Ray Bradbury: Marsbéli krónikák (részlet)

Utoljára 30 évvel ezelőtt adták ki Magyarországon. A kötet 1950-ben keletkezett, és azóta a tudományos fantasztikum egyik klasszikusa.   A Marsbéli krónikák mostani kiadása megegyezik az 1966-sal, nem fordították újra. A kötet története röviden: Az emberiség a pusztulás szélén álló világát elhagyva a Marsra költözik. Az új kezdet reménye hívja, csakhogy ő magával hozza a régi félelmeit és vágyait is. Azonban a különös, új világ az ősi, kihalófélben lévő marslakókkal és a hatalmas, vörös-arany sivatagokkal teljesen megbabonázza, beleszivárog az álmaiba, és örökre megváltoztatja. A regény annak ellenére döbbenetesen friss és lenyűgöző, hogy ami 1950-ben még – dátum szerint – a jövő volt, mára a múlt lett és a világ egészen másként változott, mint azt sejteni lehetett. Persze, ettől a lehetőség még ott van… Ray Bradbury: Marsbéli krónikák (részlet) „Nem is baj, hogy újra képesek lettünk rácsodálkozni a világra – mondta a filozófus. – Az ûrutazás újra gyermekké tett mindnyájunkat.” 1999. január. Rakétanyár Egyik percben ohiói tél; zárt ajtók, csukott ablakok, fagytól megvakult üvegtáblák, csüngő jégcsapok minden háztető ereszén, síelő gyerekek a lejtőkön, bundába burkolt háziasszonyok, akik, mint nagy fekete medvék, cammogtak a jeges utcákon. És egyszerre a hőség széles hulláma öntötte el a kisvárost. A forró levegő hullámzó tengere; mint amikor valaki nyitva hagyja egy pékség kemencéjének ajtaját. A meleg lüktetett a házacskák, bokrok és gyermekek körül. A jégcsapok lepottyantak, diribdarabra törtek, elolvadtak. Felpattantak az ajtók. Kitárultak az ablakok. A gyerekek ledobálták gyapjúruhájukat. A háziasszonyok lehullatták medvejelmezüket. A hó olvadt, és előbukkant a múlt nyár régi, zöld pázsitja. Rakétanyár. Ide-oda röpködtek a szavak az emberek között a nyitott, szellőző házakban. Rakétanyár. A meleg, sivatagi levegő megváltoztatta a jégvirágmintákat az ablakokon, letörölte a művészi munkát. A sílécek és ródlik egyszerre haszontalanná váltak. A hó, ahogy a városra hullott a hideg égből, forró esővé változott, mielőtt földet ért. Rakétanyár. Az emberek kihajoltak csepegő verandáikról, és figyelték a vörösödő eget. A rakéta a kilövőtéren állt, rózsaszínű tűzfelhőket és kazánhőséget fújtatott. A rakéta hatalmas fúvókájának minden leheletével nyarat hozott ezen a hideg téli reggelen. A rakéta éghajlatokat teremtett, és egy rövid pillanatig nyár borult a Földre… 1999. február. Ylla Volt egy kristályoszlopos házuk a Mars bolygón egy halott tenger partján, és minden reggel látni lehetett Mrs. K‑t, amint a kristályfalakból kinőtt aranygyümölcsöt eszegeti, vagy amint takarítja a házat, marokkal szórva a mágneses port, amely minden szennyet magával ragad, és kirepül a forró szél szárnyán. Délutánonként, amikor a megkövült tenger meleg és mozdulatlan volt, és a szőlőfák bágyadtan álltak az udvarban, és a távoli, kis marsbeli csontváros teljesen bezárult, és senki sem surrant ki az ajtókon, látni lehetett magát Mr. K-t a szobájában, amint egy fémkönyvet olvasott, végigfuttatta kezét a kidudorodó hieroglifákkal borított lapokon, mintha hárfán játszana. És a könyvből az ujjak játéka nyomán éneklő hang emelkedett, lágy ősi hang, és mesélt arról az időről, amikor a tenger vörösen gőzölgött a parton, és az ősi emberek fémrovarok és elektromos pókok fellegeit küldték csatába. Mr. és Mrs. K húsz éve laktak a halott tenger partján, és elődeik ugyanebben a házban laktak, amely forgott és követte a napot, mint a virágok, tíz évszázada már. Mr. és Mrs. K nem volt öreg. Szép, barnás bőrük volt, mint a valódi Mars-lakóknak, sárga éremszemük, lágy, zenélő hangjuk. Valaha szerettek vegyi tűzzel képeket festegetni, úszkálni abban az évszakban, amikor a csatornák megteltek a szőlőfák zöld nedvével, és hajnalig beszélgetni a társalgóban a kék foszforarcképek alatt. Most nem voltak boldogok. Ezen a reggelen Mrs. K az oszlopok között állt, és figyelte, hogyan melegedik és olvad sárga viasszá a sivatagi homok körben a látóhatáron. Valaminek történnie kell. Várt. Figyelte a Mars kék égboltját, mintha azt várná, hogy bármely pillanatban megrándul, összehúzódik, és valamilyen csillogó csodát lök magából a homokra. Nem történt semmi. Belefáradt a várakozásba, végigsétált a párolgó oszlopok közt. Enyhe eső kezdett szitálni a csavart oszlopfőkről, lehűtötte az égető levegőt, gyengéden hullott reá. Olyan volt ez a forró napokon, mint séta a patakban. A ház padlóján csillogtak a hűs hullámok. Távolról hallotta, amint férje kitartóan játszik a könyvén, ujjai sohasem fáradtak bele az ősi dalokba. Magában azt kívánta, bárcsak őt tartaná a karjában és simogatná, mint egy kis hárfát, annyi ideig és ugyanúgy, mint most a rettenetes könyveit. De mégse. Megrázta fejét alig észrevehető, megbocsátó vállrándítással. Szempillája lassan leereszkedett aranyszemére. A házasság fiatalon megöregíti, megszokottá teszi az embereket. Hátradőlt egy székben, az rögtön alakjához formálódott, és követte mozdulatait. Idegesen lehunyta szemét. Jött az álom. Barna ujjai remegtek, felemelkedtek, a levegőbe kaptak. Egy pillanat múlva felült, riadtan zihált. Gyorsan körülnézett, mintha azt várta volna, hogy ott áll valaki. Csalódottnak látszott: az oszlopok közt nem mozdult semmi. Férje tűnt fel az egyik háromszögű ajtóban. – Szóltál? – kérdezte ingerülten. – Nem. – Mintha kiáltottál volna. – Kiáltottam? Elbóbiskoltam, és álmodtam valamit. – Nappal? Hiszen nem szokásod. Így ült, mintha az álom arcul csapta volna. – Milyen furcsa, milyen rettentő furcsa – mormolta. – Az álom. – Igen? – Férje már vissza is akart térni könyvéhez. – Egy férfiról álmodtam. – Férfiról? – Hat láb, egy hüvelyk magas férfi volt. – Lehetetlenség; hiszen az óriás lenne, idomtalan óriás. – Valahogyan – az asszony keresgélte a szavakat – mégis megnyerő volt. Akármilyen magas volt… És – ó, tudom, hogy butaságnak tartod – kék szeme volt! – Kék szeme? Uramisten! – kiáltotta Mr. K. – Mit álmodsz legközelebb? Feltételezem, hogy fekete haja volt. – Honnan tudod? – kérdezte izgatottan az asszony. – Egyszerűen a legvalószínűtlenebb színt választottam – mondta hidegen a férfi. – Igenis, fekete! – kiáltotta az asszony. – És a bőre egészen fehér; ó, rendkívül szokatlan volt! Furcsa egyenruhát viselt, az égből szállt le, és kedvesen mondott valamit. Mosolygott. – Pont az égből? Micsoda ostobaság. – Egy fémvalamiben jött, és az csillogott a napon – emlékezett az asszony. Becsukta szemét, hogy megint maga elé idézze. – Álmomban láttam az eget, és az a valami úgy csillogott, mint a levegőbe dobott pénz, és hirtelen növekedett és növekedett, és lágyan lehullott a talajra; hosszú, ezüst jármű, kerek és idegenszerű. És az ezüsttárgy oldalában kinyílt az ajtó, és az a magas férfi lépett ki rajta. – Ha többet dolgoznál, nem álmodnál ilyen butaságokat. – Tulajdonképpen tetszett – mondta az asszony, és újra hátradőlt. – Nem hittem volna, hogy ilyen fantáziám van. Fekete haj, kék szem, fehér bőr! Milyen furcsa férfi, és mégis egész csinos. – Vágyálom. – Undok vagy. Nem úgy agyaltam ki, egyszerűen a gondolatomba csúszott, mialatt szunnyadtam. Nem is tűnt álomnak. Váratlan és különös volt. Rám nézett, és azt mondta: „A harmadik bolygóról jöttem a hajómon. Nathaniel York vagyok.” – Hülye név, egyáltalán nem is név! – gáncsoskodott a férje. – Persze hogy hülye, hiszen álom – magyarázta lágyan az asszony. – És még ezt mondta: „Ez az első űrutazás. Csak ketten vagyunk a hajóban, én és a barátom, Bert.” – Megint egy hülye név. – És még azt is mondta: „Mi a Föld egyik városából jöttünk. Ez a mi bolygónk neve” – folytatta Mrs. K. – Ezt mondta. Igen, a „Föld” nevet említette. És ismeretlen nyelven beszélt. Mégis valahogyan megértettem. A gondolatommal. Telepátia, úgy vélem. Mr. K elfordult. Az asszony egy szóval megállította. – Yll? – szólította csendesen. – Gondolsz néha arra… szóval, hogy élnek-e emberek a harmadik bolygón? – A harmadik bolygó alkalmatlan az élet fenntartására – közölte a férje türelmesen. – Tudósaink megállapították, hogy légkörében túl sok az oxigén. – De nem volna elragadó, ha élnének ott emberek? És valamilyen hajóban átutaznának az űrön? – Igazán, Ylla, tudod, hogy utálom az ilyen érzelgős nyavalygást. Gyerünk dolgozni. Már későre járt, amikor az asszony énekelni kezdte a dalt jártában a susogó, esőontó oszlopok között. Elénekelte, aztán újrakezdte. – Miféle dal ez? – fortyant fel végül a férje, mikor belépett, hogy a tűzasztalhoz üljön. – Nem tudom. – Az asszony felnézett; maga is csodálkozott. Kezét hitetlenkedve szájához emelte. Alkonyatra hajlott a nap. Amint a világosság eltűnt, a ház becsukódott, mint egy óriás virág. Szél kerekedett az oszlopok között; a tűzasztalon bugyborékolt az ezüstláva fortyogó tócsája. A szél felborzolta az asszony vörösbarna haját, és lágyan dudorászott a fülébe. Csendesen állt, kinézett a tengerfenék nagy és sápadt térségeire, mintha emlékeit akarná felidézni, sárga szeme lágy és nedves volt. – Köszöntsd ránk legalább szemed sugarát, s visszaköszönt az enyém – énekelte halkan, csendesen, lassan. – Vagy hagyd rajta, s akkor nem kell a bor, hagyd csókod a pohár peremén. – Dúdolt, könnyedén mozgatta kezét a szélben, szemét becsukta. Befejezte a dalt. Nagyon szép volt. – Sohasem hallottam még ezt a dalt. Te komponáltad? – kérdezte a férfi, és élesen figyelte. – Nem. Igen. Nem, igazán nem is tudom! – Megdöbbenve habozott. – Nem is tudom, hogy mit jelent a szöveg, hiszen más nyelven van. – Milyen nyelven? Az asszony húsdarabokat dobott az izzó lávába. – Nem tudom. Egy pillanat múlva kivette a megfőtt húst, és egy tányéron a férfi elé tette. – Éppen csak valami bolondság, amit én találtam ki, gondolom. Nem is tudom, miért. A férfi nem szólt. Nézte, amint az asszony húsdarabokat süllyeszt a sziszegő tűztóba. Lement a nap. Lassan-lassan belopakodott az éj, megtöltötte a szobát, elnyelte az oszlopokat és őket is, mindkettőjüket, és mint valami sötét bor, mennyezetig megtöltötte a lakást. Csak a láva ezüstfénye világította meg arcukat. Az asszony ismét a furcsa dalt dúdolta. A férfi hirtelen felugrott székéből, és nagy léptekkel dühösen kiment a szobából. Később egyedül befejezte vacsoráját. Amikor felkelt, nyújtózkodott, az asszonyra nézett és ásítva javasolta: – Menjünk el ma este a lángmadarakkal szórakozni a városba. – Komolyan gondolod? – kérdezte az asszony. – Csak nincs valami bajod? – Mi a különös ebben? – De fél éve már, hogy nem voltunk sehol… – Azt hittem, hogy jó ötlet. – Hirtelen olyan gondos lettél – mondta az asszony. – Miért beszélsz így? – förmedt rá a férfi. – Menjünk, vagy ne menjünk? Az asszony kinézett a sápadt sivatagba. Két fehér hold emelkedett az égre. Hűs víz csörgedezett a lábujjai között. Alig észrevehetően megremegett. Nagyon szeretett volna itt ülni csendben, hangtalanul, míg bekövetkezik, amit egész nap várt, ami nem történik meg, hiszen lehetetlen, de mégis megtörténhet. Egy dalfoszlány suhant át gondolatain. – Én… – Jót tesz neked – sürgette a férfi. – Na gyere, menjünk. – Fáradt vagyok – mondta az asszony. – Majd máskor. – Tessék, a sálad – a férfi egy fiolát nyújtott feléje. – Hónapok óta nem voltunk sehol. – De te igen, hetenként kétszer Xi városban. – Nem nézett a férjére. – Munka – mondta a férfi. – Úgy? – suttogta magában az asszony. A fiolából folyadék ömlött ki, kék köddé változott, és kis rezgésekkel a nyaka köré simult. Izzón, mint egy szénparázságy, várakoztak a hűs, sima homokon a lángmadarak. A felfújódott fehér baldachint ezernyi zöld szalaggal erősítették a madarakhoz, s most enyhén csapódott az éjszakai szélben. Ylla hátradőlt a baldachin alatt. Férjének egy szavára a madarak megugrottak, mint megannyi láng csaptak a sötét ég felé. Megfeszültek a szalagok, a baldachin felemelkedett. Sivítva siklott el alattuk a homok. Elmaradtak a kék dombok, elmaradt az otthonuk, az esőontó oszlopok, a kalitkába zárt virágok, az éneklő könyvek, a padlón susogó patak. Nem nézett a férjére. Hallotta, hogy odakiált a madaraknak, amint magasabbra emelkedtek, mint tízezernyi forró szikra, piros-sárga tűzkerék az égen, és vontatták a baldachint, mint virágszirmot, lángolva a szélben. Nem figyelte a halott, csontfaragású városokat, amint elsiklottak alattuk, sem az ürességgel és álmokkal telt öreg csatornákat. Repültek a kiszáradt folyók és kiszáradt tavak felett, mint a hold árnyéka, mint valami égő fáklya. Csak az eget nézte. A férje beszélt. Ő csak az eget nézte. – Hallottad, mit mondtam? – Mit mondtál? A férfi sóhajtott. – Figyelhetnél. – Gondolkoztam. – Nem is gondoltam, hogy természetimádó vagy; úgy látszik, ma este nagyon érdekel az égbolt – mondta a férfi. – Olyan gyönyörű. – Gondoltam – mondta lassan a férje. – Talán látogassuk meg ma este Hulle-t. Szeretnék beszélni vele arról, hogy eltölthetnénk egy kis időt, mondjuk egy hetet, a Kék Hegyekben. Nem volna rossz ötlet… – A Kék Hegyekben? – Az asszony fél kézzel megkapaszkodott a baldachin szegélyében, ahogy hirtelen a férjéhez fordult. – Ó, éppen csak eszembe jutott. – Mikor akarnál menni? – kérdezte remegve az asszony. – Gondolom, holnap reggel indulhatnánk. Tudod, ki korán kel… – vetette oda csak úgy mellékesen. – De hiszen sohasem voltunk még ott ilyen korai évszakban. – Talán éppen azért… – a férfi mosolygott. – Jót tenne nekünk, ha elmennénk. Jó kis csend és nyugalom, tudod. Mást terveztél? Megyünk, ugye? Az asszony mélyet lélegzett, s kis idô múlva felelt csak: – Nem. – Micsoda?! – A kiáltás megriasztotta a madarakat. A baldachin megbillent. – Nem – mondta határozottan az asszony. – Ez végleges. Nem megyek. A férfi ránézett. Többet egyikük sem szólt. Az asszony elfordult. A madarak tovább repültek, tízezer tűzvész a szél szárnyán. Hajnalban a nap a kristályoszlopokon át eloszlatta a ködöt, amely Yllát tartotta, míg aludt. Egész éjjel a padló fölött lebegett a falakból áradó köd lágy szônyegén. Egész éjjel ezen a csendes folyón aludt, mint csónak a néma vízen. Most eloszlott a köd, fogyott, fogyott alatta, míg végül a padlón találta magát, az ébredés partjain. Kinyitotta a szemét. A férje hajolt föléje. Úgy tűnt, mintha már órák óta állna ott, és figyelné. Maga sem tudta, miért: nem tudott a szemébe nézni. – Megint álmodtál – mondta a férfi. – Hangosan beszéltél, és nem hagytál aludni. Igazán azt hiszem, hogy orvoshoz kellene menned. – Majd rendbe jövök. – Sokat beszéltél álmodban. – Igazán? – Az asszony összerezzent. A hajnal hideg volt a szobában. Szürke fény áradt széjjel, amíg ott feküdt. – Mit álmodtál? Kicsit gondolkoznia kellett, hogy visszaemlékezzen. – A hajóról. Megint leszállt az égből, földet ért, és a magas férfi kilépett belőle, és beszélt hozzám. Tréfálkozott, nevetett, és igazán kedves volt. Mr. K egyik oszlophoz nyúlt. Meleg vízsugár buggyant elő, gőzölgött. A hideg szétfoszlott a szobában. Mr. K arca szenvtelen volt. – Azután – folytatta az asszony – ez a férfi, aki megmondta, hogy a fura neve Nathaniel York, azt is mondta, hogy szép vagyok, és megcsókolt. – Azt a!… – fortyant fel a férfi, hirtelen elfordult, fogát csikorgatta. – Hiszen csak álom! – Az asszony mulatságosnak találta. – Tartsd meg magadnak a buta női álmaidat! – Olyan vagy, mint egy gyerek. – Visszasüppedt a vegyi köd utolsó kis maradványára. Egy pillanat múlva halkan felnevetett. – Eszembe jutott még valami az álmomból – vallotta be. – No, mi az, mi az? – kiáltotta a férfi. – Yll, olyan rossz hangulatban vagy. – Mondd meg! – követelte. – Nem lehet titkod előttem! – Sötét és merev arccal hajolt föléje. – Még sohasem láttalak ilyennek – szólt félig ijedten, félig mulatva az asszony. – Csak annyi történt, hogy ez a Nathaniel York nevű férfi azt mondta nekem… szóval azt mondta nekem, hogy elvisz magával a hajóján az égbe, az ô bolygójára. Hát nem nevetséges? – Nevetséges, az ám! – A férfi szinte sikoltott. – Hallottad volna csak, ahogyan susogtál neki, ahogyan dörgölőztél hozzá, ahogyan énekeltél vele, ó, uramisten, egész éjszaka. Csak hallottad volna magadat! – De, Yll! – Mikor köt ki? Hol száll le az átkozott hajójával? – Yll, csendesebben. – Fene essen a csöndbe! – Mereven fölé hajolt. – És álmodban – megragadta az asszony csuklóját – a hajó nem odaát, a Zöld Völgyben kötött ki? Beszélj! – De igen… Igen, ott… – És ma délután kötött ki, igaz? – gyötörte tovább az asszonyt. – Igen, igen, azt hiszem, igen, de hiszen csak álom! – Nos – mereven eltaszította magától a kezét –, szerencséd, hogy igazat beszélsz! Minden szót értettem, amit álmodban mondtál. Említetted a völgyet és az időpontot is. Lihegve járkált az oszlopok között, mint akit megvakított a villámcsapás. Lassanként lecsendesedett a lélegzete. Az asszony úgy figyelte, mint a háborodottat. Végül felkelt, és hozzálépett. – Yll – suttogta. – Nincs semmi bajom. – Beteg vagy? – Nem. – Fáradt mosolyt kényszerített magára. – Csak gyerekes voltam. Bocsáss meg, drágám. – Esetlenül ráveregetett az asszonyra. – Túl sokat dolgoztam az utóbbi időben. Ne haragudj. Gondolom, talán pihennék egy kicsit. – Annyira ingerült voltál… – Most már rendben vagyok. Nagyszerűen érzem magam. – Sóhajtott. – Felejtsük el. Figyelj csak, hallottam tegnap egy viccet Uelről, és el is akartam mondani neked. Mit szólnál, ha míg készíted a reggelit, elmondanám a viccet, és ezt az egész ügyet szépen elfelejtenénk? – Csak álom volt. – Természetesen. – Gépiesen megcsókolta az arcát. – Csak álom. Délben a nap magasan állt, forróság volt, a dombok vibráltak a fényben. – Nem mész a városba? – kérdezte Ylla. – A városba? – a férfinak megrebbent a szemöldöke. – Mindig ezen a napon szoktál menni… – Az asszony megigazított egy virágkalitkát az állványon. A virágok megmozdultak, és kitátották éhes, sárga szájukat. A férfi becsukta könyvét. – Nem. Nagyon meleg van, és már késô is. – Értem. – Az asszony befejezte a rakosgatást, és az ajtó felé indult. – Mindjárt visszajövök. – Várj csak egy percet! Hová mész? Az asszony gyorsan az ajtónál termett. – Paóhoz megyek. Meghívott. – Ma? – Rég nem láttam. Itt lakik nem messze. – Odaát a Zöld Völgyben, ugye? – Igen, rövid séta az egész, nincs messze, gondoltam… – Sietett. – Sajnálom, igazán sajnálom – mondta a férfi, azzal utánafutott, hogy visszahozza, gondterhelt arccal, mintha elfelejtett volna valamit. – Jaj, nem is szóltam, hogy ma délutánra meghívtam dr. Nlle-t. – Dr. Nlle-t? – az asszony az ajtó felé húzódott. A férfi megfogta a könyökét, és befelé húzta. – Igen. – De Pao… – Pao várhat, Ylla. Fogadnunk kell dr. Nlle-t. – Csak néhány percre. – Nem lehet, Ylla. – Nem? A férfi a fejét rázta. – Nem. Egyébként is gyalog borzasztó hosszú az út Paóhoz. Át a Zöld Völgyön és azután végig a nagy csatorna mentén, nem? És nagyon-nagyon meleg lesz, és dr. Nlle el lesz ragadtatva, hogy láthat. Helyes? Az asszony nem felelt. Szeretett volna elszabadulni és futni, futni. Ordítani szeretett volna, de csak ült a székben, lassan mozgatta ujjait, kifejezéstelenül bámult rájuk, mint aki kelepcébe esett. – Ylla? – mormolta a férfi. – Itt maradsz, ugye? – Igen – válaszolt hosszú idô múlva. – Itt maradok. – Egész délután? Színtelen hangon válaszolt. – Egész délután. Délutánig dr. Nlle nem érkezett meg. Ylla férje nem nagyon csodálkozott ezen. Később azután morgott valamit, egy faliszekrényhez lépett, és elővett egy gonosz fegyvert, hosszú, sárgás csöve végén fújtatóval és egy ravasszal. Megfordult, arcát ezüstötvözetbôl kovácsolt kifejezéstelen álarc fedte. Mindig ezt viselte, amikor érzéseit el akarta rejteni; az álarc hajszálpontosan követte keskeny arcának, állának és homlokának dudorait és mélyedéseit. Az álarc fénylett, s ô kezében tartotta a gonosz fegyvert, és nézte. Állandó zúgás, rovarok zümmögése hallatszott belőle. A fegyverből éles sivítással aranyméhek raját lehetett kilőni. Borzalmas, mérgezett fullánkú aranyméheket, amelyek dolguk végeztével élettelenül, mint a magvak, a homokra hullottak. – Hová mész? – kérdezte az asszony. – Tessék? – A férfi a fújtatóra figyelt és a gonosz zümmögésre. – Ha dr. Nlle késik, várjon rá az ördög. Kimegyek egy kicsit vadászni. Majd hazajövök. Te biztosan itt maradsz, ugye? – Az ezüst álarc villogott. – Igen. – Mondd meg dr. Nlle-nek, hogy sietek haza. Csak vadászni mentem. A háromszögű ajtó becsukódott. A férfi léptei elhaltak lefelé a dombon. Az asszony utánanézett, figyelte, hogyan távolodik a napfényben, míg el nem tűnt. Aztán folytatta munkáját, szórta a mágneses port, és leszedte a kristályfalakról az érett gyümölcsöt. Energikusan és figyelmesen dolgozott, de néha szinte megdermedt, mert rajtakapta magát, hogy azt a különös, emlékezetes dalt énekli, és hogy az eget nézni a kristályoszlopokon túl. Visszafojtotta lélegzetét, mozdulatlanul állt és várt. Mind közelebb jött. Bármely pillanatban megtörténhet. Olyan volt, mint azokon a napokon, amikor hallatszik a közeledő vihar, és előtte a várakozás csendje, és érezhető a légkör legkisebb nyomása, amint szakaszosan dübörög a vihar a föld felett árnyaival és gőzeivel. A változás nyomja a fület, és a közeledő vihar mintha ég és föld közt függne. És valami megremegett. Foltos és színes az ég, a felhők megvastagodtak; elszíneződtek a hegyek, mintha vasból lennének. A virágok a kalitkákban halkan, figyelmeztetően sóhajtoztak. Az ember érzi, hogy a haja lassan emelkedik. Valahol a házban hangóra énekel: „idô, idô, idô…” finoman, alig hangosabban, mintha víz csepegne bársonyra. És itt a vihar. Az elektromos villanások, a mindent elborító sötét áradat és a zuhatag fekete hangja, mely mintha örökre körülzárná az embert. Most is így volt. Vihar közeledett, pedig tiszta volt az ég. Villámcsapás készült, pedig egyetlen felhő sem látszott. Ylla végigment a moccanatlan levegőjû nyári házon. Bármelyik pillanatban lecsaphat az égből a villám. Jön a mennydörgés. Füstgomoly, csend, léptek az ösvényen, kopogtatás a kristályajtón, és ő fut, hogy kinyissa. „Bolond Ylla! – szidta magát. – Minek találsz ki pihent agyaddal ilyen vad dolgokat?” És ekkor megtörtént. Érezni lehetett: valami nagy tûz melege vonult át az égen. Örvénylő, zúgó hang hallatszott, fémes villanás kísérte. Ylla felkiáltott. Végigfutott az oszlopok között, és kitárta az ajtót. Szemben a dombok. De egyéb sehol, semmi. Már-már lerohant a dombon, de visszatartotta magát. Itt kell maradnia, nem mehet sehova. A doktor látogatóba jön, és férje megharagszik, ha most elfut. Az ajtóban várt, kapkodta a levegôt, karját kitárta. Szeretett volna ellátni a Zöld Völgyig, de nem látott semmit. Ostoba asszony. Visszament. Az a híres fantáziád, gondolta. Csak egy madár villant, vagy egy falevél, vagy a szél, vagy egy hal a csatornában. Ülj le. Nyugodj meg. Leült. Ekkor lövés hangzott. Tisztán, élesen; a gonosz rovarfegyver hangja. Az ő teste is megrándult. Messziről jött. Egyetlen lövés. A méhek gyors, távoli zümmögése. Egy lövés. És azután a második precízen és hidegen és messze. Ismét megrándult, és nem tudni, miért, felugrott, sikoltott, mintha sohasem akarná a sikoltozást abbahagyni. Teljes lendülettel átrohant a házon, és megint feltépte az ajtót. A visszhang elhalt. Vége. Sápadtan várt az udvarban öt percig. Aztán lassú léptekkel, fejét lecsüggesztve járkált az oszlopos szobákban, meg-megérintett valamit, szája remegett, végül leült, egyedül, a sötét borral telítődő szobában, és várt. Sála szélével törölgetni kezdett egy borostyánpoharat. És ekkor messziről léptek hallatszottak; csikorogtak a törékeny, apró sziklákon. Felkelt és a magányos szoba közepére állt. A pohár kiesett ujjai közül, és darabokra tört. A lépések az ajtó előtt tétováztak. Szólaljon meg? Kiáltson fel, hogy: „Jöjj már, ó, jöjj?” Egy kissé előrelépett. A léptek közeledtek a teraszon. Egy kéz lenyomta a kilincset. Rámosolygott az ajtóra. Az ajtó kinyílt. Mosolya eltűnt. A férje volt. Tompán villogott az ezüst álarc. Belépett a szobába, és egy pillanatig ránézett. Azután felkattantotta a fegyver tárát, két döglött méhet kipöckölt; hallatszott, ahogyan estükben a padlóhoz ütődtek, rájuk lépett, és az üres fegyvert a szoba sarkába tette. Ylla lehajolt, és újra és újra próbálgatta, sikertelenül, összeszedni a széttört pohár darabjait. – Mit tettél? – kérdezte. – Semmit. – A férfi hátat fordított. Levette az álarcot. – De a fegyver… Hallottam, hogy tüzeltél. Kétszer. – Csak vadásztam. Néha az ember szeret kicsit vadászni. Megérkezett dr. Nlle? – Nem. – Várj egy percet. – Bosszankodva csettintett az ujjaival. – Most jut eszembe, hiszen holnap délután kell jönnie. Jaj, de buta vagyok. Asztalhoz ültek. Az asszony csak nézte az ételt, de a keze nem mozdult. – Mi a baj? – kérdezte a férfi, de nem nézett fel, miközben a húst a fortyogó lávába mártotta. – Nem tudom. Nem vagyok éhes – mondta az asszony. – Miért nem? – Nem tudom, éppen csak nem kívánom. A szél feltámadt az égen, a nap lement. A szoba kicsi lett, és hirtelen kihűlt. – Próbáltam visszaemlékezni – mondta az asszony a csendes szobában, szemközt hideg, merev, aranyszemű férjével. – Mire? – A férfi a borát kortyolgatta. – Arra a dalra, arra a gyönyörű szép dalra. – Az asszony lecsukta szemét, és dúdolt, de ez valami más volt. – Elfelejtettem. Pedig nem akarom elfelejteni, mindig emlékezni akarok rá. – Mozgatta a kezét, mintha a ritmus segíthetne visszaidézni az egészet az emlékezetébe. Aztán hátradőlt a széken. – Nem jut eszembe… – Sírni kezdett. – Miért sírsz? – kérdezte a férfi. – Nem tudom, nem tudom, de nem tehetek róla. Szomorú vagyok, és nem tudom, miért, de sírok. – Fejét kezébe hajtotta, válla meg-megrázkódott. – Holnapra jobban leszel – mondta a férfi. Az asszony nem nézett rá, csak az üres pusztaságot nézte és a fényes csillagokat, amelyek most feltűntek a fekete égen, és messziről hallatszott a feltámadt szél zúgása és a víz hideg kavargása a hosszú csatornákban. Reszketve lehunyta szemét. – Igen – mondta –, holnapra jobban leszek. Agave>>