A klezmerhegedűnek nem csak kalandos története és sorsa van, hanem lelke is. Akivel összeforr a sorsa, annak megszólal…
Fülszöveg:
A regény egy csodálatos klezmerhegedű „élő” vándorlását, történetét és sorsát beszéli el a XX. századi Magyarországon és a világon. A hegedű a történet kezdetén néma. Ettől maga a hegedű „szenved” a legjobban, hiszen ez a hangszer érez, sőt lelke van. Hangja azonban – legalábbis ekkor – nincsen.
Az elbeszélés kerete a kelet-európai zsidó revival folyamata a 2000-res évek Budapestjén. A világhírű hegedűművész, a csaknem nyolcvanéves Zigenheim Jakab Junior fél évszázados bolyongás után hazatér Magyarországra örökségével, a csodálatos klezmerhegedűvel. A hegedű, amely csak annál szólal meg, akit gazdájának választ, a 2. világháború óta néma, Zigenheim Junior mégis több évtizeden át őrzi különös örökségét, mert küldetésének érzi, hogy a megfelelő időben továbbadja a hangszert valakinek, aki arra alkalmas. Az „örököst” a fiatal budapesti zsidólány, Ritter Beka személyében találja meg, aki nemrégiben elhunyt apját gyászolja.
Polgár Lea: A damaszkuszi mester
részlet
1.
Gazdámnak a következő években hét gyermeke születik a rabbi lányától, de Lilith, a démonkirálynő egy kivételével mindet elviszi még gyermekkorukban. Tudom, hogy ez a démonok bosszúja, méghozzá a legaljasabb és legfájdalmasabb bosszú, amit csak egy atyára kiróhat a sors, és nagyon sokat bánkódom, amiért gazdám miattam szenved. De a gonoszsággal szemben tehetetlen vagyok. Engem a gyönyörködtetésre és a világ jobbítására teremtettek, nem arra, hogy a sötét hatalmak ellen harcoljak.
Az egyetlen megmaradt gyermek satnya, púpos fiúcska. Ráadásul születésekor azt mondja az orvos, hogy dongalába van, aminek az az egyetlen ellenszere, ha a bal cipőjét mindig a jobb lábára húzzák, a jobb cipőjét pedig a bal lábára, így tanul meg járni. Amellett, hogy szigorúan betartják az orvos rendelését, a gazdám a széltől is óvja fiát, és megesküszik, hogy soha hangszert nem ad a kezébe, nehogy ő is olyan sorsra jusson, mint az apja.
A démonok ugyan továbbra sem hagynak bennünket békében, ez az egy gyermek csodával határos módon mégis mindig megmenekül: túlél egy hastífuszjárványt, amelyet nyilvánvalóan Lilith szolgái bocsátanak a városra, aztán egy himlőt, amelyben szintén Lilith keze van. Egyszer, télvíz idején, szegény fiú dibukot lát, és felcserélt cipőiben beleszédül a jeges Visztulába. Ám onnan is kihúzzák, és a tüdőgyulladáson kívül kutya baja sem esik.
Gyenge fizikumú, de nagyapja, a rabbi eszét örökölte. Már kora gyermekségében a következő kérdéseket teszi fel: Miért nagyobb a Nap a Holdnál? Miért nem nő szőr az ökör orrán? És: Miért teremtette meg Isten a szúnyogokat?
A rabbi elámul a kisfiú sok bölcs kérdésén, és elhatározza, hogyha megnő, beavatja unokáját az okkult tudományokba.
Igen ám, de a fiú már tízéves korában könyörögni kezd a nagyapjának, engedje be a könyvtárába. Az öreg rabbi végül rááll, hogy a bár micvójára ajándékoz neki egy délutánt a csodálatos könyvtárban.
– Minden könyvbe belelapozhatsz – mondja a nagy napon az öreg rabbi. – Csak erről az egyetlen polcról ne vegyél le könyveket, mert amíg nem tudod jól használni őket, bajba kerülhetsz általuk. Két óra múlva érted jövök.
Azzal rázárja az ajtót az unokájára. Az ünnepségre érkező rokonságnak azt mondja, a fiú elcsapta a gyomrát a süteményekkel, de mindjárt itt lesz.
Hanem a fiú, nagy tudásszomjában, azonnal ráveti magát a tiltott polc könyveire. Leveszi az egyiket, és kinyitja.
Mindjárt az első oldalon egy tükröt talál.
– Cseréljünk helyet! – vigyorog rá a könyvből a tükörképe. – Csak egy percre.
A fiú rááll a cserére. Abban a pillanatban megáll vele az idő.
Amikor a nagyapja visszajön érte, már látja, hogy nagy a baj. A fiú csak áll dermedten, szólni, mozdulni nem tud.
A rabbi meglátja a földre hullott könyvet a tükörrel.
– Az unokám kővé vált – döbben rá. – Tükörképe meg ismeretlen helyre távozott. Ki tudja, merre járhat már.
Az ezután következő órák roppant kínosan telnek a tiszteletre méltó rabbi számára. Mindenki rajta keresi az ünnepeltet.
A rabbi nagy szerencséjére végül homályban marad, mitől vált kővé a fiú. Szegényt nagy ciccegések és fejcsóválások közepette beállítják egy sarokba. Ezentúl a kővé vált gyermek ellátása nagyon egyszerű: nem kell többet támogatni, nehogy elbotoljon a saját cipőiben, illetve ha az édesanyja hűvösnek ítéli a szoba levegőjét, csak rádob egy kabátot, és ráhúz egy sapkát. Ha meg meleg van, leveszi róla a fölösleges ruhát. Ám ennek senki nem örül. Inkább szolgálnák tovább a gyermeket hús-vér mivoltában, még ha nehéz is.
Az öreg rabbi mint a megszállott, lapozza a bölcs könyveket a könyvtárban, hogy rájöjjön, hogyan változtathatná vissza a fiút. Legkiválóbb tanítványaival is megtanácskozza a dolgot, de senki sem tud megoldást a gyerek problémájára. Abban mindenki egyetért, hogy a tiltott könyv által túl korán jutott túl veszélyes tudás birtokába, s emiatt saját illúzióinak foglyává vált, de azt nem tudják, hogyan lehet ebből a béklyóból kiszabadítani.
Gazdám csak azt érzi, hogy élete fordulóponthoz érkezett: ha még egyszer élve akarja látni a fiát, fel kell áldoznia legdrágább kincsét. Tudom én is, hogy eljött az idő, a ravasz démonok végül megtaláltak minket, hogy megszerezzék azt, ami szerintük őket illeti.
Gazdám három napon és éjszakán át gyötrődik. Nem jön álom a szemére, csak forgolódik és hánykolódik a párnáin.
Amikor néha mégis elszunyókál, megjelenik neki Lilith, és parancsolóan rárivall:
– Tudod a dolgodat!
Néha mintha a fiát is látná halványan álmaiban, de a fiú csak a messzeségből inthet neki, és máris újra elragadják. Néha lovon ül, és a felhők között utazik. Gazdám ilyenkor hangosan imádkozik – még én is hallom az egyik polcon –, hogy csak le ne essen a szellemlóról, erre mintha démoni vihogást hallana a távolból.
Apósa, a rabbi, látja veje gyors leépülését, de semmit sem tehet. Még ha el tudná is neki magyarázni, mi történt, akkor sem segíthetnek az unokáján. A házban mindenki jajgat és sóhajtozik. Megszaggatják ruháikat, készülnek a legrosszabbra.
A negyedik nap reggelétől egészen éjszakáig gazdám folytonosan pöröl a démonokkal. Este aztán megérzi, hogy eljött a cselekvés pillanata. Engem a hóna alá csap, a kővé vált fiát a másik alá, majd belopódzik velük apósa dolgozószobájába.
Hatalmas rendetlenséget talál ott, de a könyvtár kulcsa szerencsére ott függ egy szögön, nem lehet eltéveszteni.
Megszerezvén a kulcsot, gazdám velem együtt levonszolja a szobrot a könyvtár ajtajához. Menet közben fia szobra véletlenül nekikoccan a folyosó falának, és a füléből letörik egy darab, de gazdám ezt izgalmában észre sem veszi.
Reszkető kézzel nyitja ki a könyvtár ajtaját. Odabent egyenest a tiltott polchoz lép velünk. Ott felállítja a szobrot, majd a zsebébe nyúl, hogy elővegyen egy félmaréknyit a szárított macskaporból, amely még a démonnal való első csatározásából maradt meg. Szemébe szórja a port és vár.
Rettenetesen könnyezni kezd, de szeme néhány perc múlva kitisztul. Ojvej! Már látja is a démonokat.
Annyi démon vesz körül bennünket, hogy szinte elhomályosítják a könyveket.
– Elhoztad, amit kértem? – mennydörgi Lilith.
– Elhoztam – feleli a gazdám halkan. – Tessék, vedd el. – Azzal gyors és fájdalommentes mozdulattal letépi egyik húromat.
Aztán meglóbálja Lilith orra előtt a húrt, mielőtt azonban a démonkirálynő utána kaphatna, odatartja egy fáklyájához, és elégeti a tűzben.
A fiú abban a pillanatban megrázkódik. Tükörképe visszatér a tiltott könyvbe, ő maga pedig hús-vér kisfiú lesz újra. Kicsit csorba az egyik füle, de azonkívül más baja nem esett.
– Jaj, de szépet álmodtam, édesapám! – kiáltozza, miközben apja lélekszakadva vonszol bennünket felfelé a könyvtár lépcsőin. – Egy szépséges asszony felültetett egy lóra, aztán… De hová lettek a vendégek?
Erre már igazi könnyekkel telik meg a gazdám szeme. Magához öleli kisfiát a sötét folyosón.
– Hát csakugyan semmire sem emlékszel?
– Mire kellene emlékeznem?
– Semmire – feleli a gazdám. – Gyere, mennünk kell. Későre jár.
Miután gazdám feláldozta egyik húromat a fia életéért, hamarosan ágynak esik. Bár mindketten tudjuk, hogy itt a vég, ő ennek igazából örül, mert megértette: a démonok ezúttal őt akarják magukkal vinni és nem valamelyik szerettét. Behívatja fiát a szobájába, és engem az ölében nyugtatva töviről hegyire elmeséli neki történetünket. Kéri, segítsen megjavíttatni engem, hiszen egyik húrom árán váltotta meg az életét.
Az engedelmes fiúcska hamarosan talál is egy hangszerkészítőt, aki hallott a damaszkuszi virtuóz hegedűjéről, de mindig azt hitte, ez csak amolyan hászíd legenda. Ám amikor átadnak neki javításra, akkor már látja, hogy különleges hangszert tart a kezében.
– Ez nem lehet igaz.
Felismeri ugyanis a kézjegyet, amelyet hangszeren még sohasem látott, rajzokon azonban már igen. Ez győzi meg őt arról, hogy a damaszkuszi mester híres hegedűjének története igaz.
Persze azonnal látni akarja gazdámat. A kisfiú elvezeti őt a család otthonába.
Betegeskedő gazdám igazolja történetemet.
– Akkor tehát minden igaz? – kérdi ujjongva a hangszerkészítő. – Aki ezt a hegedűt szólni hallja, sohasem öregszik meg, és meggyógyul minden bajából?
– Nem egészen – feleli gazdám. – De avatott kezekben sok mindenre képes.
– Játssz nekem rajta – kéri a hangszerkészítő. – Ez legyen a fizetség a munkámért cserébe.
Gazdám feltámaszkodik párnáin. Eggyel kevesebb húrral olyan vagyok, mint egy szárnyaszegett kismadár. De még így is olyan szépen szólalok meg – az örök vonzalom, a tiszta érzés megejtő hangján –, hogy a hangszerkészítőnek szemernyi kétsége sem marad a hitelességem felől. Ezek után rááll, hogy megpróbáljon megjavítani.
Bár csak egy húrt kellene pótolnia, Vilnében már jó ideje hiánycikk a báránybél, és az én húrjaimat nem lehet a környéki hangszerkészítő-műhelyekben szokásos nyúlbélből készíteni. Ráadásul, amikor meglesz a megfelelő báránybél alapanyag, akkor sem lehet minden további nélkül feltenni a húrt, hiszen a többi rész a kabbala egyik avatott ismerőjének keze munkája. A hangszerkészítő próbálkozik, de nem talál hozzám utat. Nem ismer, nem hall engem. Nem érez úgy, mint a gazdám. Akkor pedig nem javíthat meg, hiába minden jóindulata és igyekezete.
A nagy tekintélyű rabbi elé viszik az ügyet, aki nekem köszönhetően még mindig kiváló egészségnek örvend. Amikor a gazdám utolsó kívánságaként előadja kérését, hogy javíttasson meg engem, a rabbi kijelenti, meg kell idézni a damaszkuszi mester szellemét, hogy kikérhessék a tanácsát.
A damaszkuszi szelleme egy éjszakán kénköves lángok közepette jelenik meg a rabbi könyvtárában.
– A csorba fülű fiadnak kell megjavítania a hegedűmet – közli gazdámmal. – De ehhez meg kell bölcsülnie.
Mi sem egyszerűbb, gondolják a csorbafülű rokonai. Az öreg rabbi korengedménnyel felveszi unokáját tanítványai közé. Amíg a fiúból híres talmudista nem válik, a könyvtárban pihenek egy rejtekhelyen.
A fiúról már azt rebesgetik, hogy egykor ő veszi majd át a nagyapja helyét. Közben megtanulja apjától, hogyan kell kicserélni a húrt egy hegedűn, és megvan a húr is, amelyet a hangszerkészítő adott át. Ám a húr minden kísérlet után visszapattan rólam.
A fiú már harmincéves, gazdámat rég elvitték a démonok, és az öreg rabbi is elhalálozott. A fiú úgy dönt, útra kel, hogy olyan tudás birtokába jusson, amelynek segítségével megjavíthat, ha már egyszer megmentettem a démonoktól.
Megy, mendegél a csorba fülű fiú fordítva felhúzott bakancsaiban. Útján sok tisztes zsidó közösséget talál, ahol hallgathatja a rabbik tanításait. Végül hall egy bölcs lubavicsi rebbéről, akiről úgy hírlik, maga is a világ jobbításán fáradozik. Márpedig a csorba fülű úgy gondolja, ha valaki megjavítaná a rábízott csodahangszert, attól jobb lehetne a világ.
Igen ám, de Lubavics messze van. A fiú azonban hall egy másik rebbéről is, aki a lubavicsi csodatévő rebbe tanait hirdeti Lublinban. Nyakába veszi a világot, és hosszú évek alatt el is jutunk Lublinba.
Jichak Jákob lublini cádik, a bölcs lubavicsi csodatévő Baál Sém Tóv tanítványa fogadja a csorba fülű fiút, aki addigra már valóságos aggastyán.
– Adj útmutatást – kéri a cádikot, miután elmesélte neki történetünket. – Hogy még egyszer az életben hallhassam a hegedű szavát.
– A válasznak valahol ott kell lennie tebenned – adja meg Jitzchak a talányos feleletet. – Apád mit tudott, amit te nem? Mi hiányzik belőled, ami benne megvolt? Maradj itt közöttünk, tanulj, és egy napon majd felnyílik a szemed.
Az aggastyán a következő években megismeri a lublini hászídok tanait. Egyszer aztán ráébred, hogy Istent nemcsak ésszel lehet szolgálni, hanem szívvel is, ahogyan az ő gyermeki lelkű apja tette. Rájön, hogy ő tulajdonképpen csak elmormolja az imákat, de valójában nem engedi be a szívébe őket. A következő napon felsőtestét ringatva, táncos mozdulatokkal imádkozni kezd. Mozdulatai szinte öntudatlanok, lelke eksztázisban fordul a Teremtő felé.
Imája végeztével az aggastyán előveszi a báránybél húrt, és egyetlen mozdulattal felszereli rám. A húr többé nem pattan vissza.
Újjászületésként élem meg, amikor a csorbafülű keze nyomán húrjaim teljessé válnak. Ettől kezdve újra vállalhatom küldetésemet, hogy a világ megjavítására szolgáljak.
Nagyon boldog életet élek a lubavicsi hászídok között. Rengeteget zenélek velük, mulatságaikon többüknek is megszólalok. Éreznek, hallanak engem, és azt gondolom, ez az állapot örökké fog tartani.
Ám egy napon maga Teitelbaum Mózes, a hászidizmus nagy ellensége keresi fel Jákób rebbét Lublin városában. Látogatásának egyik fő célja az, hogy megkérdezze a rabbitól: hogyan lehetséges, hogy ezek az eretnek hászídok mindig vigadnak, fittyet hányva a Sulchán Áruch szabályainak. Pedig az istenfélő embereknek mindig bánkódniuk, búsulniuk illik a szent Templom elpusztulása miatt.
Amikor Mózes belép a lublini cádik házába, zeneszót hall. Érzékeny füle már a távolból kiszűri, hogy hegedűn játszanak. Kicsit közelebb megy a zene forrásához. Ekkor látomások törnek rá.
Egy halovány arcú, fekete kaftános hászídot lát, amint évekig egy hangszerkészítő-műhelyben dolgozik szorgalmasan, aztán egy napon a tűzbe vész. Lát egy komikus kis keleti embert, amint a Vilnéből kivezető úton csámpázik egy hegedűvel, és közben démonokat zavar el a hegedű közeléből. Előbb kockára teszi a hegedűért a fia életét, majd a hegedű egyetlen húrjával megmenti gyermekét, s ezért egész hátralévő életével fizet. Aztán a fiú, akinek a járás is nehezére esik, az úttalan utakat rója a hegedűvel. Nagyon messzire jut a szülőföldjétől, hogy végül boldogan és elégedetten haljon meg.
Mózes ekkor hirtelen önmagát látja meg. Látja magát, mint híres rebbét Sátoraljaújhelyen, aztán mint gyógyítót és jesivaalapítót. Ágyékából hászíd rebbék egész dinasztiája sarjad. Útjába akadályok gördülnek, de ő mindvégig erős és derűs marad. Mindvégig szól a zene, folyik a vigasság. Mózes körül rengeteg boldog zsidó járja a táncot: családja és hívei.
Jákób rebbének már jó ideje bejelentették, hogy megjött talmudtársa, Teitelbaum Mózes, de hiába keresik a vendéget, sehol sem találják. Jákób végül a folyosó végén talál rá egyik fia szobája előtt. A hegedűszó még mindig kiszűrődik a szobából.
Mózesnek pedig potyognak a könnyei.
– Már értem – fordul a cádikhoz. – Most értettem meg.
– Mit? – kérdi elszoruló szívvel a cádik.
Mózes a behajtott ajtó felé int.
– Hogy akármi történjék is velünk, akárhogy búslakodjunk is, egyben örülnünk kell, mert velünk az Isten. Még a Szentély pusztulásáról is énekelhetünk dalt, s még annak a ritmusára is lejthetünk táncot, mert ez ad erőt nekünk a folytatáshoz. Ez Isten dicsősége, ez fogja megmenteni a zsidóságot a pusztulástól. A hegedűd választ adott szívem legtitkosabb kérdéseire. Most már hallak benneteket, cádik. Köszönet érte.
A cádik megindultan fogadja Mózes szavait. Felajánlja, hogy menjen be a fia szobájába, és kérje el a hegedűt, hogy játsszon rajta valamit, ha tanult hegedülni.
A szoba közepén vékony, barna hajú, alig tízéves fiúcska áll egyedül, és gyakorol rajtam.
– Add oda szépen a bácsinak a hegedűt – mondja a cádik.
A kisfiú így is tesz. Erőteljes hangon játszom el Mózes kezében egy egyszerre fájdalmas és vidám dallamot.
Mózes néhány napig még élvezi a lublini cádik vendégszeretetét. Amikor elérkezik a búcsú ideje, Jákób rebbe letesz engem a talmudtársa ölébe.
– Fogadd el ezt búcsúajándékul. Egy hívünk hagyta ránk, a családunkban mostanáig szinte mindenki tudott játszani rajta. Legyen most már a tiéd, és vedd az áldásomat is.
Így szegődöm el Mózes rebbe szolgálatába, hogy a világ jobbítására, a zsidók bajainak orvoslására lehessek.
Később magával visz Sátoraljaújhelyre, ahová meghívják rebbének. Miután jesivát is alapít, messze földről zarándokolnak hozzá a hászídok. Egy idő után kezdik betegek is felkeresni, mert híre megy, hogy szinte minden betegséget meg tud gyógyítani. Hetvenfiókos szekrényéből veszi elő az amuletteket betegei számára, mindenkinek pontosan azt, amivel a legjobban meggyógyíthatja a betegséget. Az amulettek, amelyeket betegeinek ír, szinte minden esetben meghozzák a gyógyulást.
A rebbének szokásává vált, hogy minden reggel félórára bezárkózik dolgozószobájába, ahol zenélünk, és ezalatt nem szabad minket zavarni.
Egy hajnalon azonban előkelő vendégek jelennek meg házában nagy titokban, éppen a tiltott félóra alatt. Beüzennek a rebbének, hogy fogadja őket, mert nem maradhatnak sokáig. Még napkelte előtt tovább kell állniuk.
– A Messiás jött meg? – kérdi reszkető hangon Mózes rebbe.
– Nem, csak Kossuth Lászlóné meg a fia – felelik neki.
A rebbe fogadja a magas rangú vendégeket. Kicsit bosszankodom, hogy megkurtítják a gyakorlóidőnket.
– Mit tehetek kendtekért? – kérdezi Kossuthnét, amikor az elébe vezeti a fiát.
– Azt hiszem, a fiam különleges képességei révén még sokra fogja vinni. Az ön áldását kérem. De senkinek ne szóljon arról, hogy itt jártunk.
Mózes szemügyre veszi a kisfiút.
– Tudsz zongorázni?
A fiú bólint.
– Ülj le oda – rendelkezik a rebbe, maga pedig kibontja gyolcstakarómat. – Kísérj.
Együtt játszunk vagy egy félórát. A csodarabbi ezután odalép a hetvenfiókos szekrényhez. Az egyik fiókból kék papírt és apró, zsinóron lógó szelencét vesz elő. Ráír valamit a papírra, majd összehajtva beledugja a szelencébe. A láncot a fiú nyakába fűzi, a szelence az inge alá kerül. Ezután a rebbe megáldja a kisfiút.
Sok-sok év múltán, amikor nagy és híres ember lesz, Kossuth Lajos soha nem válik a zsidó nép ellenségévé.
Később megtalálják a szelencét Kossuth hagyatékában. A megfakult kék papírdarabon a következő idézet olvasható a Zsoltárok könyvéből Teitelbaum Mózes cádik kézírásával: „Tisztelőidnek zászlót adtál, melyet felemeljenek az Igazság kedvéért, széláh!”
Noran Libro>>
