Nem számít, ha egy éjszakát nem alszol! Ezt a könyvet el kell olvasnod, ha szeretsz olvasni, ha szereted a letehetetlen, jól megírt, fordulatos történeteket.
Lepattognak rólam az olyan hangzatos ígéretek és egyáltalán nem csábít olvasásra, hogyha egy könyv egyszerre vezette több országban szinte az összes fontos sikerlistát. (Láttam már karón varjút! Pl. A szürke ötven árnyalata.) Ráadásul a thriller sem a műfajom, legalább 15 éve ráuntam a sötét oldalra, ha választhatok, jobban érzem magam vicces-vidám és rózsaszínűen édes történetek között. Ám amikor arról olvastam, hogy A lány a vonaton című regény a 10 legjobban kereső szerző közé juttatja Paula Hawkinst, ráadásul George RR Martint is megelőzte, kíváncsi lettem. Majd amikor azt is megtudtam, hogy A lány a vonaton volt az utolsó esély, amit Paula Hawkins saját magának adott íróként, egyértelmű volt, hogy el fogom olvasni. Kikerültem minden kritikát és minden fülszöveget, csak a regényre koncentráltam, és ez a legjobb döntés volt.
Tehát – nem túl szakszerűen – ebből az ajánlóból én is kihagyok minden fontos információt. Annyit mesélek el csupán, hogy van egy lány, aki minden reggel és minden este ugyanazon a vonalon utazik – és ebben annyira hasonlít ránk, hogy máris értjük és ismerjük őt -, ám egy nap olyat lát, ami fenekestül felfordítja az életét.
Minden más, minden apró részlet úgy bomlik ki a könyvben, hogy az egyszerre hátborzongató és gyönyörű. A történtet sodor, végig intenzív kapcsolatban vagyunk a szereplőkkel, ám a kapcsolatok az előjele változik. A fordulatok váratlanok, de logikusak. Minden állítás, minden következtetés és minden tévedés jellemző (és ismerős, legalábbis így negyven évesen).
A lány a vonaton nagyon erős nyomot hagy. Olyan erőset (és olyan tökéleteset), hogy a frissen befejezett könyv után egyáltalán nem érdekel a film. Nem érdekel, hogy mit kezd a filmművészet ezzel a történettel, mert nem önmaga a történet a legfontosabb, hanem az érzelmek (a bizonyosságok és a kétségek), az érzelmi zűrzavar (a lelkiismeretfurdalástól az álmodozáson át a felelősségvállalásig), a fejekben kavargó képek (ahogy megéled, ami veled és körülötted történik, vagy ahogyan így vagy úgy elmenekülsz előle) és az előítéletek, amelyek rányomják a bélyegüket a valóságra és a kapcsolatokra.
Az elején nem szerettem A lány a vonatont. Igaz, érdekesen kezdődött, ám Paula Hawkins olyan helyzetben kényszerített, ahol nem akartam lenni. Olyan nő fejében jártam, akivel nem tudtam azonosulni, akit megvetettem, szántam, sajnáltam, mégis volt benne valami – talán a tévelygések vagy a gyengesége -, ami fogva tartott. A regény végén viszont örültem, hogy általa másként láttam a világot és saját elhamarkodott ítéleteimet és tévedéseimet.
A lány a vonaton nem csupán egy jó krimi (vagy thriller) és Paula Hawkins nem az új Agatha Christie. A lány a vonaton olyan regény, amely egy bűnügyi szálat felhasználva mesél nagyon fontos és érdekes dolgokról.
