Mercy Thompson-sorozatot az írónő legalább hétkötetesre tervezi. A Megszólít a holdat követő A vér kötelez egyenesen a New York Times bestseller-listáján landolt.
A Megszólít a Hold után Mercy Thompson az egyik barátjának, Stefannak, a vámpírnak tartozik egy szívességgel. De az egyszerű üzenetátadás nem várt fordulatokat hoz. Az új vérszívó távolról sem mindennapi, ahogy a benne élő démon sem az. A démonlovas vámpír olyan mészárlást rendez a városban, amilyet Tri-City települései még nem láttak, és ez a titkos vámpírközösséget is leleplezéssel fenyegeti, így a helyi vámpírkirálynő Mercyhez fordul segítségért. Egy prérifarkas nem lehet ellenfél egy démon számára, de Mercynek több titkos fegyver is lapul a tarsolyában.
Patricia Briggs
A vér kötelez
(részlet)
1. fejezet
Hasonlóan a legtöbb olyan emberhez, akik a saját vállalkozásukat irányítják, én is sokat túlórázom, és reggel korán kezdek. Úgyhogy ha valaki az éjszaka közepén hív telefonon, ajánlom neki, hogy haldokoljon.
– Szia, Mercy – búgott a fülembe Stefan barátságos hangja. – Azt szeretném tudni, tennél-e nekem egy szívességet.
Stefan már nagyon régen túl van a haldokláson, úgyhogy nem láttam okát, hogy kedves legyek. – Képes vagy… – csipásan az ágyam melletti óra vörös számaira pillantottam – …három órakor idecsörögni?
Oké, nem pontosan ezt mondtam. Lehet, hogy hozzátettem még pár olyan szót, amit az autószerelők hajlamosak összeszedni a makacs csavarokkal és a lábujjukra ejtett generátorokkal való kalandjaik során.
– Lehet, hogy kérhetsz még egy szívességet – folytattam –, de azt javasolnám, hogy most tedd le, és hívj fel egy civilizáltabb időpontban.
Stefan nevetett. Lehet, hogy azt hiszi, viccelni próbálok.
– Van egy munkám, és úgy érzem, a te különleges képességeid nagyban elősegíthetnék a vállalkozás sikerességét.
Az öreg lények, legalábbis az én tapasztalataim szerint, szeretnek egy kicsit homályosan fogalmazni, amikor segítséget kérnek az embertől. Én üzletasszony vagyok, és szeretek a lehető leggyorsabban a konkrétumokra térni. Ebben hiszek.
– Hajnali háromkor autószerelőre van szükséged?
– Vámpír vagyok, Mercedes – feleli Stefan gyengéden. – A hajnali három nekem a nap közepe. De nem autószerelőre van szükségem, hanem rád. Tartozol nekem egy szívességgel.
Igaza volt, a fenébe is. Segített nekem, amikor a helyi vérfarkasok Alfájának lányát elrabolták. És figyelmeztetett, hogy be fogja hajtani a tartozást.
Ásítottam és felültem, minden reményét feladva annak, hogy visszaalhatok.
– Rendben. Mit tehetek érted?
– Beszédem van egy vámpírral, aki az Úrnő engedélye nélkül van itt – tért Stefan a lényegre. – Egy olyan tanúra van szükségem, akit nem vesz észre.
Letette, még mielőtt válaszoltam volna, vagy akár elárulta volna, mikor fog értem jönni. Megérdemelte volna, hogy visszafeküdjek. Az orrom alatt motyogva magamra hánytam a ruháimat: egy farmert, az előző napi pólómat a mustárfolttal, és két zoknit, amelyeken összesen csak egy lyuk volt. Amikor már többé-kevésbé fel voltam öltözve, kicsoszogtam a konyhába, és töltöttem magamnak egy pohár vörösáfonya-lét. Telihold volt, és a lakótársam, a vérfarkas odakint rohangált a helyi falkával, úgyhogy nem kellett megmagyaráznom, hova megyek Stefannal. Ami jól is volt így.
Samuel nem rossz lakótárs, már amennyire lehet, de hajlamos kisajátítóan és zsarnokoskodóan viselkedni. Nem mintha hagynám ezt neki, de a vérfarkasokkal való vitatkozáshoz kell egy bizonyos rafináltság, ami belőlem általában hiányzik – pillantottam az órámra – hajnali negyed négykor.
Annak ellenére, hogy ők neveltek fel, én nem vagyok vérfarkas, sem pedig vér-akármi. Én nem vagyok kiszolgáltatva a hold ciklusainak, és prérifarkasalakomban, ami a másik énem, úgy nézek ki, mint bármelyik másik canis latrans: ezt a hátamon lévô mély karmolásnyomok is bizonyítják.
A vérfarkasokat nem lehet összetéveszteni a valódi farkasokkal: a vérfarkasok sokkal nagyobbak, mint a nem természetfeletti változataik – és sokkal félelmetesebbek.
Ami én vagyok, azt járónak hívják, bár biztos vagyok benne, hogy egykor volt rá egy másik szó is – egy indián szó, ami elveszett, amikor az európaiak megszállták az Újvilágot. Lehet, hogy az apám meg tudta volna mondani nekem, mi volt az, ha nem halt volna meg egy autóbalesetben még azelőtt, hogy megtudja: anyám terhes. Úgyhogy én csak annyira vagyok fölvilágosítva, amennyire ezt a vérfarkasok tehették, és az nem sok.
A „járó” szó a délnyugati indián törzsek bőrjáró szavából ered, de nekem kevesebb közöm van a bőrjárókhoz, legalábbis abból ítélve, amit olvastam róluk, mint a vérfarkasokhoz. Én nem foglalkozom mágiával, nekem nincs szükségem egy prérifarkas bundájára ahhoz, hogy alakot váltsak – és én nem vagyok gonosz.
Miközben a gyümölcslevemet iszogattam, kibámultam a konyhaablakon.
Magát a holdat nem láttam, csak az ezüstös fényét, ami végigömlött az éjszakai tájon. A gonoszról szóló gondolatok valahogy helyénvalónak tűntek, miközben arra vártam, hogy eljöjjön értem egy vámpír. Ha más miatt nem is, de legalább az elalvástól megmenekítenek: a félelem ilyen hatással van rám.
Én félek a gonosztól.
Modern világunkban még a szó is… régimódinak tűnik. Amikor egy rövid időre előbújik a rejtekhelyéről egy Charles Manson vagy egy Jeffrey Dahmer alakjában, akkor megpróbáljuk a kábítószerre, a boldogtalan gyermekkorra vagy az elmebetegségre fogni. Az amerikaiak különösen furcsán ártatlanok abban a hitükben, hogy a tudomány mindenre választ ad. Amikor a vérfarkasok néhány hónapja végre felfedték magukat a nyilvánosság előtt, a tudósok azonnal keresni kezdték a vírust vagy a baktériumot, ami az átváltozást okozhatja – mert a mágia olyasmi, amit a laboratóriumaik és a számítógépeik nem tudnak megmagyarázni. Nemrég azt hallottam, a Johns Hopkinsban egy egész csapat dolgozik az ügyön. Kétségem sem fér hozzá, hogy találni is fognak valamit, de lefogadom, hogy azt soha nem fogják tudni megmagyarázni, hogyan változhat egy nyolcvankilós férfi egy százhúsz kilós vérfarkassá. A tudományban éppen annyira nincs helye a mágiának, mint a gonosznak.
A rendíthetetlen hit abban, hogy a világ megmagyarázható, egyszerre teszi az embert rettenetesen sebezhetővé, és szolgál szilárd pajzsul. A gonosz szereti, ha az emberek nem hisznek benne. A vámpírok, mint kézenfekvő példa, szinte soha nem gyilkolnak a nyílt utcán. Amikor vadászni mennek, akkor keresnek valakit, aki senkinek nem fog hiányozni, és hazaviszik magukkal, ahol gondját viselik és jól tartják – mintha egy tehén lenne az istállóban.
A felvilágosult kor törvényei nem engedélyezik a boszorkányégetést, sem a vízpróbát, sem a lincselést. Cserébe a hétköznapi, törvénytisztelő, kiegyensúlyozott állampolgárnak nem kell túlzottan aggódnia azok miatt a dolgok miatt, amikkel az éjszakában futhat össze. Idônként azt kívánom, bár én is hétköznapi állampolgár lennék.
A hétköznapi állampolgárokat nem látogatják vámpírok.
És a vérfarkasfalkák miatt sem kell aggódniuk – legalábbis nem pont úgy, ahogy nekem.
A nyilvánosság felvállalása bátor lépés volt a vérfarkasoktól; olyan, ami könnyen visszaüthet. Miközben kifelé bámultam a holdfényes éjszakába, azon aggodalmaskodtam, mi fog történni, ha az emberek ismét félni kezdenek.
A vérfarkasok nem gonoszak, de nem is éppen olyan békeszerető, törvénytisztelő hősök, amilyennek beállítani próbálják magukat.
Valaki bekopogtatott a bejárati ajtómon.
A vámpírok tényleg gonoszak, ezt tudom – de Stefan több egy vámpírnál. Néha meglehetősen biztosra veszem, hogy a barátom. Úgyhogy cseppet sem féltem, amíg ki nem nyitottam az ajtót, és meg nem láttam, mi vár a tornácomon. A vámpír sötét haja hátra volt nyalva, a bőre pedig nagyon sápadt volt a hold fényében. Tetőtől talpig feketében olyannak kellett volna tűnnie, mint egy szökevénynek egy rossz Drakula-filmből, de valahogy az egész öltözéke, a hosszú, fekete bőrkabátjától a selyemkesztyűjéig sokkal autentikusabb volt, mint a szokásos, élénk színű pólójában és a szakadt farmernadrágjában. Inkább tűnt olyannak, mint aki levette a jelmezét, semmint olyannak, mint aki felvette azt. Olyasvalakinek nézett ki, aki éppen olyan könnyedén tud ölni, ahogy én kicserélni egy kereket, szinte gondolkodás vagy megbánás nélkül. Majd miután a szemöldöke felszaladt a homlokára, Stefan hirtelen visszaváltozott azzá a vámpírrá, aki olyanná festette az öreg Volkswagen buszát, mint Scooby-Doo Rejtély Masinája.
– Nem tűnsz boldognak, hogy látsz – állapította meg egy gyors mosoly kíséretében, anélkül, hogy kivillantotta volna a szemfogait. A szeme a sötétben inkább feketének tűnt, mint barnának – de persze az enyém is.
– Gyere be! – hátráltam el az ajtótól, hogy bejöhessen; utána pedig, mivel megijesztett, pikírten hozzátettem: – Ha meleg fogadtatásra vágysz, akkor gyere egy tisztességesebb időpontban.
Stefan habozott a küszöbön, rám mosolygott, és azt mondta: – A meghívásodra. – Ezzel belépett a házamba.
– Ez a küszöbdolog tényleg működik? – kérdeztem.
Stefan mosolya ismét szélesebbé vált, és ezúttal fehér csillanást is láttam benne. – Miután beinvitáltál, már nem. Elsétált mellettem, be a nappaliba, majd megfordult, mint egy modell a kifutón. Kabátja eleje szinte szárnyszerûen tárult szét a forgásnál.
– Szóval, hogy tetszik az à la Nosferatu-stílusom?
Felsóhajtottam, és beismertem: – Megijesztettél. Én azt hittem, te gyûlölsz mindent, ami gót. – Szinte soha nem láttam másban, mint farmerban és pólóban.
Stefan mosolya még szélesebbé vált.
– Általában igen. De a Drakulastílusnak megvan a maga helye. Furcsa módon, ha csak ritkán veti be az ember,
a többi vámpírt majdnem ugyanannyira megijeszti, mint a prérifarkaslányokat. Ne aggódj, neked is hoztam jelmezt. Ezzel benyúlt a kabátja alá, és elôhúzott egy ezüstszegecsekkel kirakott bőrszíjat.
Pár pillanat erejéig csak meredtem rá. – Egy szadomazo klubba megyünk?
Nem is tudtam, hogy errefelé van ilyen. – És tudomásom szerint nem is volt.
Kelet-Washington sokkal prûdebb, mint Seattle vagy Portland.
Stefan felnevetett. – Ma biztosan nem, édesem. Ezt a másik énednek hoztam.
– Kirázta a pántokat, hogy lássam, egy kutyahámról van szó.
Elvettem tőle. Jófajta bőrből volt, puhából és rugalmasból, annyi ezüsttel, hogy szinte ékszernek tűnt. Ha teljesen ember lennék, akkor kétségkívül elszörnyednék a gondolattól, hogy ilyesmit felvegyek. De ha az ember az ideje jelentős részét prérifarkaskánt tölti, akkor a nyakörvek meg a hasonlók elég hasznosak.
A Marrok, az észak-amerikai vérfarkasok vezetője amellett kardoskodik, hogy minden farkas viseljen nyakörvet a városban, olyan bilétákkal, amik valakinek a háziállataként jelölik meg őket. Azt is szeretné, ha a bilétákon levő név valami ártalmatlan dolog lenne, például Foltos vagy Cézár, nem pedig Gyilkos vagy Agyar. Így biztonságosabb – a vérfarkasoknak is, és a rendőröknek is, akik összefuthatnak velük. Nem is kell mondanom, hogy ez az ötlet körülbelül annyira népszerű a vérfarkasok körében, mint eleinte a bukósisaktörvény volt a motorosoknál. Nem mintha bármelyikük akár álmodni is merne róla, hogy szembeszegül a Marrokkal. Mivel én nem vagyok vérfarkas, rám nem vonatkoznak a Marrok törvényei. Másrészről viszont szükségtelen kockázatokat sem szeretek vállalni. Van egy nyakörvem a konyhai vacakos fiókban – de az nem puccos fekete bôrbôl készült.
– Szóval én is a jelmezed része vagyok? – kérdeztem.
– Mondjuk csak úgy, hogy úgy érzem, elképzelhető, hogy ennek a vámpírnak komolyabb elrettentő erővel kell bírnia, mint a többinek – felelte Stefan könnyedén, bár volt valami a szemében, ami azt súgta, hogy többrôl is szó lehet.
Medea kibódorgott onnan, ahol aludt. Valószínűleg Samuel ágyából. Dühödt dorombolással Stefan lába köré vonta magát, majd a csizmájához dörgölte a pofáját, így jelölve meg mint tulajdonát.
– A macskák és a szellemek nem szeretik a vámpírokat – jelentette ki Stefan, miközben lebámult rá.
– Medea mindent szeret, ami megsimogathatja vagy enni adhat neki – feleltem.
– Nem válogatós.
Stefan lehajolt, és felemelte a macskát. Medea nem szereti túlzottan, ha felemelik, úgyhogy többször rányávogott, mielôtt folytatta volna a dorombolást, a karmait Stefan drága bôrkabátjába vájva.
– Nem csak azért hajtod be a szívességet, hogy félelmetesnek tûnjél – jegyeztem meg, miközben felnéztem a puha bôrhámról a szemébe. Ez nem túl bölcs dolog vámpírok esetében, mint arra ô maga hívta fel a figyelmemet, de nem láttam mást, mint ködös sötétséget. – Azt mondtad, tanúra van szükséged. Mihez kell neked tanú?
– Nem, nem azért van rád szükségem, hogy ijesztônek tûnjek – helyeselt Stefan lágyan, miután pár másodpercig ôt bámultam. – De ô azt fogja hinni, hogy rémisztgetésbôl viszek egy prérifarkast pórázon. – Habozott, majd megvonta a vállát. – Ez a vámpír már járt itt egyszer, és azt hiszem, sikerült becsapnia az egyik fiatalabb társunkat. Te az lévén, ami vagy, immúnis vagy a vámpírképességekre, különösen, ha a kérdéses vámpír nem tudja, hogy mi vagy. Mivel azt hiszi, hogy prérifarkas, valószínûleg egyáltalán nem fogja rád vesztegetni az erejét. Nem túl valószínû, de elképzelhetô, hogy engem is ugyanúgy becsap, mint Danielt. Téged viszont szerintem nem lesz képes.
Nemrég tudtam meg azt az apróságot, hogy nem hat rám a vámpírok mágiája. Ez számomra nem volt különösebben hasznos, mivel egy vámpír elég erôs ahhoz, hogy annyi erôfeszítéssel törje el a nyakamat, amennyivel én egy zellerszárat.
– Téged nem fog bántani – folytatta Stefan, amikor túl hosszú ideig csendben voltam. – Erre becsületszavamat adom.
Nem tudom, Stefan mennyi idôs, de ezt úgy mondta, mint aki komolyan gondolja. Néha sikerült egészen elfeledtetnie velem, hogy a vámpírok gonoszak.
De az amúgy sem igazán számított. Tartoztam neki.
– Rendben – válaszoltam.
Miközben a hámot néztem, felmerült bennem, hogy inkább a saját nyakörvemet fogom használni. Nyakörv viselése közben alakot tudok váltani – a nyakam emberként nem szélesebb, mint prérifarkasként. A hám, ami egy tizenöt kilós prérifarkasnak megfelelô, túl szoros lenne ahhoz, hogy felvehessem benne az emberi alakomat. De a hám elônye az lenne, hogy nem a nyakamnál fogva tartana Stefan.
A nyakörvem élénklila volt, rózsaszín, hímzett virágokkal. Nem túl nosferatus.
Átnyújtottam a hámot Stefannak. – Neked kell feladnod rám, miután átváltoztam – közöltem vele. – Mindjárt jövök.
A hálószobában váltottam alakot, mert ehhez le kellett vennem az összes ruhámat. Amúgy nem vagyok annyira szégyenlôs, egy alakváltó gyorsan túlteszi magát az ilyesmin, de nem szeretek olyanok elôtt levetkôzni, akik a laza meztelenkedésemből a más területeken való lazaságomra következtethetnek.
Bár Stefannak legalább három olyan autója van, amit én is ismerek, úgy tűnt, hozzám, ahogy mondani szokta, a „rövidebb úton” érkezett, úgyhogy az én Rabbitembe ültünk be, hogy elmenjünk a találkozójára. Pár percig nem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog beindítania. A vén dízeljármű sem szeret nálam jobban ilyen korán kelni. Stefan dünnyögött pár olasz szitokszót az orra alatt, majd végül sikerült felpörgetnie, és elindultunk. Soha nem szabad olyan vámpírral autózni, aki siet. Fogalmam sem volt, hogy a Rabbitem így tud száguldani. A fordulatszámmérő a vörös sávban volt, amikor rákanyarodtunk az autópályára; a kocsi megmaradt négy keréken, de nem sokon múlt. A Rabbit láthatóan jobban szerette az új sofőrjét, mint engem; a motor akadozása, amit évek óta próbálok meggyógyítani, kisimult, és a jármű egyenletesen dorombolt. Lehunytam a szemem, és reménykedtem, hogy rajta maradnak a kerekei.
Amikor Stefan felhajtott a folyó felett ívelô kábelhídra, ami a Pasco közepére vezetett minket, hatvanöt kilométer per órával lépte túl a megengedett sebességet. Nem lassított le észrevehetően, miközben átvágtunk az ipari negyed közepén egy szállodacsoporthoz, ami a város túlsó szélén nőtt ki a földből, a Spokane és más északi célpontok felé vezető autópálya felhajtójánál. Csodával határos módon – amiben valószínűleg a korai óra is segített – nem meszeltek le minket gyorshajtásért.
A szálloda, amihez Stefan vitt minket, nem tartozott sem a legjobbak, sem a legrosszabbak közé. Kamionosoknak nyújtott pihenôt, bár a parkolójában pillanatnyilag csak egy nagy böhöm jármû állt. Lehet, hogy keddenként nincs benne nagy forgalom. Stefan az egyetlen autó mellett állította le a Rabbitet, egy fekete BMW mellett, a korlátlan számú parkolóhely ellenére.
Kiugrottam a kocsi nyitott ablakán keresztül a parkolóba, és azonnal megcsapott a vámpír- és a vérszag. Nagyon jó orrom van, különösen prérifarkas alakomban, de másokhoz hasonlóan én sem mindig veszem észre, milyen szagot érzek. Az idô nagy részében olyan, mintha egy zsúfolt étteremben próbálnám kihallgatni a beszélgetéseket. De ezt nem lehetett nem észrevenni. Lehet, hogy elég erôs ahhoz, hogy elriassza az embereket, és ezért üres majdnem teljesen a parkoló.
Stefanra néztem, hogy ô is érzi-e, de az ô figyelme a mellettünk álló autóra összpontosult. Amint felhívta rá a figyelmemet, rájöttem, hogy a szag a BMWbôl jön. Hogyan lehet egy autónak erôsebb vámpírszaga, mint Stefannak, a vámpírnak?
Feltûnt egy másik, visszafogottabb szag is, amitôl felhúzódott az ajkam, bár azt meg nem tudtam volna mondani, mi áraszt ilyen keserû-sötét bűzt. Amint az orromhoz ért, körém fonta magát, és elfedte az összes többi szagot, amíg mást már nem is voltam képes érezni.
Stefan rohanva megkerülte az autót, elkapta a pórázt, és erősen megrántotta, hogy lehalkítsa a morgásomat. Én hátrakaptam a fejem, és csattintottam egyet felé a fogammal. Nem egy átkozott kutya vagyok. Meg is kérhetett volna, hogy maradjak csendben.
– Nyugodj le! – kért Stefan, de nem engem nézett. A szállodát figyelte. Ekkor egy újabb szagot is megéreztem, egy illat árnyékát, amit hamar elnyomott az a másik bûz. De még ez a rövid szellô is elég volt ahhoz, hogy azonosítani tudjam a félelem, Stefan félelmének ismerôs illatát. Mitôl félhet egy vámpír?
– Gyere! – szólt a szálloda felé fordulva, és elôrehúzott, kirángatva az értetlenségembôl.
Amint felhagytam azzal, hogy ellenálljak az erejének, hadarva és csendesen beszélni kezdett hozzám. – Nem akarom, hogy bármit is tegyél, Mercy, akármit is látsz vagy hallasz. Te nem vagy elég erôs ellenfél vele szemben. Nekem csak egy pártatlan tanúra van szükségem, aki nem öleti meg magát. Úgyhogy mindent beleadva játszd el a prérifarkast, és ha nem jutnék ki onnan élve, menj, mondd el az Úrnônek, mire kértelek… és hogy mit láttál. Hogyan gondolhatja, hogy megmenekülök valamitôl, ami képes megölni ôt? Korábban nem így beszélt, és nem is félt. Lehet, hogy ô is érzi azt a szagot, amit én – és tudja, mié. De nem kérdezhettem meg errôl, mert a prérifarkasok nem képesek az emberi beszédre.
Stefan egy füstüvegezett ajtóhoz vezetett. Az be volt zárva, de szereltek rá egy kulcskártyaolvasót, amin egy apró, vörös LED pislogott. Stefan megkocogtatta az ujjával a dobozát, és a fény zöldre váltott, éppen úgy, mintha végighúzott volna benne egy mágneskártyát. Az ajtó ellenkezés nélkül kinyílt, majd egy véglegesnek tûnô kattanással bezárult mögöttünk. A folyosón semmi vérfagyasztó nem volt, de akkor is
kellemetlenül éreztem magam tôle. Valószínûleg Stefan idegessége zaklatott fel. Mitôl félhet egy vámpír?
Valahol valaki becsapott egy ajtót, én pedig összerezzentem. Stefan vagy tudta, hol lakik a vámpír, vagy az ô szaglását nem tompította el az a másik bûz, ami az enyémet. Határozott léptekkel vezetett a hosszú folyosón, és nagyjából a felénél megállt. Bekopogtatott az ajtón, noha én, úgyhogy valószínûleg ô is, azonnal meghallottam, hogy aki odabent vár minket, az rögtön az ajtó felé indult, amint megálltunk elôtte.
A hosszú elôjáték után az ajtót kinyitó vámpír szinte lelombozó volt, mintha az ember arra számítana, hogy a Wagnert éneklô Pavarottit fogja hallani, és ehelyett a Kacsamesék fôcímdala szólalna meg.
Az új vámpír borotvált arcú volt, a haja pedig jól fésült, rendezett, rövid lófarokba hátrafogva. A ruhája tiszta és ápolt volt, bár egy kicsit gyûrött, mintha a bôröndbôl húzta volna elô – valahogy mégis, úgy egészében, rendezetlen és piszkos benyomást keltett. Jóval alacsonyabb volt Stefannál, és jóval kevésbé ijesztô. Egy-null Stefannak, ami jó, ha már ennyi erôfeszítést fordított a Sötétség Hercege-megjelenésre.
Az idegenen lógott a hosszú ujjú kötött pulóvere, mintha egy csontváz viselné, nem pedig egy hús-vér ember. Amikor megmozdult, az egyik ujja felcsúszott, és olyan ösztövér kar villant ki alóla, hogy látszott a gödör az alkarcsontjai között. Kicsit meggörnyedve állt, mintha nem lenne energiája felegyenesedni.
Találkoztam már más vámpírokkal is Stefanon kívül: ijesztő vámpírokkal, lángoló tekintetûekkel, hegyes szemfogúakkal. Ez a példány úgy nézett ki, mint azok a drogosok, akik már olyan súlyos állapotban vannak, hogy semmi nem maradt az egykori énjükbôl, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnének, csak a testüket hagyva maguk mögött.
De Stefant nem nyugtatta meg a másik látható törékenysége – sôt, mintha még feszültebbé vált volna tôle.
Engem sokkal jobban zavart az, hogy nem éreztem semminek a szagát attól a kellemetlen, átható keserûségtôl, ami a vámpíré volt, aki egyáltalán nem tûnt kemény ellenfélnek.
– Az érkezésed híre elért az Úrnômhöz – mondta Stefan szilárd hangon, még ha egy kicsit kimértebben is a szokásosnál. – Nagyon csalódott, hogy nem érezted szükségét annak, hogy értesítsd, miszerint be fogsz hatolni a területére.
– Gyere be, gyere be – invitálta Stefant a másik vámpír, miközben odébb ment az ajtóból. – Nincs szükség arra, hogy itt ácsorogjunk a folyosón, és felébresszük azokat, akik aludni próbálnak.
Nem voltam képes megállapítani, hogy tudja-e: fél-e Stefan, vagy nem.
Soha nem voltam biztos benne, mennyire jó a vámpírok szaglása – bár az egyértelmű, hogy az emberekénél sokkal jobb orruk van. De láthatóan nem ijedt meg Stefantól és a fekete ruhájától; sokkal inkább tűnt szórakozottnak, mintha valami fontos dologban zavartuk volna meg.
A fürdôszobaajtó, ami mellett elsétáltunk, be volt csukva. Hegyeztem a fülem, de nem hallottam semmit odabentrôl. Az orrom használhatatlan volt.
Stefan egészen a szoba túlsó végébe vezetett, az üveg tolóajtók mellé, amiket súlyos, a mennyezettôl a padlóig érô függönyök takartak. A szoba kopár és személytelen volt a bôröndöt leszámítva, ami becsukva hevert a fiókos komód tetején.
Stefan megvárta, amíg a másik vámpír becsukja az ajtót, mielôtt azt mondta jeges hangon: – Ma éjjel senki nem próbál ebben a szállodában aludni.
Ez furcsa megjegyzésnek tûnt, de az idegen láthatóan tudta, mire gondol Stefan, mert felkuncogott, a kezét szégyenlôsen a szája elé kapva, olyan stílusban, ami sokkal inkább illett volna egy tizenkét éves lányhoz, mint egy bármilyen korú férfihoz. Ez elég furcsa volt ahhoz, hogy beleteljen egy kis idôbe, amíg Stefan megjegyzését értelmezem.
Biztosan nem úgy értette, ahogy hangzott. Nincs az az épeszû vámpír, aki mindenkit megölne egy szállodában. A vámpírok éppen olyan hajthatatlanok a szabályaik betartásában, melyek tiltják a nemkívánatos figyelemfelhívást a létezésükre, mint a vérfarkasok – márpedig egy nagyszabású mészárlás minden bizonnyal keltene némi feltûnést. Még ha nincs is sok vendég, akkor is ott vannak a szálloda alkalmazottai.
A vámpír keze lehullott az arca elôl, amin derültségnek nyoma sem látszott.
Ettôl egyáltalán nem éreztem magam jobban. Olyan volt, mint Dr. Jekyllt és Mr. Hyde-ot nézni, akkora volt a változás.
– Nincs, akit felébreszthetnénk? – kérdezte úgy, mintha más módon nem is reagált volna Stefan megjegyzésére. – Lehet, hogy igazad van. Akkor is udvariatlanság másokat az ajtóban váratni, nem? Te melyik csatlósa vagy? –
Felemelte a kezét. – Ne, várj, ne mondd meg! Hadd találjam ki.
Miközben Stefan minden szokásos elevenségétôl mentesen várakozott, az idegen körbesétálta, közvetlenül mögöttünk megállva egy pillanatra. Mivel engem csak a póráz tartott fogva, megfordultam, hogy ránézzek. Amikor közvetlenül Stefan mögé ért, a másik vámpír lehajolt, és megvakargatta a fülem tövét.
Általában nem zavar, ha hozzám nyúlnak, de amint az ujjai megérintették a bundámat, tudtam, hogy nem akarom, hogy hozzám érjen. Önkéntelenül is elhúzódtam a kezétôl, és Stefan lábához bújtam. A bundám távol tartotta a bôrét az enyémtôl, de ettôl még mocskosnak, tisztátalannak éreztem az érintését.
A szaga megmaradt a bundámon, és rájöttem, hogy a kellemetlen bûz, ami eltömíti az orromat, belôle árad.
– Óvatosan – mondta Stefan anélkül, hogy megfordult volna. – Harap. – Az állatok imádnak engem. – Ettôl a megjegyzéstôl borsózni kezdett a hátam, annyira hamis volt ettôl a… visszataszító szörnyetegtôl. Leereszkedett a sarkára, és ismét megvakargatta a fülemet. Nem tudtam megállapítani, hogy Stefan azt akarja-e, hogy megharapjam, vagy nem. Úgy döntöttem, nem fogom, mert nem vágytam az ízére a nyelvemen. Késôbb még mindig megharaphatom majd, ha úgy tartja kedvem.
Stefan nem szólalt meg és nem nézett semerre, csak közvetlenül maga elé.
Kíváncsi voltam, veszítene-e vajon a méltóságából, ha megfordulna. A vérfarkasok is folytatnak hatalmi játszmákat, de azoknak tudom a szabályait. Egy vérfarkas soha nem hagyná, hogy egy idegen farkas mögé sétáljon. A vámpír felhagyott a simogatásommal, felállt, és visszasétált Stefannal szembe. – Szóval te vagy Stefan, Marsilia Katonája. Hallottam már rólad… bár a híred már nem a régi, igaz? Bárkinek beárnyékolná a nevét egy ilyen csúfos távozás Itáliából. De valahogy mégis többre számítottam. Azok a történetek… Én egy szörnyetegek szörnyetegét vártam, egy rémálombeli lényt, akitôl még a többi vámpír is retteg – de csak egy kihunyt, letûnt csillagot látok. Gondolom, ez történik az emberrel, ha egy posványos kisvárosban rejtôzködik több száz évig.
A másik vámpír utolsó szavai után egy kis szünet következett. Stefan felnevetett, és azt mondta: – Hát, neked pedig semmilyen hírneved nincsen. – A hangja könnyedebb volt a szokásosnál, szinte felszínes, mintha
a mondanivalójának semmi súlya nem lenne. Én arrébb léptem tôle anélkül, hogy ez szándékomban állt volna, mert valahogy megrémisztett ez a könnyed, vidám hang. Stefan kedvesen a másik vámpírra mosolygott, és még jobban ellágyult a hangja, miközben hozzátette: – Ez történik, ha az embert létrehozzák, majd eldobják.
Ez biztosan egy vámpírszupersértés lehetett, mert a másik vámpír kirobbant, úgy reagálva, mintha Stefan szavai egy elektromos ösztöke erejével bírtak volna. De nem Stefant támadta meg.
Ehelyett lehajolt, megragadta a franciaágyat, majd felrántotta, mindazzal együtt, ami rajta volt. Meglendítette a folyosóra vezetô ajtó felé, majd körbe, úgy, hogy a keret, a matrac és az ágynemû egy pillanatra egyensúlyhelyzetbe kerültek.
Fogást váltott, és az egészet keresztülhajította a falon, be az üres szomszéd szobába, aminek a padlóján landolt gipszfelhôben. A falból kétoszlopnyi széthasadt, de a megmaradt belsô merevítésnek köszönhetôen a lyuk olyannak tûnt, mint egy halloweeni töklámpás. A hamis ágyvég, ami a falhoz volt erôsítve, elhagyatott és ostoba benyomást keltett egy jó harminc centivel az ágy emelvénye felett lógva.
A vámpír sebessége és ereje nem lepett meg. Elég vérfarkas hisztérikus rohamát láttam már ahhoz, hogy tudjam, ha a vámpír igazán dühös lett volna, akkor nem tud annyira uralkodni magán, hogy kiegyensúlyozza a két külön matracot, miközben átdobja a falon. Úgy tûnik, hogy a vérfarkasok összecsapásaihoz hasonlóan a vámpírok közötti harcban is nagy szerepe van a tûzijátéknak a fô mûsorszám elôtt.
Az ezt követô csendben meghallottam valamit, egy rekedtes nyávogást a csukott fürdôszobaajtó mögül – mintha az, ami kiadta, már olyan sokat sikoltozott volna, hogy immár csak egy apró hangra képes, de olyanra, ami sokkal rettenetesebb, mint egy kiáltás.
Kíváncsi voltam, hogy Stefan tudja-e vajon, mi van a fürdôszobában, és hogy ezért félt-e, amikor a parkolóban voltunk – vannak dolgok, amiktôl még egy vámpírnak is illik visszariadnia. Vettem egy mély levegôt, de csak a keserû sötétség bûzét éreztem – ami egyre erôsebbé vált. Tüsszentettem egyet, hogy kitisztuljon az orrom, de ez sem segített. Mindkét vámpír mozdulatlan maradt, amíg a hang el nem halt. Utána az idegen leporolta a tenyerét.
– Mulasztás terhel – mondta, de a régimódi szavak hamisan hangzottak tôle, mintha úgy próbálna vámpírt alakítani, ahogy az öreg vámpírok embernek próbálnak tûnni. – Nyilvánvaló, hogy nem tudod, ki vagyok.
Könnyedén meghajolt Stefan felé. Még számomra is egyértelmû volt, hogy ez a vámpír egy olyan korban és helyen nôtt fel, ahol meghajlást inkább csak kungfufilmekben lát az ember, mint a való életben. – Asmodeus vagyok – folytatta fensôbbségesen, olyan hangon, mint amikor egy kisgyerek királynak akar tûnni.
– Azt mondtam, hírneved nincsen – felelte Stefan még mindig azon a könnyed, fesztelen hangon. – Nem azt mondtam, hogy nem tudom a neved, Cory Littleton. Asmodeust évszázadokkal ezelôtt elpusztították.
– Akkor Kurfel – válaszolta Cory, immár a gyerekesség nyoma nélkül a modorában.
Mindkét nevet ismertem, az Asmodeust és a Kurfelt is, és amint rájöttem, hol hallottam ôket, tudtam, hogy minek a szagát érzem. Amint ráébredtem, tisztában voltam azzal, hogy ez a bûz semmi más nem lehet.
Stefan félelme egyszeriben egyáltalán nem tûnt meglepônek vagy döbbenetesnek.
A démonoktól akárki megijedne.
A „démon” egy gyûjtôfogalom azokra a lényekre, akik nem képesek fizikai valójukban manifesztálódni a mi világunkban. Ehelyett megszállnak egy-egy áldozatot, és addig táplálkoznak belôlük, amíg semmi nem marad. Ennek a neve éppen annyira nem lehet Kurfel, mint Asmodeus: ha tudod egy démon nevét, az hatalmat ad felette. Még soha nem hallottam olyanról, hogy egy démon egy vámpírt szállt volna meg. Megpróbáltam feldolgozni ezt az ötletet.
– Te Kurfel sem vagy – felelte Stefan. – Bár valami hozzá hasonló hagyja, hogy felhasználd a képességei egy részét, ha elég szórakoztatónak talál. – A fürdőszobaajtóra pillantott. – Mit tettél a szórakoztatására, démonidéző?
Démonidéző.
Azt hittem, az csak mese – úgy értem, ki lenne olyan ostoba, hogy magába idézzen egy démont? És miért lenne hajlandó egy démon, aki bármilyen romlott lelket elfoglalhat (és aki felajánlja magát egy démonnak, az csak romlott lélek lehet, nem?), üzletet kötni bárkivel? Én nem hiszek a démonidézőkben; a vámpír-démonidézőkben pedig még annyira sem.
Gondolom, akit vérfarkasok neveltek fel, az lehetne nyitottabb is – de nekem is meg kell húznom valahol a határt.
– Nem tetszel nekem – mondta Littleton hűvösen, nekem pedig felállt a szőr a tarkómon, ahogy összegyűlt körülötte a mágia. – Egyáltalán nem tetszel nekem.
Elôrenyúlt, és megérintette Stefan homlokának a közepét. Vártam, hogy Stefan mikor löki félre a kezét, de ô semmit nem tett, hogy megvédje magát, csak térdre rogyott, súlyos puffanással érve földet.
– Azt hittem, érdekesebb leszel, de nem – közölte vele Cory, ám a szavai és a hangneme nem egyezett. – Egyáltalán nem vagy szórakoztató. Tennem kell valamit ez ügyben.
Otthagyta a térdelô Stefant, és a fürdôszobaajtóhoz ment.
Én Stefanra vinnyogtam, és a hátsó lábamra ágaskodtam, hogy megnyalhassam az arcát, de még csak rám se nézett. A tekintete homályos volt és üres; nem vett levegôt. Persze a vámpíroknak nem kell lélegezniük, de Stefan általában szokott.
A démonidézô valahogy megbûvölte.
A pórázomat ráncigáltam, de Stefan még mindig a kezében szorította. A vámpírok erôsek, de még amikor mind a tizenöt kilómmal nekifeszültem, akkor sem mozdult a keze. Ha lett volna fél órám, elrághattam volna a bôrt, de nem akartam ott lenni, amikor a démonidézô visszatér.
Zihálva átnéztem a szobán a nyitott fürdôhelyiségre. Milyen újabb szörnyeteg várakozik odabent? Ha élve kiszabadulok innen, soha többé nem hagyom, hogy bárki pórázt tegyen rám. A vérfarkasoknak van testi erejük, félig visszahúzható karmuk és többcentis fogaik – Samuelt nem tartotta volna vissza ez az ostoba bôrhám és a póráz.
Egy harapás, és vége lenne. Nekem csak sebességem van – amit a póráz hatékonyan korlátozott.
Felkészültem a borzalmas látványra, valami olyasmire, ami tönkreteheti Stefant. De amit Cory Littleton kiráncigált a fürdôszobából, az teljesen másféle borzalommal töltött el.
A nô egy olyan ötvenes évekbeli egyenruhát viselt, amilyet a szállodák adnak a szobalányaiknak; ez mentazöld volt, keményített, kék köténnyel. A ruha színei illettek a függönyhöz és a folyosón lévô szônyeghez, de a vértôl sötét kötél a nô csuklóján nem.
A vérzô csuklójától eltekintve sértetlennek tûnt a nô, bár a hangok, amiket kiadott, kétkedést ébresztettek bennem efelôl. A mellkasa emelkedett és süllyedt az erôlködéstôl, hogy sikoltozzon, de még a köztünk lévô fürdőszobaajtó nélkül sem adott ki túl sok hangot, inkább csak egy sor nyögést.
Ismét megrángattam a hámot, és amikor Stefan nem mozdult, beleharaptam, erôsen, vért fakasztva. Még csak meg se rezzent.
Nem bírtam a nô rettegését hallgatni. Rekedtes, nyeldeklô kortyokban vette a levegôt, és harcolt Littleton szorítása ellen, annyira csak rá koncentrálva hogy szerintem észre sem vette Stefant vagy engem.
Ismét megharaptam a póráz végét. A saját nyakörvemen biztonsági csat van, amit el tudtam volna szakítani, de Stefan bôrhámja régimódi fémcsatokkal volt összekapcsolva.
A varázsló elôttem dobta le a földre az áldozatát, éppen hogy csak mancstávolságon kívül – bár nem igazán tudom, mit tehettem volna érte, még akkor is, ha el tudom érni. A nô nem látott engem; túlságosan lefoglalta az, hogy ne nézzen Littletonra. De a vergôdésem felkeltette a démonidézô figyelmét, aki leguggolt elém, hogy közelebb legyen a szintemhez.
– Vajon mit tennél, ha elengednélek? – kérdezte tôlem. – Félsz? Elszaladnál? Megtámadnál, vagy a vérének a szaga téged is felizgat, mint a vámpírokat? – Ekkor felnézett Stefanra. – Látom a szemfogadat, Katona. A vér és a rettegés sûrû illata: az minket szólít, nem? Éppen olyan szoros pórázon tart minket, mint te a kojotédat. – Spanyolosan mondta, nem kojotnak. – Azt követelik, hogy csak egy kortyot igyunk belôlük, amikor a szívünk annyival többre vágyik.
A vér nem igazán tápláló halál nélkül, nem? Te elég idôs vagy ahhoz, hogy emlékezz a Régi Idôkre, nem, Stefan? Amikor mi, vámpírok annyit ettünk, amennyit akartunk, és kiélveztük a rettegést és az áldozataink utolsó vergôdését. Amikor még tényleg táplálkoztunk.
Stefan valami hangot adott, én pedig megkockáztattam felé egy pillantást.
Megváltozott a tekintete. Nem tudom, miért ez volt az elsô dolog, amit észrevettem rajta, amikor olyan sok minden egyéb is más lett. Stefan szeme általában olyan árnyalatú, mint az olajos dió, de most úgy ragyogott, mint a vérszínû rubint. Az ajka hátrahúzódott, alóla pedig rövidebb és kecsesebb szemfogak villantak elô, mint egy vérfarkasé. A keze, ami szorosan markolta a pórázomat, hosszú karmokat növesztett az ujjai végén. Egy gyors pillantás után el kellett fordulnom, és majdnem annyira féltem tôle, mint a démonidézôtôl.
– Igen, Stefan – nevetett Littleton úgy, mint a rosszfiú egy régi fekete-fehér filmben. – Látom, emlékszel a halál ízére. Benjamin Franklin mondta egyszer, hogy azok, akik feladják a szabadságukat a biztonságért, egyiket sem érdemlik meg. – Közelebb hajolt. – Te biztonságban érzed magad, Stefan? Vagy hiányzik az, ami egykor megvolt, amit hagytatok, hogy ellopjanak tôlünk?
Littleton ekkor az áldozata felé fordult. A nô nagyon kevés hangot adott, amikor hozzáért, a kiáltásai annyira rekedtek voltak, hogy a szobánkon kívülrôl nem is lehetett ôket hallani. Én addig küzdöttem a hámmal, amíg az a vállamba nem vájt, de ez sem segített. A karmom lyukakat vájt a szônyegbe, de Stefan
túl nehéz volt ahhoz, hogy engedjen.
Littleton nagyon elhúzta a megölését: a nô még elôttem abbahagyta a vergôdést. Végül az egyetlen zaj a szobában a vámpíroktól származott, akik közül az egyik elôttem táplálkozott nedvesen, a mellettem lévô pedig tehetetlen, éhes hangokat hallatott, bár egyébként nem mozdult.
A nô teste megfeszült, a tekintete pedig találkozott az enyémmel csak egy pillanatra, mielôtt el nem homályosította a halál. Éreztem a mágia összpontosulását, amikor mozdulatlanná vált, és a bûzös keserûség, a démon szaga eltûnt a szobából, csak halvány nyomot hagyva maga után.
Visszatért a szaglásom, de szinte azt kívántam, bár ne tette volna. A halál szaga nem sokkal jobb a démonbûznél.
Zihálva, reszketve, és mivel félig megfojtottam magam, köhögve zuhantam a padlóra. Most már semmi nem maradt, amivel segíteni tudtam volna neki, már ha volt ilyen valaha.
Littleton tovább evett. Én egy lopott pillantást vetettem Stefanra, aki felhagyott azokkal a furcsa hangokkal. Továbbra is abban a dermedt pózban maradt. Még azzal a tudattal is, hogy képes volt ezt a jelenetet inkább vággyal, mint elszörnyedéssel végignézni, Stefan elmondhatatlanul jobbnak tûnt, mint Littleton, és én addig hátráltam, amíg a fenekem a combjának nem ütközött.
Hozzábújtam, miközben Littleton, akinek az inge fehérsége teljesen eltűnt az általa megölt nô vére alatt, felnézett az áldozatáról, hogy felmérje Stefan arckifejezését. Ideges kis fújtatások kíséretében vihogott. Annyira féltem tőle, attól a dologtól, ami benne volt, hogy alig kaptam levegôt.
– Ó, te akartad ezt – búgta, miközben kinyújtotta a kezét, és végighúzta Stefan ajkán. Egy pillanattal később Stefan tisztára nyalta a száját.
– Hadd osszam meg veled – mondta a másik vámpír lágy hangon. Stefanra hajolt, és szenvedélyesen megcsókolta. Lehunyta a szemét, és ráébredtem, hogy végre el tudom érni.
A dühöt néha csak egy hajszál választja el a félelemtôl. Nyitott szájjal elôreugrottam, és Littleton torkára vetettem magam, elôször a nô emberi vérének ízét érezve a bôrén, majd valami mást, valami keserût és retteneteset, ami úgy csapott át a számból indulva végig a testemen, mint egy villámcsapás.
Össze akartam zárni az állkapcsom, de a teste kicsúszott a számból, mert a felsô fogsorom lepattant a gerincérôl.
Nem vagyok vérfarkas vagy buldog, nem tudtam eltörni a csontját, csak mélyen a húsába vájni, ám eközben a vámpír megragadta a vállamat, és kitépte magát a számból, a pórázomat is kiszakítva Stefan kezébôl a küzdelem
hevében. Vér, ezúttal az ô vére, ömlött végig az ingmellén, de a seb azonnal megkezdte összezáródását, ahogy a vámpír – vérfarkasoknál sebesebben – meggyógyította önmagát. Elkeseredetten döbbentem rá, hogy nem okoztam
neki komolyabb sérülést. Ledobott a földre és elhátrált, a kezével eltakarva a sebet, amit okoztam neki. Éreztem, ahogy fellángol a mágiája, és amikor a keze lehullott a torkáról, a sebhelye eltûnt. Rám vicsorgott kivillanó szemfogakkal, én pedig visszavicsorogtam rá. Nem emlékszem, hogy láttam volna megmozdulni, csak a keze érintését éreztem egy pillanatra az oldalamon, melynek révén keresztülrepültem a levegôn… aztán villany kikapcs.
Agave>>
