A rabbi csütörtökön lelépett…

Harry Kemelman: A rabbi csütörtökön lelépett (részlet) Amikor férje a soron következő beszédét igyekezett összeállítani, Miriam mindig kínosan ügyelt arra, hogy még véletlenül se legyen láb alatt. Nem mintha attól tartott volna, hogy megzavarja. Épp ellenkezőleg: nem akart ürügyet szolgáltatni rá, hogy férje megszakítsa a munkát. David Small, Barnard’s Crossing neológ hitközségének rabbija ugyanis nem szeretett beszédet írni. És ami azt illeti, beszédet tartani sem. Most is úgy látott munkához, mint máskor: elővett egy darab papírt, aztán kihegyezett néhány ceruzát, beállította a lámpát… mindent kitalált, csak ne kelljen nekikezdenie. Sovány volt, és sápadt, a tartásán látszott, hogy nem először görnyed íróasztal fölé. Vékony szálú haja a halántéka tájékán őszülni kezdett, de ettől külseje nem lett méltóságteljesebb, csak öregebb. Rövidlátó volt, pislogott vastag szemüvege mögött, majd papírra vetett néhány szót. Áthúzta őket, ceruzájával dobolni kezdett az asztalon, aztán nekiállt firkálni. A beszéd teljesen kiment a fejéből, amint elmélyülten egymásba fűzte az egyeneseket, a görbéket, a köröket és a négyszögeket. Amikor megszólalt a csengő, lelkesen felugrott. – Nyitom! – szólt ki a dolgozószobából. Miriam beszaladt a konyhából. – Hagyd csak! Biztosan a postás az. Most szedi be az e heti újságok árát. Ahogy azonban kinyitotta az ajtót, Hugh Lanigannek, Barnard’s Crossing rendőrfőnökének pirospozsgás arcát látta meg. A rabbi, aki időközben feltűnt felesége háta mögött, jókedvűen üdvözölte: – Kerüljön beljebb, kerüljön csak beljebb! Miriam épp most készült feltenni egy kávét. Igaz, drágám? Miriam kötelességtudón helyeselt: – Persze, megyek is. Kerüljön beljebb. – Azért nem állta meg, és hozzátette: – David épp a beszédén dolgozik. Már alig várta, hogy találjon valami kifogást, és félbehagyhassa a munkát. Lanigan elmosolyodott. – Mi a gond, David? Kifogott magán az e heti beszéd? – E heti, nem e heti, oly mindegy, Daviden minden beszéd kifog – jegyezte meg durcásan Miriam. Az alacsony nő pulóverben, szoknyában és papucscipőben úgy nézett ki, mint egy tinilány, de az arca igazi érett nőé volt, és elszántságot tükrözött. Hosszú, szőke haját a feje tetején fogta össze, talán hogy ne legyen útban, ettől azonban még törékenyebbnek tűnt csinos alakja. – Valóban? Pedig azt hittem, élvezi az ilyesmit – csodálkozott Lanigan. – Kioszthatja az egész társaságot, ők meg kénytelenek szó nélkül végighallgatni. A rabbi elmosolyodott. – Annyira nem szeretek kiosztani másokat; ahhoz túlságosan tisztában vagyok saját gyengeségeimmel. De különben sem ér semmit. A beszéd csak arra való, hogy a rabbi elszórakoztassa egy kicsit a társaságot, hogy ne legyen olyan unalmas az ima. Igazából nem is tartozik a rabbi hagyományos értelemben vett feladatai közé. Régen a rabbik nem tartottak beszédet. – Azt akarja mondani, hogy a zsinagóga fizette a rabbit, és közben annyit sem vártak el tőle, hogy prédikáljon? A rabbi megrázta a fejét. – Nem a zsinagóga fizette a rabbit, hanem a város vagy a hitközség. És azért fizették, hogy bíráskodjék az esetlegesen felmerülő vitás kérdésekben. A fennmaradó idejét tanulmányainak kellett szentelnie. – Fizettek neki, hogy tanuljon? – Miért ne? Az egyetemek is fizetnek a kutatóknak. Miért ne fizethetne ugyanezért egy hitközség? – Végül is… És akkor egyáltalán nem is kellett prédikálnia? – A szerződés alapján évente kétszer kellett csak beszédet mondania: a pészah¹ előtti és a jom kippur² előtti szombaton. De ezek sem olyan beszédek voltak, amilyenekre maga gondolna. Inkább tudományos értekezésnek nevezném őket, olyasmi volt ez, mint amilyeneket manapság egy jogászprofesszor tart az egyetemen. A rabbi nem próbált a közösség lelkére beszélni. Az a fajta erkölcsi prédikáció, amelyet maga ismer, jellemzően a vándor prédikátorok, az úgynevezett maggidok hatáskörébe tartozott. Manapság már természetesnek tekintik, hogy a rabbi, akárcsak a pap vagy a lelkész, minden héten mond beszédet. Van olyan rabbi, aki szereti. Aki érti a módját. Volt egy osztálytársam a rabbiképzőn, aki ott kifejezetten gyenge diáknak számított, de most mégis ő a szónok New York egyik legtekintélyesebb zsinagógájában. Gyönyörű bariton hangja van, ami már könnyeket tud csalni bárki szemébe, már azzal is, ha csak felmondja az ábécét. Úgy is neveztük, hogy a Hang. – Reuben Levyre gondolsz? – kérdezte Miriam. – Ő az, aki a példázatokról magyarázott? – Igen, ő az – nevetett vidáman a rabbi, majd Laniganhez fordult: – Egyszer ültünk együtt egypáran a rabbiképzőből a feleségeinkkel, és a beszédekről volt szó. Akkoriban gyakran küldtek ki minket különböző kis közösségekhez szombatra. Levy elmondta, hogy ő nem úgy készül a beszédeire, hogy példákat vagy példázatokat keres, amelyek segítségével érthetőbbé tudja tenni a mondanivalóját. Hanem épp fordítva. Ha hall egy jó történetet, azt megjegyzi, és felépíti köré a beszédet. – Mint az a fickó, akiből úgy lett mesterlövész, hogy előbb lőtt, és utána rajzolta fel a céltáblát? – kérdezte Lanigan. – Pontosan – válaszolta a rabbi. Miközben Miriam kiment a konyhába, hogy behozza a kávét, a rabbi folytatta. – Az én beszédeim mindig inkább tudományos értekezéshez hasonlítanak. Tudja, hetente háromszor olvasunk a Tórából, Mózes öt könyvéből részleteket. A beszédeimet igyekszem úgy felépíteni, hogy kapcsolódjanak a hetiszakaszhoz³. – A téma tehát adott – állapította meg Lanigan. –Azt gondolná az ember, hogy innen már megy minden, mint a karikacsapás. – Elvileg igen, de félek, hogy ennyi év után észrevétlenül is ismételni kezdi magát az ember. – Na és? – felelte Lanigan, miközben átvette Miriamtól a csészét. – Arra nem gondolt, hogy lehet, hogy úgysem figyel senki? – Kösz – mosolyodott el keserűen a rabbi. – Na, jó, de komolyan. Mióta is van itt? Tíz éve? – Tizenkettő. – Na, akkor feltűnne akárkinek is, ha újra elmondaná egyik-másik régebbi beszédét, mondjuk az első évekből? – Nekem – válaszolta a rabbi. – De hiszen nem maga mondta az imént, hogy a beszédei leginkább egy professzor előadásaira hasonlítanak? Na! Hiszen a professzorok is minden évben, újra meg újra elmondják ugyanazt. Vagy nincs igazam? Az új diákoknak is el kell sajátítaniuk a tananyagot. Le merném fogadni, hogy a tizenkét évvel ezelőtti tagság tekintélyes része mára már nincs sehol. Meghaltak, elköltöztek, Floridában töltik nyugdíjas éveiket. Na meg rengetegen költöztek a városba. Ha tehát fontos volt az, amit a tizenkét évvel ezelőtti tagságnak mondott, akkor az újak számára is fontos. A rabbi bólintott: – Igaz. Apránként történt, szinte észre sem vette az ember. De attól még igaza van: nem sokan maradtak az eredeti tagok közül. – Viszont rengeteg zsidó is költözött a városba – jelentette ki Lanigan. – Már csaknem háromszáz család tartozik a hitközséghez – mondta Miriam. – Háromszáz? – csodálkozott Lanigan. – Azt hittem, sokkal többen vannak a városban. – Hát a városban valóban többen vannak – bólogatott a rabbi. – Van még pár száz család, amelyek nem tagjai a hitközségnek. – Elmosolyodott, majd folytatta: – Ha Henry Maltzmanon, az elnökünkön múlna, biztos, hogy ők is mind csatlakoznának. Mr. Maltzman szereti feltornázni a számokat. – Felnevetett. – Mindig azt magyarázza, hogy csak meg kell találni a megfelelő trükköt. – De tényleg, miért nem csatlakoznak? Nálunk, ha valaki beköltözik az egyházközség területére, nyomban felkeresi a lelkész vagy esetleg valamelyik segédlelkész. Addig zaklatják, míg el nem jön a templomba. Lefogadom, hogy az egész városban nincs több mint egy tucat olyan katolikus, aki ne állna valamiféle kapcsolatban az egyházzal. – A maga vallásában a templomnak központi szerepe van – mondta a rabbi. – A mise, az áldozás és a gyónás elengedhetetlen részei a szertartásnak, márpedig ezekhez pap és templom kell. Nálunk az otthon, a családi tűzhely játszik hasonló szerepet. Otthon ünnepeljük a szombatot. Otthon ünnepeljük a pészahot. Ráadásul a két vallás anyagi háttere is különbözik. Nálunk a hitközség anyagilag a tagságtól függ, évi több száz dollárt fizetnek a tagok. Ez rengeteg pénz egy fiatal házaspár számára, márpedig a beköltözők döntő többsége ilyen. Azért jöttek, mert a 128-as út melletti kutató-laboratóriumokban és gyárakban kaptak állást. – Csakhogy most sok helyütt elbocsátják az embereket – jegyezte meg Miriam. – Lehet, hogy egyik-másik cég végképp lehúzza a rolót. – A Rohrbough Vállalatra gondol? – kérdezte Lanigan. – Többen is említették – válaszolta Miriam. – Az asszonyok aggódnak. – A vasárnapi újságban olvastam egy cikket – szólalt meg a férje –, amelyben azt írják, hogy valami nagy chicagói cég veszi át az egészet. – A Segal? – Lanigan a fejét rázta. – Azzal nem megyünk sokra. Tegnap szóba került az a cikk a városi tanács ülésén, és Al Megrim, aki tőzsdeügynök, úgyhogy biztosan ért hozzá, mondta, hogy ez a Segal csak valami pénzügyi befektető, nem áll mögötte semmilyen cég. Úgy adják-veszik a vállalatokat, ahogy a gyerekek cserélgetik az autóskártyákat. Átvesznek egy céget, kifosztják: eljátszanak a részvényekkel, miközben mindent szépen eladogatnak, majd amikor már csak néhány üres épület maradt, odábbállnak. – Letette a kávéscsészéjét, és hátradőlt a széken. – Egyébként hallották, hogy mi történt a tegnapi ülésen? A rabbi megrázta a fejét. Lanigan kényelmetlenül feszengett a széken. Megköszörülte a torkát, majd megszólalt: – Megszavazták, hogy újratárgyalják a zsinagóga mellett felállítandó jelzőlámpa kérdését. – De hiszen a múlt héten már egyhangúlag megszavazták! – csodálkozott Miriam. – Miután hetekig vitatkoztak róla – tette hozzá a férje. – Történt valami, amitől most egyszeriben megváltozott a véleményük? A talmud-tórára⁴ járó gyerekek ott mennek át minden délután, és… – Tudom, David, tudom. Remélem, hogy az egész csak formaság – szakította félbe Lanigan. – Formaság?! Formaság lenne az, hogy egyik héten megszavaznak valamit, majd a következő héten újratárgyalják? ____________________________________________________ ¹Az egyiptomi kivonulás emlékünnepe. Az egyik legfontosabb zsidó ünnep. Tavasszal (március/április) van, hét (a diaszpórában: nyolc) napig tart. ²Engesztelőnap. A zsidó év egyik legfontosabb napja, a bűnbánat és engesztelés napja. Ősszel (szeptember–október) van. ³Mózes öt könyvét minden évben végigolvassák a zsinagógában. Az öt könyv szövegét 54 szakaszra osztották fel, ebből minden héten egy (néha két) szakaszt felolvasnak a zsinagógában szombaton, hétfőn és csütörtökön. ⁴Zsidó vallási iskola gyerekeknek asszimilált, neológ hitközségekben. A közösség igényeitől, hitközségtől függően vagy minden délután, a szekuláris iskola után, vagy hetente egyszer, vasárnap részesülnek a gyerekek zsidó vallási oktatásban. Harry Kemelman: A rabbi csütörtökön lelépett,  Konkrét Könyvek, 2009 Fülszöveg: A sábeszi beszéd előtt Barnard’s Crossing megint felbolydul. Méghozzá a zsinagóga előtti gyalogos-átkelőhely okán, aminek létét a város hírhedt, alapvetően nem rosszindulatú, de valahogy mindenkivel konfliktusba keveredő antiszemitája akadályoz meg. És ez még csak a kezdet. Mert miután holtan találják otthonában, mindenki, még jól ismert Small rabbink is gyanúba keveredik, és miközben sajátos logikájával próbálja megoldani az ügyet, nemcsak a gyilkos személyére, hanem egy régi, titkolt szerelemre és családi rejtélyre is fény derül. Konkrét Könyvek web: http://www.konkretkonyvek.hu