neked a híreket.
– Két hét – ismételtem meg. – Mit tudunk tenni két hét alatt? Úgy értem… van valami nyomod, ugye? Vagy… vagy… addigra találsz valamit? Ez az erősséged. – Összevissza beszéltem, és tudtam, hogy hisztérikus és elkeseredett a hangom. Persze csak azért, mert hisztérikusan és elkeseredetten éreztem magam.
– Nehéz lesz bármit is elérni – magyarázta Abe. – Az Udvar a temetéssel és a választásokkal van elfoglalva. Zűrzavaros a helyzet – ami egyszerre jó és rossz.
Mindent tudtam az előkészületekről az által, hogy Lissát figyeltem. Láttam, hogyan kavarog máris a káosz. Ebben az összevisszaságban nem egyszerűen nehéz lesz bármilyen bizonyítékot találni. Hanem szinte lehetetlen.
Két hét. Két hét, és meghalhatok.
– Ez nem lehet – mondtam Abe-nek elcsukló hangon. – Én nem… halhatok meg így.
– Ó? – emelte meg Abe a szemöldökét. – Hanem hogyan kell meghalnod?
– Csatában. – Egy könnycseppnek sikerült megszöknie, és gyorsan letöröltem. Mindig is kemény képet sugároztam magamról. Nem akartam, hogy ez most összetörjön, most, amikor a legjobban számítana. – Harc közben. Azokat védve, akiket szeretek. Nem… nem egy eltervezett kivégzésben.
– Ez is egyfajta harc – szórakozott Abe. – Csak nem testi küzdelem. Két hét azért két hét. Ez rossz? Igen. De jobb, mint egy hét. És semmi nem lehetetlen. Lehet, hogy újabb bizonyítékok bukkannak fel. Egyszerűen csak várunk, és majd meglátjuk.
– Utálom a várakozást. Ez a helyiség… olyan kicsi. Nem kapok levegőt. Belehalok, még mielőtt kivégeznek.
– Ebben erősen kételkedem. – Abe arckifejezése még mindig hűvös volt, az együttérzés minden jele nélkül. Szigorú szeretet. – Te félelem nélkül szembeszálltál strigák hadaival, és most nem bírsz elviselni egy kis cellát?
– Ennél többről van szó! Most minden nap ebben a lyukban kell várakoznom, annak tudatában, hogy valahol ketyeg nekem egy óra, és nincs eszközöm, hogy megállítsam.
– Néha az olyan helyzetek teszik próbára legjobban az erőnket, amelyek nem tűnnek egyértelműen veszélyesnek. Néha a túlélés a legnehezebb feladat.
– Jaj! Ne. Ne! – Elindultam, kis körökben fel-alá kezdtem járkálni. – Ne kezdd ezt az egész nemes hülyeséget. Úgy beszélsz, mint Dmitrij, amikor régen mindig tanulságos leckékkel látott el.
– Ő pont ezt a helyzetet élte túl. És más dolgokat is túlél.
Dmitrij.
Vettem egy mély levegőt, és higgadtságot erőltettem magamra, mielőtt válaszoltam volna. Eddig a gyilkosságos balhéig Dmitrij volt a legnagyobb bonyodalom az életemben. Egy évvel ezelőtt – bár egy örökkévalóságnak tűnt inkább – még az oktatóm volt az iskolában, aki testőrnek képzett ki, hogy majd morákat védelmezhessek. Ezt sikerrel meg is tette – és még sokkal többet is. Egymásba szerettünk, ami tilos volt. Ezt a helyzetet a legjobb tudásunk szerint kezeltük, majd végül kitaláltuk, hogyan lehetnénk együtt. Ennek a reménye is eltűnt, amikor Dmitrijt megharapták, amitől strigává vált. Akkor kezdődött számomra a valóra vált rémálmom. Majd egy olyan csoda segítségével, amit senki nem tartott lehetségesnek, Lissa a lélekkel visszaváltoztatta őt dampyrrá. De a dolgok sajnos nem lettek ugyanolyanok, mint a strigák támadása előtt.
Abe-re meredtem. – Dmitrij túlélte ezt, de rettenetesen belekeseredett! És még mindig depressziós. Minden miatt.
Dmitrijt a strigaként elkövetett tetteinek súlya kísértette. Nem tudott megbocsátani magának, és megesküdött, hogy már senkit nem képes szeretni. Az sem segített a dolgokon, hogy én meg Adriannel kezdtem járni. Pár kárbaveszett próbálkozás után elfogadtam, hogy köztünk Dmitrijjel mindennek vége. Továbbléptem, abban reménykedve, hogy Adriannel még lehet köztünk valami igazi.
– Persze – felelte Abe szárazon. – Ő depressziós, te meg magad vagy az öröm és a boldogság mintaképe.
Felsóhajtottam. – Néha olyan veled beszélgetni, mint magammal: iszonyatosan idegesítő. Van bármi más oka annak, hogy itt vagy? Azonkívül, hogy rettenetes híreket hozzál? Sokkal boldogabb lettem volna tudatlanul.
Nem lenne szabad így meghalnom. Nem lenne szabad előre látnom. A halálom nem valami határidőnaplóba feljegyzett esemény.
Abe vállat vont. – Csak látni akartalak. És azt is, hogy hol helyeztek el.
Igen, ez így van, döbbentem rá. Abe tekintete mindig visszatért rám a beszélgetésünk közben; nem volt kérdéses, hogy enyém a figyelme. A beszélgetésünkben semmi nem volt, ami felzaklathatta volna az őreimet. De Abe tekintete időről időre körbevillant, és felmérte a folyosót, a cellámat és minden egyéb, érdeklődésre számot tartható részletet. Abe nem véletlenül szolgált rá a Zmej – Kígyó – becenévre. Ő mindig kalkulál, mindig a lehetőségeket keresi. Úgy tűnt, hogy az őrült összeesküvésekre való hajlamom családi vonás.
– És az idő elütésében is segíteni szerettem volna – mosolygott Abe, majd a hóna alól elővett pár magazint és egy könyvet. – Lehet, hogy ez segít a dolgokon.
Kételkedtem abban, hogy bármilyen szórakozási lehetőségtől kellemesebbé válna a kéthetes visszaszámlálásom a halálig. A magazinok a divatról és a frizuráról szóltak. A könyv a Monte Cristo grófja volt. Felemeltem, mert muszáj volt egy kicsit poénkodnom, muszáj volt tennem valamit, amitől ez az egész kevésbé tűnik valóságosnak.
– Láttam a filmet. A rejtett szimbolizmusod nem is annyira rejtett. Hacsak el nem rejtettél benne egy iratot.
– A könyv mindig jobb, mint a film – kezdett elfordulni Abe. – Lehet, hogy legközelebb majd beszélgethetünk az irodalomról.
– Várj! – dobtam az ágyamra az olvasnivalókat. – Mielőtt elmennél… ebben az egész zűrzavarban senki nem említette, hogy igazából ki ölhette meg. – Amikor Abe nem válaszolt rögtön, éles pillantást vetettem rá. – Te hiszel abban, hogy nem én tettem, igaz? – Fogalmam sem volt róla, hogy nem gondolja-e úgy, hogy bűnös vagyok, és segít ennek ellenére. Az nem lett volna konfliktusban a jellemével.
– Én hiszek abban, hogy az édes kislányom képes ölni – mondta Abe végül. – De ezt nem ő követte el.
– Akkor kicsoda?
– Ez – felelte Abe, mielőtt kisétált – olyasmi, amin még dolgozom.
– De most mondtad, hogy futunk ki az időből! Abe! – Nem akartam, hogy elmenjen. Nem akartam egyedül maradni a félelmeimmel. – Ezt nem lehet helyrehozni!
– Ne felejtsd el, mit mondtam a tárgyalóteremben – szólt vissza Abe.
Eltűnt a szemem elől, én pedig visszacsüccsentem az ágyamra, és visszaemlékeztem arra a napra a bíróságon. A meghallgatás végén Abe azt mondta nekem – meglehetősen hajthatatlan hangnemben –, hogy nem fognak kivégezni. De még csak a tárgyaláson sem kell részt vennem. Abe Mazur nem az a fajta, aki nyakra-főre ígérget, de kezdtem úgy érezni, hogy még neki is megvannak a korlátai, különösen, mivel éppen az imént csökkentették a rendelkezésünkre álló időt.
Ismét elővettem a gyűrött papírlapot, és kihajtogattam. A tárgyalóteremben kaptam, ahol Ambrose, Tatjana szolgálója és fiúja nyomta a kezembe titokban.
Rose,
ha ezt olvasod, akkor valami rettenetes történt. Valószínűleg utálsz, amiért nem is hibáztatlak. Csak arra tudlak kérni, hidd el nekem, hogy amit csináltam a korhatáros törvénnyel, az jobb a népednek, mint amit mások terveztek. Vannak morák, akik szolgálatra szeretnék kényszeríteni a dampyrokat, akár akarják, akár nem, bűbáj segítségével. A korhatáros törvény lelassította ezt a mozgalmat.
De egy olyan titok ügyében írok neked, amivel kapcsolatban intézkedned kell, és ezt a titkot a lehető legkevesebb emberrel oszd csak meg. Vasziliszának szüksége van a helyére a Tanácsban, és ezt meg lehet szerezni. Nem ő az utolsó Dragomir. Él még egy, Eric Dragomir törvényen kívüli gyermeke. Semmi többet nem tudok, de ha képes vagy megtalálni ezt a fiút vagy lányt, azzal megadod Vasziliszának a hatalmat, amit megérdemel. A hibáid és a veszedelmes temperamentumod ellenére te vagy az egyetlen, akivel kapcsolatban úgy érzem, hogy megfelel erre a feladatra. Ne vesztegesd az idődet, mielőtt elvégzed.
Tatjana Ivaskov
A szavak most, százegyedszerre sem változtak meg, sem a kérdések, amiket mindig felvetettek bennem. Vajon valódi ez a levél? Tényleg Tatjana írta? Valóban rám bízta – a nyíltan ellenséges hozzáállása ellenére – ezt a titkot? Tizenkét főnemesi család van, akik a morákkal kapcsolatos döntéseket meghozzák, de gyakorlati szempontokat tekintve olyan, mintha csak tizenegy lenne. Lissa a családja utolsó tagja, és amíg nincsen még egy Dragomir, addig a mora törvények szerint nincs joga beülni a Tanácsba és szavazni. Már eddig is hoztak pár nagyon rossz törvényt, és ha a levél igaz, még továbbiak is következnek. Lissa szembe tudna szállni azokkal a törvényekkel – és vannak, akiknek ez nem tetszene, olyanok, akik már bebizonyították a hajlandóságukat a gyilkolásra.
Egy másik Dragomir.
Egy másik Dragomir azt jelentené, hogy Lissa szavazhat. Egy újabb szavazat a Tanácsban annyi mindent megváltoztathatna. Meg tudná változtatni a morák világát. Meg tudná változtatni az én világomat – például hogy bűnösnek nyilvánítanak, vagy sem. És határozottan meg tudná változtatni Lissa világát. Mindez idáig azt hitte, hogy egyedül van. De… kellemetlen érzésekkel töprengtem azon, vajon szívesen látna-e egy féltestvért. Én elfogadtam, hogy az apám egy gazfickó, de Lissa mindig is piedesztálon tartotta az övét, és csak a legjobbakat gondolta róla. Ez a hír nagyon megdöbbentené, és bár egész életemben arra gyúrtam, hogy a testi veszélyektől meg tudjam menteni, kezdtem úgy érezni, hogy más téren is oltalomra szorul.
De először nekem kell megtudnom az igazságot. Ki kell derítenem, hogy ez a levél tényleg Tatjanától származik-e. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy sikerülni fog, de ehhez olyasmit kellett tennem, amit utálok.
De hát, miért is ne? Elvégre nem igazán volt más dolgom abban a pillanatban.
Felemelkedtem az ágyról, hátat fordítottam a rácsoknak és a csupasz falra meredtem, hogy ráfókuszáljak. Emlékeztettem magam arra, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy uralkodjak a helyzeten, és leengedtem a mentális gátakat, amiket tudattalanul is mindig fenntartottam. Nagy nyomástól szabadultam fel, mint amikor egy léggömbből kisüvít a levegő.
És egyszeriben szellemek vettek körül.
Agave
