Neil Gaiman első novelláskötete mára klasszikussá vált. A kiadó ajándéka: a kötetből az egyik novella ebook formátumban letölthető.
A való világ mögött van egy másik, egy izgalmasabb és varázslatosabb, azonban Neil Gaiman kezében a mágia nem pusztán illúzió, hanem valóság és itt (vagy ott) minden lehetséges. A Tükör és füst az első, 1998-ban megjelent és mára klasszikussá vált novelláskötetében képzelete és ügyessége a hétköznapi világot baljós csodákkal teli hellyé változtatja: ahol egy filléres boltban megvásárolható a Szent Grál, ahol a bérgyilkos hirdetésben árulja szolgáltatásait, ahol egy fiú az életéért alkudozik egy trollal. Ebbe az új valóságba, amelyet tükrök sokszorosítanak és füst homályosít el, mégis mágikus és megragadható.
Mielőtt az Agave – legnagyobb örömömre – kezébe vette a Neil Gaiman könyveket, a Tükör és füst már megjelent Magyarországon, azonban közel sem olyan fergeteges sikerrel, mint ahogyan megérdemelte volna. Persze az utóbbi időben ugyanolyan nehéz volt hozzájutni, mint az Amerikai istenekhez. (Nekem azért van egy példányom, mert nem csak elvetemült Gaiman rajongó vagyok, de az egyik novellát az egyik barátnőm fordította.) Az új kiadáshoz a novellákat újrafordították és nagyon szép borítót is készítettek hozzá. Nem hiányozhat a könyvespolcról!
Jövőre pedig jön az Amerikai istenek! De addig egy ajándék a kiadótól: A Tükör és füst egyik novellája, A nászajándék .prc és .epub formátumokban is letölthető. Elő az ebook olvasókkal!
Neil Gaiman: Tükör és füst
(részlet)
A NÁSZAJÁNDÉK
Miután letudták az esküvő összes örömét és fejfájását, az egész mindenség őrületét és varázsát (nem is szólva a vacsora után Belinda apjának kínos beszédéről a családi diavetítéssel), miután a mézeshetek szó szerint véget értek (bár átvitt értelemben nem), és még mielőtt frissen szerzett barnaságuk belekopott volna az angol őszbe, Belinda és Gordon nekiláttak az esküvői ajándékok kicsomagolásának és a köszönőlevelek megírásának minden törülközőért és minden kenyérpirítóért, a gyümölcsfacsaróért és kenyérsütőért, a késszettért és edénykészletért és a teafőzőért és a függönyökért.
– Jó, a nagyobbakat megköszöntük – fújt egyet Gordon. – Mi maradt még?
– A borítékosok – felelte Belinda. – Remélem, hogy csekkek.
Volt sok csekk, több ajándékutalvány és még egy tízfontos könyvutalvány is Gordon Marie nénikéjétől, aki szegény volt, akár a templom egere, de aki mégis minden születésnapjára küldött neki egy könyvutalványt, amióta Gordon az eszét tudta. És a halom legalján egy nagy barna üzleti boríték lapult.
– Ez meg mi lehet? – hökkent meg Belinda.
Gordon kinyitotta és egy lapot húzott ki belőle, színe, akár a kétnapos tejszín, a teteje és az alja gyűrött, egyik oldalán gépelt írás. Mechanikus írógéppel írták; Gordon évek óta nem látott ilyet. Gondosan elolvasta.
– Na, mi az? – kérdezte Belinda. – Kitől kaptuk?
– Nem tudom – felelte Gordon. – Valakitől, akinek még van írógépe. Nem írta alá.
– Levél?
– Nem egészen – mondta, megvakarta az orrát, és elolvasta újra.
– Hát – mondta Belinda elkeseredett hangon (pedig valójában nem volt elkeseredett; boldog volt. Reggel felébred, és gyorsan ellenőrzi, még mindig ugyanolyan boldog-e, mint előző éjjel lefekvés előtt, vagy amikor Gordon éjjel nekidörgölőzött és felébresztette, vagy amikor ő ébresztette fel Gordont. És az volt.) – Na, mi az?
– Úgy látom, az esküvőnk leírása. Nagyon szépen meg van írva. Tessék – adta oda neki Gordon.
Belinda átfutotta.
Csípős, október eleji nap volt, amikor Gordon Robert Johnson és Belinda Karen Abingdon megesküdték, hogy szeretni, támogatni és tisztelni fogják egymást, amíg csak élnek. Az ara sugárzóan szép volt, a vőlegény ideges, de láthatóan büszke és ugyanolyan láthatóan elégedett.
Így kezdődött. Aztán következett a szertartás és a fogadás leírása tisztán, egyszerűen és szórakoztatóan.
– De édes – mondta Belinda. – Mi áll a borítékon?
– „Gordon és Belinda esküvője” – olvasta Gordon.
– Név nem? Semmi, hogy ki küldte?
– Mm.
– Hát, akárki volt is, nagyon édes és nagyon figyelmes tőle.
Belinda belekukkantott a borítékba, hátha van még benne valami, amit nem vettek észre, egy kártya valamelyik barátjától (vagy Gordonétól, vagy közöstől), de nem volt, így némi megkönnyebbüléssel, hogy eggyel kevesebb köszönőlevelet kell írniuk, visszatette a tejszín színű lapot a borítékba, azt pedig egy dobozba tette, ahová az esküvői bankett menüjének és a maghívónak egy példányát, az esküvői fényképekhez a kontaktlistát, és egy fehér rózsát a menyasszonyi csokorból.
Gordon építész volt, Belinda állatorvos. Ez egyiküknek sem állás, hanem hivatás volt. A húszas éveik elején jártak. Előtte egyikük sem volt még házas, sőt, még komoly kapcsolatuk sem volt. Akkor találkoztak, amikor Gordon elvitte a tizenhárom éves golden retrieverjét, Aranyost megszürkült orral és félig lebénulva Belinda rendelőjébe, hogy elaltattassa. Gyerekkora óta megvolt a kutya, vele akart lenni az utolsó pillanatig. Belinda fogta a kezét, ahogy sírt, majd váratlanul és orvoshoz nem méltón megölelte, erősen, mintha ki tudná belőle préselni a fájdalmat, a veszteséget és a gyászt. Egyikük megkérdezte a másiktól, nem találkozhatnának-e egy italra este a helyi pubban, és később nem tudták megmondani, melyikük volt az egyikük.
Házasságuk első két évének legfontosabb jellemzője, hogy boldogok voltak. Időről időre civakodtak, és néha napján rendesen egymásnak estek valami semmiség miatt, aminek aztán könnyes kibékülés lett a vége, szeretkeztek és elcsókolták a másik könnyeit, szívből jövő bocsánatkérést suttogtak egymás fülébe. A második év végén, hat hónappal azután, hogy leállt a tablettákkal, Belinda teherbe esett.
Gordon vett neki egy apró rubinokkal kivert karkötőt, a vendégszobát pedig gyerekszobává alakította, a tapétát is maga tette fel. A tapétán mondókabeli alakok ismétlődtek.
Belindát hazaengedték a kórházból, hozta a kis Melanie-t mózeskosárban, és Belinda anyja egy hétre hozzájuk költözött, a szófán aludt a nappaliban.
Belinda a harmadik nap vette elő a dobozt, hogy megmutassa anyjának az esküvői szuveníreket és kicsit nosztalgiázzon. Az esküvő már most régmúltnak tűnt. Mosolyogtak az aszott barna micsodán, ami valaha fehér rózsa volt, kuncogtak a menün és a meghívón. A doboz alján találtak egy nagy barna borítékot.
– „Gordon és Belinda házassága” – olvasta Belinda anyja.
– Az esküvő leírása – mondta Belinda. – Nagyon édes. Még apu diavetítéséről is benne van.
Belinda kinyitotta a borítékot, és kihúzta a krémszínű lapot. Elolvasta a gépelt szöveget, és grimaszolt, majd szó nélkül eltette a lapot.
– Nem is mutatod meg, aranyom? – kérdezte az anyja.
– Ez Gordon vicce lehet, és nem túl jó.
Este Belinda az ágyban ülve éppen Melanie-t szoptatta, amikor megkérdezte Gordontól, aki a feleségét és a lányát bámulta bamba mosollyal az arcán: – Miért írtál olyasmiket, drágám?
– Milyesmiket?
– A levélben. Abban az esküvői izében. Tudod.
– Nem, nem tudom.
– Nem volt vicces.
Gordon sóhajtott. – Miről beszélsz?
Belinda a mappára mutatott, amit felhozott a felső szintre és az öltözőasztalra tett. Gordon kinyitotta és kivette a borítékot. – Ez volt ráírva a borítékra? – hökkent meg. – Azt hittem, az esküvőről szól. – Aztán kivette és elolvasta a gyűrött szélű lapot, majd a homlokát ráncolta. – Ezt nem én írtam. – Megfordította, megnézte a másik oldalát is, hátha van oda írva valami.
– Nem te írtad? – kérdezte Belinda. – Komolyan nem? – Gordon a fejét rázta. Belinda letörölt egy csöpp tejet a baba álláról. – Hiszek neked. Én azt hittem, te írtad, de ezek szerint nem.
– Én nem.
– Hadd nézzem még egyszer. – Gordon odaadta neki a lapot. – Nagyon furcsa. Nem vicces, és még csak nem is igaz.
A gépelt írás Gordon és Belinda házasságának előző két évéről szólt. Nem voltak jó évek, legalábbis a gépírás szerint. Hat hónappal az esküvő után Belinda arcát megharapta egy pekingi pincsi, de annyira, hogy össze kellett varrni a sebet. Csúnya heg maradt utána. Ráadásul idegek is sérültek, és Belinda rákapott az italra, talán azért, hogy tompítsa a fájdalmat. Gyanította, hogy Gordont taszítja az arca, és a baba, sugallta az írás, kétségbeesett kísérlet volt csak kettejük együtt tartására.
– Miért mond ilyeneket? – kérdezte Belinda.
– Már ki?
– Az a gonosz ember, aki ezt a szörnyűséget írta. – Egy ujjal végigsimított az arcán: a bőre makulátlan volt. Nagyon szép fiatalasszony volt, bár most éppen fáradtnak és törékenynek tűnt.
– Miért mondod, hogy gonosz?
– Mert ez olyan dolog – tette át a babát a bal mellére. – Megírni, kicserélni a másikkal, és várni, hogy valamelyikünk elolvassa, gonosz dolog… Tessék, icipici Melanie, ez az, okos kislány…
– Eldobjam?
– Igen. Ne. Nem tudom. Talán… – Megcirógatta a baba homlokát. – Tartsuk meg. Még szükség lehet bizonyítékra. Nem tudom, nem-e Al van mögötte. – Al volt Gordon legkisebb öccse.
Gordon visszadugta a papírt a borítékba, a borítékot visszatette a dobozba, amit az ágy alá tolt, aztán lényegében elfeledkezett róla.
A következő pár hónapban egyikük sem aludt sokat az éjszakai etetések és folyamatos sírás miatt, ugyanis Melanie hasfájós baba volt. A doboz maradt az ágy alatt. Aztán Gordonnak állást ajánlottak Prestonban, több száz mérföldre északra, és mivel Belinda egyelőre amúgy sem akart visszamenni dolgozni, vonzónak találta az ötletet. Odaköltöztek.
Egy macskaköves utcában találtak egy teraszos házat, ami magas, öreg és mély volt. Belinda be-besegített a helyi állatorvosnál, kisállatokat és házi kedvenceket látott el. Amikor Melanie tizennyolc hónapos lett, Belinda egy fiúnak adott életet, akit Gordon néhai nagyapja után Kevinnek neveztek el.
Gordon teljes jogú társ lett a tervezőirodában. Amikor Kevint beíratták bölcsödébe, Belinda visszament dolgozni.
A doboz nem veszett el. A ház felső szintjén az egyik vendégszobában volt egy ingatag rakás Építész és Építészei alatt. Belindának időről időre eszébe jutott a doboz és a tartalma, és egy éjjel, amikor Gordon Skóciába ment egy ősi családi ház átalakítását megbeszélni, elérkezett a cselekvés ideje.
Mindkét gyermek aludt. Belinda felment a ház felújítatlan részébe. Levette a magazinokat, és kinyitotta a dobozt, amit (ahol nem takarták a magazinok) két év zavartalan porrétege fedett. A borítékon még a Gordon és Belinda házassága cím állt, és Belindának fogalma sem volt, állhatott-e rajta valaha is más.
Kivette a lapot a borítékból, és elolvasta. Aztán eltette, és csak ült ott, a ház felső szintjén, megrettenve és émelyegve.
A gondosan gépelt üzenet szerint Kevin, a második gyerekük meg sem született; Belinda az ötödik hónapban elvetélt. Ettől kezdve Belinda rendszeresen szenvedett a sötét, sivár depresszió rohamaitól. Gordon ritkán volt otthon, írta a levél, mert szánalmas viszonya volt a cég egyik alapítójával, egy lenyűgöző, de idegbeteg nővel, aki tíz évvel volt idősebb nála. Belinda egyre többet ivott, magas gallérral és kendővel rejtegette a pókhálósebet az arcán. Gordonnal alig beszéltek, kivéve a kicsinyes veszekedéseket, amelyek azokra jellemzők, akik félnek a nagy veszekedésektől, tudva, hogy ami kimondatlan marad, az olyan hatalmas, hogy ha kimondják, tönkreteszi az életüket.
Belinda semmit nem mondott Gordonnak a Belinda és Gordon házasságáról. Gordon azonban maga is olvasta, vagy valami hasonlót jó pár hónappal később, amikor Belinda anyja megbetegedett, és Belinda egy hétre leutazott délre, hogy gondját viselje.
A papír, amit Gordon olvasott, egy hasonló házasságot ábrázolt, mint amiről Belinda olvasott, csak ebben a főnökével való viszonya csúnya véget ért, és veszélybe került az állása.
Gordon kedvelte a főnökét, de el sem tudta képzelni a romantikus viszonyt. Szerette a munkáját, noha szívesen csinált volna valamit, ami nagyobb kihívás jelent.
Belinda anyja felépült, és Belinda még azon a héten hazajött. A férje és a gyerekei örömmel és megkönnyebbülve fogadták.
Gordon csak karácsony este hozta szóba a borítékot Belindának.
– Te is megnézted, igaz? – Korábban beosontak a gyerekek szobájába és megtöltötték a kiakasztott zoknikat. Gordon szinte eufórikus állapotban lopózott végig a házon és állt a gyerekei ágyánál, de ezt az eufóriát mélységes bánat színezte meg: a tudat, hogy az ilyen mélységesen boldog percek nem tartanak soká, hogy az Időt nem lehet megállítani.
Belinda azonnal elértette, mire céloz. – Igen, olvastam.
– És mit gondolsz?
– Már nem hiszem, hogy vicc. Még csak nem is rossz vicc.
– Mm. Akkor micsoda?
A nappaliban ültek a ház elejében, a fényeket levették, a szénágyon égő fa villódzó narancssárga és sárga színeket vetett.
– Szerintem tényleg esküvői ajándék – mondta Belinda. – Egy olyan esküvőé, ami nincs. A rossz dolgok ott történnek, a lapon, nem itt, az életünkben. Nem éljük meg, hanem olvassuk, tudva, hogy úgy is lehetett volna, de nem lett.
– Azt mondod, varázslat? – Gordon ki nem mondta volna, ha nincs karácsony este, diszkrét fények.
– Nem hiszek a varázslatban – szögezte le Belinda. – Esküvői ajándék, de biztos helyen kéne tartanunk.
Másnap áttette a borítékot a dobozból az ékszeres fiókjába, amit zárva tartott, a nyakláncai és gyűrűi, karkötői és brossai alá.
A tavaszból nyár lett. A télből tavasz.
Gordon teljesen kimerült. Nappal az ügyfeleknek dolgozott, az építőkkel és vállalkozókkal tervezett és tartotta fenn a kapcsolatot, éjjel későig dolgozott privátban, múzeumokat, galériákat és középületeket tervezett versenykiírásokra. Olykor a terveit megdicsérték és közzétették építészeti folyóiratokban.
Belinda egyre nagyobb állatokkal dolgozott, amit szeretett, farmokra látogatott ki, ahol megvizsgált és kezelt lovakat, birkákat és teheneket. Néha a gyerekeket is magával vitte.
Egy bekerített legelőn éppen egy terhes kecskét vizsgált, amiről kiderült, hogy nem óhajtja magát megfogatni sem, nemhogy megvizsgáltatni, amikor csengett a mobilja. Visszavonult a csatából, otthagyva a kecskét, ami rét túlsó feléről bámult rá, és kipattintotta a mobilját. – Igen?
– Tippelj.
– Szia, drágám. Öhm. Nyertél a lottón?
– Nem. De majdnem. Az Angol Örökség Múzeumához készített tervem bejutott a döntőbe. Igaz, elég durva a verseny. De bejutottam a döntőbe.
– Csodálatos!
– Beszéltem Mrs. Fulbrighttal, elküldi Sonját este vigyázni a gyerekekre. Ünnepelünk.
– Remek. Szeretlek. Most vissza kell mennem a kecskéhez.
Túl sok pezsgőt ittak a klassz ünnepi vacsorához. Aznap éjjel a hálószobában, ahogy a fülbevalóját vette ki, Belinda azt mondta: – Megnézzük, mit mond most az esküvői ajándék?
Gordon komoly pillantást vetett rá az ágyból. Csak zokni volt rajta. – Inkább ne. Ez különleges este. Minek elrontani?
Belinda betette a fülbevalóját az ékszeres fiókba, és bezárta. Aztán levette a harisnyáját. – Azt hiszem, igazad van. Különben is el tudom képzelni. Én piás és depressziós vagyok, te meg egy szerencsétlen vesztes. Közben meg… kicsit becsiccsentettem, de nem erre gondolok. Csak ül ott a fiók alján, mint a kép a padláson a Dorian Gray képmásában.
– „És csak a gyűrűjéről ismerték fel.” Igen, emlékszem. Olvastuk a suliban.
– Pontosan ettől félek – mondta Belinda, ahogy felvette pamuthálóingét. – Hogy az az izé a papíron a házasságunk igazi portréja, és amit megélünk, az csak egy szép kép. Hogy az valóságos, nem mi. Úgy értem… – most már feszülten beszélt, a kissé részegek komolyságával – sose gondoltad, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen?
Gordon bólintott. – Néha. Ma éjjel például.
A nő megborzongott. – Talán tényleg egy piás vagyok kutyaharapásos arccal, te pedig megdugsz mindent, ami mozog, Kevin sosem született meg, és… és az összes többi szörnyűség.
Gordon felállt, odament és átölelte. – De nem igaz – emlékeztette. – Ez a valóság. Te. Én. Az az esküvői izé csak egy történet. Azok csak szavak. – És megcsókolta, szorosan magához ölelte. Azon az éjszakán több szó nem esett.
Hat hosszú hónapba telt, mire Gordon tervét az Angol Örökség Múzeumához kihirdették győztesnek, noha a The Times lehúzta, mondván, „agresszíven modern”, különböző építészeti folyóiratok pedig túl régimódinak vélték, és az egyik bíra a Sunday Telegraphnak adott interjúban azt mondta, „kompromisszum volt, mindenki második választása”.
Londonba költöztek, a prestoni házukat átengedték egy művésznek és családjának, mivel Belinda tudta, a férje nem akarja eladni. Gordon felfokozott boldogságban dolgozott a múzeumon. Kevin hatéves volt, Melanie nyolc. Melanie megszeppent Londontól, de Kevin imádta. Eleinte mindkettejük kedvét szegte, hogy elvesztették a barátaikat és az iskolájukat. Belinda részidős állást kapott egy kis állatklinikán, Camdenben heti három délutánra. Hiányoztak neki a tehenek.
A londoni napokból hónapok lettek, majd évek, és a hébe-hóba beálló fiskális gondok dacára Gordon egyre izgatottabb lett. Közeledett a nap, amikor elkezdik ásni a múzeum alapzatát.
Egy éjjel Belinda felébredt, és az ablak előtti utcalámpa sárga fényében nézte a férjét. A haja vonala egyre visszább szorult, és hátul erősen ritkult. Eltöprengett, milyen lesz kopasz férfi felesége lenni. Arra jutott, hogy ugyanolyan. Jobbára boldog. Jobbára jó.
Kíváncsi volt, mi történik velük a borítékban. Érezte száraz, komor jelenlétét a szoba sarkában, ahová gondosan elzárták. Hirtelen megsajnálta a borítékba, papírlapra elzárt Belindát és Gordont, akik utálják egymást és minden mást.
Gordon horkolni kezdett. Gyengéden megpuszilta: – Sss. – Gordon mocorgott és elcsendesedett, de nem ébredt fel. Hozzábújt, és hamarosan visszaaludt.
Másnap ebéd után, miközben egy márványimportőrrel beszélt, Gordon hirtelen megdöbbent képet vágott és a mellkasához nyúlt. – Borzasztóan sajnálom – mondta, majd a térde összecsuklott és a padlóra rogyott. Hívták a mentőket, de mire kiértek, Gordon már meghalt. Harminchat éves volt.
A halottkém azt mondta, a boncolás szerint Gordon szíve veleszületetten gyenge volt. Bármelyik pillanatban megállhatott.
A halála utáni első három napban Belinda semmit nem érzett, mélységes és szörnyű semmit. Vigasztalta a gyerekeket, beszélt a barátaival és Gordon barátaival, a családjával és Gordon családjával, méltóságteljesen és gyengéden fogadta a részvétnyilvánításukat, mint a kéretlen ajándékot. Hallgatta, hogy az emberek sírnak Gordonért. Ő nem sírt. Az odaillő dolgokat mondta, de nem érzett a világon semmit.
A tizenegy éves Melanie egész jól fogadta. Kevin otthagyta a könyveit meg a számítógépes játékait, és csak ült a szobájában, nézett ki az ablakon, nem akart beszélni.
A temetés utáni nap Belinda szülei visszamentek vidékre, és magukkal vitték mindkét gyereket. Belinda nem akart menni. Sok dolga van, mondta.
A temetés utáni negyedik nap éppen az ágyat vetette be, amit Gordonnal osztottak meg, amikor sírva fakadt, a zokogás erős, ronda gyászgörcsökben rázta, könnycseppek hullottak a lepedőre, és takony folyt az orrából, hirtelen lehuppant a padlóra, akár egy marionett báb, aminek elnyisszantották a madzagját, és majdnem egy órán át sírt, mert végre megértette, hogy sosem látja többé.
Megtörölte az arcát. Aztán kicsukta az ékszeres fiókot, kivette és kinyitotta a borítékot. Kihúzta a krémszínű lapot, és végigfutott a gondosan gépelt sorokon. A papír-Belinda részegen autóbalesetet szenvedett, elvették a jogosítványát. Gordonnal napok óta nem beszéltek. Gordon már majdnem másfél éve elvesztette az állását, és most jobbára csak üldögélt a salfordi házukban. Belinda keresetéből éltek. Melanie teljesen elvadult: a szobájában takarítva Belinda tíz- és ötfontosokat talált eldugva. Melanie nem szolgált magyarázattal arra, egy tizenegy éves hogyan tett szert ennyi pénzre, csak bevonult a szobájába, és bámult rájuk összeszorított szájjal, ha kérdezték. Se Gordon, se Belinda nem feszegette tovább a dolgot, mert féltek attól, mit tudhatnának meg. A salfordi ház koszos és nyirkos volt, annyira, hogy a festés nagy darabokban mállott a mennyezetről, és mindhármuk egyre csúnyábban köhögött.
Belinda sajnálta őket.
Visszatette a papírt a borítékba. Kíváncsi volt, milyen lenne utálni Gordont, és ha az utálná őt. Kíváncsi volt, milyen lenne, ha nem lenne Kevin az életében, nem látná a repülős rajzait vagy hallaná, hogyan énekli bámulatosan dallamtalanul a népszerű dalokat. Kíváncsi volt honnét szerezhette Melanie – a másik Melanie, nem az övé, hanem az isten kegyelméből ottani Melanie – azt a pénzt, és örült, hogy saját Melanie-ját láthatóan nem érdekli más, csak a ballett és Enid Blyton könyvei.
Annyira hiányzott neki Gordon, mintha valami éles dolgot vernének a mellkasába, mondjuk, egy karót vagy jégcsapot, aminek az anyaga a fagy, a magány és az a tudat, hogy sosem látja többé ezen a világon.
Aztán levitte a borítékot a nappaliba, ahol a tűz égett, mert Gordon imádta a nyílt tüzet. Azt mondta, a tűz életet ad a szobának. Ő nem szerette a széntüzet, de ezen az estén megszokásból meggyújtotta, mert ha nem gyújtja meg, akkor beismeri magának egy abszolút szinten, hogy Gordon sosem jön haza.
Belinda jó ideig meredt a tűzbe, azon gondolkodott, mi van az életében, és mit adott fel; és hogy jobb-e olyasvalakit szeretni, aki nincs itt, mint nem szeretni azt, aki volt.
És akkor, végül, szinte közönyösen beledobta a levelet a tűzbe, nézte, ahogy felpöndörödik, megfeketedik és lángra kap, nézte a kék közt táncoló sárga lángokat.
Az esküvői ajándék hamarosan csak fekete hamu volt, amit megtáncoltatott és elvitt a huzat, mint egy gyerek levelét a Mikulásnak, fel a kéményen, ki az éjbe.
Belinda hátradőlt, lehunyta a szemét, és várta, hogy a seb virágot bontson az arcán.
***
Hát ez az a történet, amit nem írtam meg a barátaim esküvőjére. Közben persze ez nem az a történet, amit nem írtam meg, de még csak nem is az, aminek nekiálltam pár oldallal ezelőtt. A történet, aminek nekiültem, sokkal rövidebb volt, sokkal inkább példázatszerű, és nem így fejeződött be. (Már nem tudom, mi volt az eredeti befejezés. Volt valami, de miután a történet belelendült, az igazi befejezés elkerülhetetlenné vált.)
A kötet legtöbb történetében ez a közös: az, ahová érkeztek, nem az, ahová ki akartam lyukadni, amikor elkezdtem őket. Néha csak onnét tudom, hogy egy történet befejeződött, hogy nincs több szó, amit leírjak.
Agave>>
