Baby Groot-tal maximumon fut a cukiságfaktor, előkerül az apa-fiú (örök és megunhatatlan) konfliktus és két órára az agyam olyan állapotba kerül, ami minden pénzt megér.
Ha volt Király Válogatáskazid, nézted a Knight Rider és nem a The Expendables – A feláldozhatók volt az első, premieres film, amit Sylvester Stallone-vel láttál, akkor A Galaxis Őrzői Vol. 2. (Guardians Of The Galaxy Vol. 2.) neked készült. Persze, nem árt, ha szereted a képregények (irracionális és superhősökben bővelkedő) világát, a szánalmasan idióta vicceket és az egyszerű karaktereket, mert a Galaxis őrzői Vol. 2-ben ugyanaz a legjobb, mint az első filmben: semmit se vesz komolyan, még saját magát sem, és mérhetetlenül vicces.
Úgy ültem végig 136 percet és a stáblistát*, hogy egyszer se álmosodtam el (pedig két gyerekem van), egyetlen percre se éreztem vontatottnak a filmet és eszembe se jutott, hogy mi mindent kell még elintézni a következő két napban.
*Stáblistát meg azért kell megnézni, mert a sok betű és vicceskedés között akad egy-egy igen jó jelenet, amely már a 3. filmre tett erős utalás. Mert az nem is kérdés, hogy a Galaxis Őrzői harmadjára (és még nagyon sokszor) megmentik a világot.
Az első film frissességével és újszerűségével volt üdítő, a második film pedig az utalások miatt zseniális. A főgonosz, aki éppen a világ és a mindenség megsemmisítésére készül, Űrlord apucija – Hello, Star Wars! A cselekményszálon lenne mit számon kérni, mert tény, hogy lehetne jobb, és az se mindig egyértelmű, hogy “mit akart mondani a költő”, amikor ezt a jelenetet a filmbe komponálta, de ki a fenét érdekelnek a hibák, ha Groot übercuki?
A film egyik nagy meglepetése Kurt Russell – akit az 1990-es évek elején, a Tango és Cash-nél vesztettem el, azóta annyit tudtam róla, hogy boldog kapcsolatban él Goldie Hawn-nal -, most viszont üdítő színfoltja a filmnek. Persze, Chris Pratt-nél jobban játszani nem nagy teljesítmény – nem is miatta nézem a Galaxis Őrzőit -, Mordály és Groot a kedvencem meg a totális őrültség, ami őket körülveszi.
