A gyönyörű Georgina könyvesbolti eladó, amúgy pedig szukkubusz, azaz férfifaló, alakváltó démon. Ám, amikor hódolója akad, túl sok lesz a hulla.
Georgina Kincaid, a gyönyörű könyvesbolti eladónő, látszólag mindennapi életet él Seattle-ben. Reggelente a macskájával játszik, napközben elbűvölően csacsog a vásárlókkal, este pedig táncórákat ad barátainak, vagy éppen valamelyik környékbeli banda koncertjén lóg. Legjobb barátai két vámpír és egy kisördög. Ja, igen, ő maga pedig szukkubusz. Férfifaló, alakváltó démon, aki áldozatai gyönyöre közben elszívja életerejüket, s lelküket a kárhozat felé taszítja. Nem ma kezdte a pályát, mintegy 1600 éve, 16 évesen adta el a lelkét a halhatatlanságért, azóta csábítja a hímnemű halandókat, főnökei legnagyobb megelégedésére.
A hangulatos estéket azonban egy gyilkos zavarja meg, aki a halhatatlanokat vette célba, és aki ráadásul szerelmes vallomásnak szánt levelekkel bombázza Georginát. Angyalok, démonok, vámpírok és más különös lények bukkannak fel, és bár a pokol és a mennyek harca folyamatos, az örökkévalóknak ez meg sem kottyan…
Richelle Mead
A szukkubusz dala
(részlet)
1. fejezet
A statisztikák szerint a halandók nagy többsége öt okból kész eladni a lelkét: szexért, pénzért, hatalomért, bosszúból és a szerelemért. Ebben a sorrendben. Felteszem, ez meg kellene hogy nyugtasson, tekintve, hogy éppenséggel a numero uno kategóriában serénykedem, és mégis, engem ez az egész ügy valahogy… elbizonytalanít. Mocskosnak érzem tőle magam. Ami azért az én számból nem kevés.
Talán csak kikopott belőlem az együttérzés, merengtem. Oly régóta csinálom.
Hiszen boldogult szűz lány koromban az emberek még abban a hitben éltek, hogy hattyúk is felcsinálhatnak emberlányokat.
Hugh mélységes türelemmel várta, hogy legyőzzem végre ódzkodásomat.
Kezeit nettre vasalt kekigatyájának zsebeibe süllyesztve támasztotta hatalmas testét még hatalmasabb Lexusához.
– Nem vágom, mi ez a műsor. Mindig is ezt csináltad.
Ez így konkrétan nem felelt meg a valóságnak, de azért vettem, hogy érti. Egyszerűen csak eleresztettem hát a fülem mellett a megjegyzést, és belemerültem környezetem tanulmányozásába, ami kicsit se tuningolta a kedélyemet. A külváros valahogy mindig lelombozott: a sok tök egyforma ház, a makulátlan gyepek. És a kelleténél bőven több terepjáró. Meg egy kutya, aki az istennek se akarta befogni.
– Nem csinálom – böktem ki végül. – Nekem is lehetnek elveim.
Hugh nagy horkantással fejezte ki véleményét az úgynevezett elveimről.
– Jó, ha neked úgy jobb, hát ne az elkárhozós kalapba rakd. Vedd úgy, hogy jótékonykodsz.
– Jótékonykodom?!
– Még jó! – vágta rá, és ugyanazzal a lendülettel előkapta menedzserkalkulátorát, és hirtelen egészen valószerűtlen, üzletemberi külsőt öltött. Nem mintha ezen olyan nagyon meg kellett volna lepődnöm. Hugh kisördög volt, nagymenő a lélekkufárkodásban, aki napi rendszerességgel adta-vette halandók lelkét, szerződések szakértője és jogi kiskapuk kiművelt ismerője, hogy a legmenőbb ügyvédek májzsugort kaptak volna mellette a komplexusoktól.
És egyben jó haver. Ami sajátos színezetet ad annak a bizonyos közmondásnak a madarak tolláról meg az ember barátjáról…
– Ide kagylózz – olvasta a monitorról –, nevezett Martin Miller, hímnemű, természetesen, bőrszínre fehér, vallásra lutheránus, bár templomba nem jár.
A közeli bevásárlóközpontban dolgozik, a játékboltban. Lakni a szüleivel lakik, a ház alagsorában.
– Anyám!
– Mondtam.
– Akár jótékonyság, akár nem, ez akkor is… perverz. Mit mondtál, hány éves?
– Harmincnégy.
– Íííí.
– Ahogy mondod. Ha te is ennyi lennél, és még mindig semmi, hát te is kész lennél sok mindenre szűzi elkeseredésedben – szögezte le, majd az órájára pillantott. – Tehát csinálod, vagy nem csinálod?
Egyértelműen randira sietett valami bombázóval, aki feleannyi sincs, mint ő, amin persze azt értem, amennyinek Hugh látszik, mert a kemény tények szerint valójában durván száz fölött jár már.
Leraktam a táskám, és megdobtam egy figyelmeztető pillantással.
– Az adósom vagy.
– Ahogy mondod – biccentett. Az égnek hála, ez tényleg nem az én műfajom volt, a kisördög valahogyan mindig megoldotta ezeket nélkülem is, „kiszervezte”, bár ötletem sincs, kit tudott rávenni ilyesmire. Most a külső forrása is befuccsolhatott, vagy csak valami gikszer adódott.
Elindultam a ház felé.
– Georgina – szólt utánam.
– Egen?
– Volna még valami…
– Iiigen? – fordultam vissza.
– Egy kérése volt – mondta Hugh, és egyből disznóságszagot szimatoltam.
– Hogy úgy mondjam, ráérzett erre az ördögtémára, ha érted. Mármint úgy van vele, hogy ha tényleg eladja a lelkét egy numeráért a sátánnak, persze ez az ő fordulata, nem az enyém, akkor már valami nagy durranás legyen. Úgy értem, valami olyasmi, hogy legalábbis egy démon vegye el a szüzességét. Meg hasonlók. Erre még a kutya is majd’ lenyelné a nyelvét, esküszöm.
– Csak ugratsz.
Hugh nem felelt.
– Én nem vagyok… Nem. Nem fogok… az teljesen kizárt.
– Ugyan, Georgina. Mi az neked, csak megrázod magad. Kis füst, fátylak, miegyéb. Kérlek. A kedvemért – váltott hízelkedésre. Aminek nem könnyű ellenállni. Mint mondtam, elég profi a szakmájában. – Tényleg eléggé megszorultam, és ha most ki tudnál segíteni… hálás lennék.
Felnyögtem, ennek a szánalmas pofának egyszerûen képtelenség volt nemet mondani.
– Ha bárki is megtudja…
– Lakat a számon – bólintott, és volt pofája a két ujjával össze is csippenteni az ajkait.
Lehajoltam, és kicsatoltam a cipőmet.
– Most meg mit művelsz?
– A kedvenc Bruno Maglis-m. Nem akarom, hogy az alakváltáskor felszívódjon.
– Jó, de amikor visszaváltozol, ezt is visszaváltoztathatod.
– Az úgy már nem ugyanaz.
– Egy fenét nem. Pont az, amit csak akarsz, hogy legyen. Ne legyél már hülye.
– Ide figyelj – egyenesedtem fel –, most tényleg cipőkrôl akarsz velem vitatkozni, vagy inkább azt szeretnéd, hogy bemenjek oda, és férfivá tegyem a szüzikédet?
Hugh befogta a száját, és a házra mutatott.
Átvágtam a gyepen, a fű csiklandozta a meztelen talpam. A hátsó udvar valóban nyitva volt, ahogyan Hugh ígérte. Beosontam az alvó házba, remélve, hogy nem tartanak ők is kutyát, miközben azon morfondíroztam, ugyan hogy süllyedhettem idáig. Ahogy a szemem megszokta a sötétet, körvonalazódott körülöttem a kényelmes, középosztálybeli nappali a kanapéval, tévével és könyvespolcokkal. Tőlem balra lépcső indult az emeletre, jobbra pedig folyosó. Jobbra indultam, a folyosón, és menet közben váltottam alakot. Annyira hétköznapi érzés volt, a lényem része ez is, hogy még csak tükörbe se kellett pillantanom, hogy tudjam, mi történik éppen. Kicsit magasabb lettem, karcsúságom megmaradt, bár valamicskét gömbölyűbb lett, ahol kell, és keményebb, simább. A bőröm hullaszínre fakult, a nyárról maradt barnaság minden pigmentje lesápadt rólam. A hajam amúgy is a hátam közepét verdeste, de most a hullámok kiegyenesedtek, és éjfeketén fénylett. Egyébként is figyelemre méltó melleim még nagyobbra nőttek, hogy simán vertem volna azokat a nagy dudákat, ami a képregényekben a dögös cicáknak rajzolva van, mert hiszen nyilván ilyeneken nőtt fel a csórikám.
Ruhakérdésben volt igazán forradalmi a változás: a laza Banana Republic gatyó és a blúzom helyébe tűsarkú, fekete, combig érő bőrcsizma, hozzáillő feszes trikó és oly kurta szoknya került, amiben a legperverzebb program lehajolni lenne. S hogy teljes legyen a kép, nőttek cuki szarvaim, hegyes szárnyaim és a kezembe korbács.
– Isten az égben – nyögtem, ahogy egy falitükör előtt elhaladva átsuhantam a saját látómezőmön. Mélyen reméltem, hogy a helyi démonoknak soha nem jut ez a fülébe. Mind olyan kifinomult.
Gyorsan elkaptam a fejem, hiszen a folyosó végén már ott várt a cél: egy ajtó, rajta sárga tábla: munkavégzés felirattal. Mintha videojáték pityegése szűrődött volna ki odabentről, de ahogy bekopogtam, a zaj azonnal megszűnt.
És egy pillanat múlva durván egy-hetvenkettő magas, a feje tetején erősen kopaszodó, de egyébként vállig érő, zsíros szőke hajú srác állt előttem. Homer Simpson-os pólója felpöndörödött szőrös pocakján, kezében egy zacskó chipset szorongatott.
Ez utóbbi a padlón landolt, amint meglátott.
– Martin Miller?
– I-i-igen – hebegte.
– Készen állsz egy kis hókamókára? – pattogtattam meg a korbácsomat.
Kereken hat perccel később elhagytam a Miller-rezidenciát. Úgy fest, harmincnégy leélt esztendő sokat amortizál egyesek életerejéből.
– Hú, de gyors voltál – jegyezte meg Hugh, ahogy meglátott a ház előtt.
Még mindig a kocsiját támasztotta, és éppen dohányzott.
– Ugye? Megdobsz eggyel?
Vigyorogva tolta elém a dobozt, majd még egyszer alaposan végigmért.
– Mellre szívod, ha azt mondom, beindítanak a szárnyacskáid?
Csak elvettem a cigit, és mélyen letüdőztem. Aztán, hogy közel s távol nem volt egy lélek se, gyorsan visszaváltottam eredeti formámba.
– Sokkal jössz ezért – emlékeztettem, ahogy visszavettem a cipőmet.
– Tudom, nyilván. Bár sokan éppen fordítva gondolnák, hiszen csinos adag extra energiához jutottál, nekem hála. Ritkán akasztasz magadnak ilyet.
Ezt nehezen cáfolhattam volna, bár jól azért még nem éreztem magam a dologtól. Szerencsétlen Martin, még ha nyomi alak is, hat percért eladni a lelkét az örök kárhozatnak… húzós.
– Egy ital? – kérdezte Hugh.
– Nem, késő van már. Megyek haza. Benne vagyok egy könyvben.
– Ja, persze. Mikor is lesz a nagy nap?
– Holnap.
– Csak egy szimpla ponyvaíró – kuncogott a pokolfajzat az irodalmihőskultuszomon.
– Nem egy Nietzsche vagy Thoreau.
– Hé, attól még, hogy nem transzcendentális vagy szürreális, lehet nagy író.
Én csak tudom, nem egyhez volt szerencsém az elmúlt pár évben.
– Távol álljon tőlem, hogy ily sokat megélt hölggyel vitába szálljak – hajtotta meg a fejét gúnyosan Hugh.
Gyors csókot nyomtam a képére, és elgyalogoltam a kocsimhoz, amit kétsaroknyira hagytam. Ahogy az ajtót nyitottam, megcsapott a meleg, csiklandó érzés, ami másik halhatatlant jelzett a közelben. Vámpírt, pontosítottam magamban, és már ott is állt mellettem. Fene gyorsak.
– Georgina, szépségem, édes szukkubuszom, kéjek istennője, te – énekelte kezét színpadiasan a szívére szorítva.
Hurrá! Mi más is hiányzott volna még? Duane-nál kellemetlenebb halhatatlannal talán nem is találkoztam eddigi pályafutásom során. Szőke haját félcentisen viselte, és ezúttal sem zökkent ki a ruházkodásban és az illatszerek terén rá jellemző brutális ízlésficamból.
– Kopj le, Duane! Nincs mondandóm a számodra.
– Ugyan, ugyan – recsegte, és visszacsukta az ajtót, amin épp beszálltam volna. – Ne szerénykedj, no. Ordít rólad, mondhatnám, ragyogsz. Kellemes vadászat volt?
Martin életenergiájának említése kicsit mélyre ment, de várható volt, hogy másnak is feltűnik majd. Egyre hevesebben próbáltam volna kitárni a kocsim ajtaját, mindhiába. Duane masszívan tartotta.
– Ahogy elnézlek, napokig magához sem tér most – szimatolt végig a vámpír.
– Persze, felteszem, bárki lett légyen is az áldozat, élvezte a menetet… rajtad, egyenesen a pokolba – húzódott lusta mosolyra a képe, hogy épp csak kivillanjanak fogainak hegyei. – Igen rendes ember lehetett, hogy ennyire jól nézel ki. Mi történt? Nem úgy van, hogy csak a föld szemetjével hálsz? A rohadt
szemétládákkal?
– Változott a rend. Féltem, hogy esetleg feléled szívedben a remény.
– Ó, Georgina – ingatta elismerôn a fejét –, te sosem okozol csalódást! Te meg a csípős nyelved! De hiszen a szajhák mindig is ügyesen forgatták eme testrészüket, legyen szó munkáról vagy szabadidő.
– Eressz! – Rántottam egy nagyobbat az ajtón.
– Hova a nagy sietség? Jogom van tudni, mit műveltél itt a kisördöggel. Az Eastside az én vadászmezőm.
– Ránk nem vonatkoznak a „vadásztörvényeitek”, te is tudod.
– Az udvariasság szabályai azonban azt diktálnák, hogy ha már az utcámba vetődsz, ami ez esetben szó szerint való, legalább beköszönj, ahogy illik.
Különben is, miért nem találkozunk gyakrabban? Rendesen, ahogy azokkal a béna lúzerekkel szoktál.
A béna lúzerek fordulat a barátaimat fedte, és egyben azokat a kisszámú rendes vámpírokat, akikkel valaha is összehozott az élet. A legtöbb olyan volt, mint Duane – pökhendi bugris, akit csak a birtokviszonyok izgatnak. Nem mintha a halandó férfiak között nem tengene túl a műfaj.
– Ha nem engedsz utamra azonnal, kaphatsz egy kis bemutatót az udvariasság legújabb szabályaiból.
Jó, ez ostobaság volt, mintha egy rossz westernből húztam volna elő, de jobb ötletem épp nem akadt. Igyekeztem fenyegetően hangozni, de persze ő is tudta, hogy csak a levegőt csépelem. A szukkubuszok adománya a vonzerô és az alakváltás; a vámpíroké az erő meg a gyorsaság. Egyszerűbben fogalmazva, egyikünk brillírozik a társaságban, másikunk egyetlen kézfogással száraz ágként roppantja el egy felnőtt férfi alkarját is akár.
– Ezt vegyem fenyegetésnek? – Végigcirógatta az arcom kedélyesen, hogy minden egyes szőrszálam az égnek meredt a hátamon, szigorúan csakis az undortól. A nyomaték kedvéért megborzongtam. – Milyen imádnivaló! És
izgató, ha úgy vesszük. Vajon milyen lehetsz, ha igazán bedühödsz? Ha jó kislány leszel, és… Ó, te kis kurva!
Merthogy mindkét keze foglalt lett hirtelen, én meg éltem, amivel élhettem: jobb kezemre íziben hat centiskarmokat alakváltottam, és a meglepetés erejével lecsaptam. Vámpírreflexek ide vagy oda, rendesen felhasítottam a képét, még a vére is eleredt. Aztán persze elkapta a csuklómat, és jól neki is csapta a
karom a kocsiajtónak.
– Gond van? Legyek talán még ennél is dühösebb kislány? – préseltem ki magamból még több béna westernt. Kegyetlenül fájt a kezem.
– Cuki, Georgina, nagyon cuki. Kíváncsi vagyok, akkor is ilyen cuki leszel-e, amikor…
De nem tudta befejezni, mert egysaroknyira tőlünk befordult az utcába egy kocsi, és felénk tartott. Töredék-másodpercnyi bizonytalanság villant Duane arcán. A sofőr tutira kiszúrja kis kettősünket, és még ha Duane könnyűszerrel végezne is vele, ha akadékoskodik, hiszen a halandók a vámpírok legfőbb zsákmányállatai,
még akkor is itt lennék én, a kapcsolt áru, és a feljebbvalóink ezt nyilván nem néznék jó szemmel. És legyen bármekkora tulok ez a Duane, a felső vezetést még ő se szívesen rántaná magára.
– Még nem végeztünk – sziszegte, de a csuklómat eleresztette.
– Dehogynem – bátorodtam fel, most, hogy már a közelben villódzott a felmentő sereg reflektora. – És ha legközelebb csak a közelembe jössz, neked annyi.
– Reszketek – nyöszörögte, és még egyet villant a szeme a sötétben. Aztán eltűnt, ahogy a kocsi elhúzott mellettem. Istennek legyen hála a viszonyért vagy a hirtelen fellobbanó jégkrémvágyért, ami a sofőrt épp ma űzte ki az éjszakába.
Nem is öltem itt tovább az időt, bepattantam a kocsiba, és húztam vissza a városba. Igyekeztem tojni a reszkető kezeimre, és úrrá lenni a volánon, de tény, hogy Duane rám hozta a frászt. Ezerszer koptattam már le a halhatatlan haverjaim társaságában, és olyankor ment is a dolog, de így kettecskén sokkal rázósabb ügy lett. Pláne a kihalt utcán, távol a civilizációtól, ahol a nagy fenyegetôzésem meg pattogásom kopogósra ürült szólamoknak hangzott még a saját füleimnek is.
Éppenséggel az erőszak minden formáját és fajtáját mélyen megvetettem. Talán abból fakadt az undorom, hogy a történelem igen kegyetlen és brutális évszázadait tapasztaltam meg testközelből, oly fokú erőszakot, amiről a
modern korok emberének fogalma sem lehet. Divatos dolog arról fanyalogni, hogy barbár, vad időket élünk, de aki ezt mondja, nem tudja, mit beszél. Oké, aláírom, hogy némi elégedettséggel töltötte el az ember szívét, amikor a régi időkben az erőszaktevőt szimplán és minden fakszni nélkül kiherélték a város főterén, s a fejekben meg se fordult a hosszas bírósági felvonások lehetősége vagy a „jó magaviselet okán” felére csökkentett büntetés. Csakhogy a bosszú és a fogat fogért elv híveinek ritkán sikerült igazságosan meghúzni a határokat, így ezerszer inkább bolyongok a mai igazságszolgáltatás bürokratikus útvesztőiben.
Felrémlett, hogy első reflexből jégkrémvadásznak saccoltam ismeretlen megmentőmet, és gyorsan arra jutottam, hogy némi édesség nekem is jól jönne most. Így amint biztonságban visszaértem Seattle-be, bekanyarodtam egy
éjjel-nappali parkolójába, ahol a marketing egy újabb zseniális találmányával ismerkedhettem meg: a tiramisu ízű jégkrémmel. Tiramisu és egyben jégkrém.
A halandók találékonysága újra és újra meg tudott lepni.
A pénztár előtt virágok sorakoztak, olcsó, viharvert holmik, de épp, ahogy elhaladtam mellettük, egy kétségbeesett fiatalember érkezett, s kezdett bolhászni köztük. Végül egy csokor rozsdás krizantém mellett döntött, és már vitte is. Én meg csak néztem utána nehéz szívvel, félig-meddig féltékenyen az ismeretlen lányra, aki majd kapja.
Ahogy Duane kéjesen az eszembe idézte, általában lúzerekkel keveredtem, afféle bunkókkal, akik miatt nem kellett hogy gyötörjön a bűntudat, ha pár napra kiütöttem őket. Ez a típus nem vesződik virágokkal, és a romantikának még a jelentését sem ismeri, nemhogy gyakorolná. A virágot vásároló tagokat meg messziről elkerültem. A saját érdekükben. Ez egy szukkubusz jellemrajzába nem kifejezetten illik bele, de eléggé kiégtem már ahhoz, hogy az ilyen apróságokon fennakadjak.
Végtelen magányomban és boldogtalanságomban megragadtam egy csokor vörös szegfűt, és azt is vittem a jégkrémmel együtt.
Ahogy hazaértem, megszólalt a telefonom, a kijelző szerint a hívó ismeretlen.
– Uram és parancsolóm – szóltam bele a kagylóba. – A tökéletes befejezés egy tökéletes éjjelen.
– Nem kell a rizsa, Georgie. Minek kellett belekötnöd Duane-ba?
– Hogy mi van, Jerome?
– Most hívott. Azt állította, hogy ok nélkül zaklattad.
– Zaklattam? Mármint én őt? – izzott fel bennem a felháborodás. – Ő kezdte.
Ő cuppant rám, és…
– Megütötted?
– Én…
– Igen vagy nem?
Nagy sóhaj. Jerome volt a seattle-i körzet fődémona és az én főnököm. Ő terelgetett mindannyiunkat, ő rendezte az ügyeinket, és ügyelt, hogy ellássuk a feladataink. És mint minden lusta démon, utálta, ha gond van velünk, mert azt mind neki kellett elsimítani. Most is, még a telefonon át is éreztem ingerültségét.
– Jó, hát mondhatjuk, hogy megütöttem, bár én inkább nevezném legyintésnek.
– Értem. Legyintés. És meg is fenyegetted?
– Igen, ha mindenképpen a szavakon akarsz lovagolni, Jerome, akkor mondhatjuk, hogy igen. De az istenért, Jerome! Duane vámpír, soha nem tudnék kárt tenni benne. Ezt te is tudod.
A fődémon erre elhallgatott, és még a hallgatásából is levettem, hogy gondolatban épp egymásnak ereszt bennünket a vámpírral, és nyilván gyorsan elveszítem a hipotetikus bunyót, mert Jerome nagyot fújtatott.
– Igen, ez tény. Azért csak ne kekeckedj vele többet. Van épp elég dolgom a marakodásaitok nélkül is.
– Mert mióta dolgozol? – kérdeztem felháborodva a marakodás szón.
– Jó éjt, Georgie! És ne akaszkodj össze többet Duane-nal!
Már le is tette. A felszínes csacsogás nem Jerome mûfaja volt.
Letettem hát én is, de mélységesen kiakadtam. Döbbenet, hogy Duane először szemétkedik, aztán meg engem feketít be, mintha én lennék a dög. És ami még ennél is keményebb, hogy Jerome ezt be is vette, legalábbis elsőre. Asszem, ez fájt igazán. Mert attól, hogy elég hanyag és sajátos szukkubusz vagyok, a fődémonnal mindig is jól kijöttem, amolyan kis kedvencnek tekintettem magam nála. Valahogy eddig elég elnézô volt velem.
Vigaszra szorultam, fogtam hát a jégkrémemet, pizsamára váltottam, és mentem is az ágyba. Aubrey, a cicám felpattant az ágy lába mellől, nagyot nyújtózott. Pár fekete maszattól a homlokán eltekintve tök fehér volt, a szeme zöld. Elég kedvesen pislogott rám.
– Még nincs alvás – ingattam a fejem ásítozva –, előbb olvasunk.
Elhelyezkedtem a dobozommal és a könyvvel, ismét eltöltött a boldogság, hogy holnap találkozom kedvenc írómmal egy dedikáláson. Seth Mortensen könyvei beszéltek hozzám, olyasmit keltettek életre lelkem félhomályában, amiről nem is sejtettem, hogy egyáltalán ott lapul. A Martin miatti bűntudatomat ugyan nem enyhítette legújabb regénye, A Glasgow-egyezmény sem, de legalább a fájó ürességet bestoppolta bennem. Hihetetlen, hogy a halandók röpke életük során milyen csodákat képesek alkotni.
– Amíg halandó voltam, soha semmit nem alkottam – mondtam Aubreynak, amikor végeztem öt oldallal.
Erre hozzám dörgölődzött és együtt érzőn dorombolt, nekem pedig épp csak annyi éberségem maradt, hogy elrakjam a jégkrémet, mielőtt bezuhanok az ágyba.
Agave>>
