Mit keresett Jakab az ágy alatt? (és mi történt ott vele?)

A szerelem Kicsibácsival és Kicsinénivel kezdődött és most itt van Jakab. Dániel András a kisgyerekes anyák és a magyar mese Mick Jaggere, zseniális és felejthetetlen.

Jakab egészen hétköznapi kisfiú, valahol lehetnél te is, én is és a fiam is, bár az egyáltalán nem hétköznapi, hogy a teherautóját Klárikának nevezi, és Dániel András legújabb könyvében, a Mit keresett Jakab az ágy alatt? (és mi történt ott vele?) című fejtörős-kacagtatós-kalandos mesében ez a legkisebb furcsaság. Ugyanis Jakab golyói elgurulnak, egyenesen az ágy alá, és nincs más választása, bemászni utánuk az ágy alá, oda a félelmetes sötétségbe, ahol egészen furcsa dolgok esnek meg vele. Különös lényekkel találkozik – Hómamával, aki csak k betűs ételeket eszi, a Lepénylénnyel és a Szőrizékével, akitől Jakab sötét éjszakákon igencsak fél -, és csodálatos helyekre jut el a vízibusz pályaudvartól a Nyalókába Ragadt Legyek Szabadtéri Múzeumáig, miközben mi és Jakab is a golyókat keresgetjük, szöszök és szösszenetek, feladatok és történetek reppennek fel a lapokról. Nem szeretem a kibeszélős könyveket, amikor a szerző az olvasót is megszólítja, ám Dániel András annyira elegánsan teszi – “hölgyeim és uraim” írja egy gyerekkönyvben -, és olyan magántól értetődően kezeli a válaszokat, hogy néhány oldal után feloldódtam. Zsombornak ennyi idő se kellet. Kíváncsian és lelkesen vetette bele magát a történetbe és haladt Jakabbal a különös utazáson. Elmerült az apró részletekben, bogarászta az oldalakat és feladványokat. A szokásos esti meseolvasásból “csapatépítő tréning” kerekedett. Együtt okoskodtunk, vitatkoztunk és együtt örültünk a sikereknek. Remekül szórakoztunk és csak egyszer lapoztunk hátra, hogy puskázzunk, hol találta meg Jakab az egyik elgurult golyót. A Mit keresett Jakab az ágy alatt? (és mi történt ott vele?) rendkívüli mesekönyv, szokatlan, szellemes, okos, rejtélyes és kortalan. Egy ötéves gyerek ugyanúgy élvezi, mint egy felnőtt. Ui.: Nem tudom, komoly családanyák hogyan imádnak mesemondókat, gondolom, kicsit másképpen, mint tinilányok a popsztárokat, de Dániel Andrásról csak csillogó szemmel és szuperlatívuszokban tudok beszélni, és ha egyszer találkozunk, vagy dedikáltatom az összes könyvemet, vagy az őrület határán szelfizek vele, vagy mindkettő.