Szeretem azokat a regényeket, amelyeket Pék Zoltán fordít magyarra. Első regényétől sokat vártam és sokat kaptam, ám nem teljes a boldogság. Kritika.
Pék Zoltán ismeretlen ismerős. Úgy használja a magyar nyelvet, mint Rahmanyinov a zongorát. Minden hang, minden ritmus a helyén van. Első regényének már a címe is – Feljövök érted a város alól – fülbemászó, zengő. Megragad a fülben, visszahangzik a lélekben, szélesre tárja a kíváncsiság ajtaját. Saját hangon szólal meg, miközben szövegeiben fellelhető Auster, Dick és Gaiman lenyomata – az elmúlt években elég sok Philip K. Dick és Neil Gaiman könyvet fordított magyarra -, de csupán úgy, mint nemes borban a piros gyümölcsök íze vagy a napsütötte nyári délután, inkább a véletlenek és emlékek összjátéka, nem pedig tudományos módszerekkel kimutatható összetevő.
“A véletlen a tudatlanok lottója.” meg “Minden elketyegő perc megkarcolja a bőrömet, csupa vér és heg vagyok.” és “nyeli a könnyeit, de ekkora mennyiséghez nem elég a torka” írja Pék és én beindulok ezektől a mondatoktól, átjárnak és a csúcsra juttatnak. Az ilyen mondatokért, írói képekért imádok olvasni.
A regény első felében mondatról mondatra bontakozik ki a szürreális jövő, a kettészakadt és meghasadt Buda és Pest. Pest modern és mocskos, Budát egy szinte faji alapon működő egyház uralja. Ám a sötét vízió több mint a képzelet játéka, itt-ott aktuális kórkép, érzékenyen megfogalmazott társadalmi és politikai kritika.
Corvinus-szal Pék Zoltán megteremti a magyar John McClane-t. A flegma, cinikus, éber hőst, akinek éles az esze és nagy a szíve. Corvinus élete olyan, mint a neve: kölcsönzött. A túlélésre játszik, és mint a többi shiftelő, dolgokat ad-vesz, radar alatt, a város alatt. Nem zavarja a nagykutyákat és inkább szívességet ad, mint kér. Corvinust azonban egy nap utoléri a múltja és úgy hiszi, esélyt kapott helyrehozni a régi dolgokat vagy legalább bosszút állni. Kimozdul a jól ismert rutinból és maga mögött hagyja az addigi életét.
Nem veszélytelen és kalandos vállalkozás.
Corvinus életének főbb szálai izgalmasan és meglepetésszerűen tekerednek, majd legnagyobb csalódásomra, a végén egy nehezen követhető, őrült, zaklatott monológba torlódnak. Nehéz eldönteni, hogy a bizonytalan befejezéssel Pék Zoltán lehetőséget hagyott magának a könyv folytatására – úgyse az első regényen, hanem a másodikon, harmadikon lehet kaszálni és ne legyünk képmutatóak, az ember azon túl, hogy szeret írni, szeretne ezzel pénzt is keresni, főleg ha tud írni, és Pék Zoltán egyértelműen tud írni -, vagy valami magasabb és elvontabb dologra törekedett, amit én nem tudok megfogni, befogadni. Mindenesetre bízom a folytatásban.
