Vannak dalok, amelyek egész nap elkísérnek, és vannak, amelyek egy életre szólnak. Most csak a hétfői lendületet keressük, a többit 50 év múlva megbeszéljük. Amy Macdonald-tól a Slow It Down-t egy párás hajnalon hallottam, amikor az emkettesen téptem (természetesen kilencvennel, nem többel) a városba és feljebb tekertem a hangerőt. Nem a gázra nem léptem rá jobban, mert szabálykövető vagyok, ha vezetésről van szó, bár nagy volt a kísértés. Azóta ez a dal a legszutykosabb hétfő reggelből is napsütéses tavaszi napot varázsol…
Borzasztó műkörmeit csak azért bocsátom meg neki – és Adele-nak -, mert a köröm a Marshoz tartozik és egy vadmacskának arra szüksége van. Majd csitulnak, majd megerősödnek másként is és akkor rövidülnek a körmök, bár a karmolásuk sohasem lesz kisebb. Szintén Rihannától származik a mottóm, ami ennek az évnek a homlokára tűztem: “Well behaved bitches seldom make history.” (Rihanna – Loud Tour Live at the O₂ 2011 – DVD) (A Times szerint Rihanna a 100 legbefolyásosabb emberek egyike.) A Diamonds pedig a tökéletes napkezdés második energiabombája.
Egyszerűen nem akar – nem tud? – kilépni a polgárpukkasztásból, ami harminc felett már nem olyan vicces, mint húszévesen, de mégis többet tesz a nőkért, mint a legtöbb nő önmagáért. Szakítani is kibaszott (sic!) stílusosan tud és úgy üt, mint egy légkalapács. P!nk: Blow Me.
Ha egyszer időutazó leszek, akkor leszervezem magamnak, hogy 2011-ben ott legyek Adele koncertjén a The Royal Albert Hall-ban. Ez jár nekem, akárcsak azt, hogy soha, senki mást ne halljak Adele dalokat énekelni, csak Adelt. Az egyik kedvencemet választottam: Set Fire To The Rain
Érdemes még időzni a The Royal Albert Hallnál. Legalábbis egy Emeli Sandé koncert erejéig. Piros ruhában énekli, hogy Next to Me…
És ha már dacosra gyúrtuk magunkat, akkor végül egy megunhatatlan klasszikus: Nina Simone: Love Me or Leave Me, csak hogy mindenki tudja mi merre hány méter.
