Papírszínházzal a mese nem felolvasás, hanem előadás

Képzeld el, hogy a mesekönyv lapjai nagyra nőnek és megtöltenek egy apró színpadot. Ez a papírszínház, amivel a mesélés gyereknek és felnőttnek is izgalmasabb. Mi az a papírszínház? Mi az a kamishibai? A papírszínház, azaz a kamishibai a mesekönyveket színházzá alakítja. Az előadáshoz a mesélő elhelyezkedik a gyerekkel vagy gyerekekkel szemben, kinyitja az ajtós fadobozt, elkezdi a történetet és képről képre halad. A meseolvasás – legyen az otthoni vagy közösségi – még színesebbé, még izgalmasabbá válik. A gyerekeket már a nagy képek – 37×27,5 centis lapok – ámulattal töltik el, azonban a színpadra hasonlító keret és a képek váltogatása tovább növeli a mese varázslatát. Sőt, az se utolsó szempont, hogy ha több gyereknek olvasunk fel – és a két gyerek is már többnek számít -, akkor minden gyerek jól látja az illusztrációt. A kamishibai először a 8. században jelent meg Japánban. Buddhista hittérítők használták arra, hogy tanaik hirdetését, történeteiket színesebbé tegyék, a közönség figyelmét megragadják: miközben meséltek, illusztrációként képeket mutattak. A mai formájában ismert kamishibai az 1920-as évek végén hódította meg Japánt, és ez lett a szegények és gyerekek mozija. A gaito-k (kamishibai mesélők) kerékpáron járták a vidéki falvakat és a csomagtartóra erősített, lakkozott fakeretben mesét és édességeket vittek a gyerekeknek. Az 1960-as években a televízió megjelenésével és elterjedésével lassan eltűntek a bicikliző kamishibai mesélők, azonban Japánban a nemzeti örökség részének tekintik a kamishibait, és a mai napig használják iskolákban és óvodákban. A Csimota Kiadó 2008 óta jelenteti meg a Papírszínház-meséket, eddig 18 “mesekönyv” jelent meg. Az igazi papírszínházhoz nélkülözhetetlen a fakeret, mert a kulissza az élmény része – feltárul a három ajtó, mintha a színház függönye gördülne fel -, azonban keret nélkül se kell kétségbe esni, csak a lapokat kell sorba rendezni – sorszámozottak, nem lesz gond – és magunk elé tartani. A papírszínházas mesék trükkje, hogy a képstóc elején látható illusztrációhoz tartozó szöveg egy  vázlatképpel együtt a stóc alján található lap hátulján olvasható. A mesélő kényelmesen maga előtt tudja tartani a lapokat és fel tudja olvasni a szöveget, miközben váltogatja a képeket, azaz az első lapot mindig hátra teszi. A mesélés igazi előadássá válik – megpezsdül a halvány színészi vénám és sokkal jobban élvezem a mesélést -, mert néhány képnél az is fontos, hogy szünetet tartsunk vagy lassan húzzuk ki a keretből. A papírszínházzal a mese nem felolvasás, hanem előadás. Marie Dorléans: Vigyázz, vadász, ne gatyázz! A papírszínházas mese 20 lapból áll és arról szól, hogy egy igen furcsa király, név szerint Bruti király, folytatná a családi hagyományt és állatos fejfedőre vágyik, azonban ennek megszerzése nagy-nagy kihívásokat tartogat számára és udvara népére. Remekül kanyarodik maga a történet is, de a mesét Lackfi János fordítása teszi igazán élvezetessé.

Részlet a meséből: “1. A nagyvilág kellős és kellemes közepében élt egyszer egy kelletlen király.  Ez az uralkodó olyan várkastélyt rittyentett a világ jobb Csücskébe, egy kicsi  tó szigetére, mint annak a rendje! Arasznyi termetű volt őfelsége, csöppet  délcegebb, mint három szem mák egymásra tornyozva, ám némicskével  apróbb három szem töpörödött mazsolánál. Hatalmas királyi nemzetség utolsó, nyizege sarjaként jött a világra, a neve így hangzott: Bruti király! 2. Egy szép reggel brutális hirtelenséggel felriasztotta egész udvarát! – Talpra, nyiffedt nyavalyások, azonnal kerítsetek nekem egy valódi  medvebőr kucsmát! Hangosabban kurjongatott, mint egy egész sáskahadra vagy sóskahadra  való hadsereg. A kajabálásra összecsődült udvarnép alig tudta visszafojtani nevetését, mert  csöppnyi királya nagyban kapálózott a püffeteg, hatalmas királyi paplan alatt.  Ám a Király tovább vernyogott: – Megparancsolom, hogy a hegyivadász ezred csőre töltse az összes trombitát,  a zenészek hadonásszanak piskótapuskájukkal, a sintérek libegtessék  a lobogókat és lobogtassák a libegőket, no meg a birodalom apraja-nagyja bújtassa szagos lábát büdös bőrcsizmába! Bruti király annyi sületlenséget hordott össze, hogy az udvarbeliek ugyancsak  törhették a fejüket, mit is akart valójában mondani. Az üvöltözéstől kimerülten szuszogva még nagy hegyesen odavetette: – Medvét ölünk máma, az ám! Jaj neki! Vigyázz, vadász, ne gatyázz! Írta és illusztrálta: Marie Dorléans, Fordította: Lackfi János (Csimota) Florence Jenner-Metz: Az ebédidő Egy egyszerű, szórakoztató kis történet egy békáról, aki éhes, sőt, farkaséhes, azonban a kinézett falatok bevetnek minden érvet, hogy lebeszéljék szándékáról, miszerint őket fogyassza el. Vajon fog ma ebédelni? Az ebédidőt szintén Marie Dorléans illusztrálta – akárcsak a Vigyázz, vadász, ne gatyázz!-t -, azonban ezek a képek annyira részletgazdagok és humorosak, hogy szinte képkeretért kiáltanak, és a fiam akkor is szívesen nézegeti, persze nagyon óvatosan, “Anya, vigyázni fogok, hogy ne gyűrjem meg!”, amikor nincs meseidő.

Részlet a meséből:

– Ó, nem! – kiálltja méltatlankodva a szúnyog. – Csak nem engem akarsz megenni? – Téged, brekeke? Miért is ne? – De hisz oly parányi vagyok! Mikroszkopikusan parányi. Még egy lyukas fogat sem tudnék betömni. A te gyomrodnak nálam sokkal laktatóbb táplálékra van szüksége. Menj és edd meg inkább a fürj tojásait, hisz azok olyan krémesek, szinte szétolvadnak a szájpadlásodon. Az az igazi csemege egy ínyenc gyomornak! – Brekeke, miért is ne?

Még több papírszínházas mese!>>>