Ma talán nagyon másmilyen ember lennék, ha 14 évesen nem kerültek volna a kezembe a könyvei.
J.D. Salinger leghíresebb regénye, a Zabhegyező egyáltalán nem fogott meg. Semennyire sem.
De volt egy nyaram arra, hogy kiolvassak egy egész falusi könyvtárat, így szerencsére sorra került a Franny & Zooey, meg a Seymour: Bemutatás is. A Franny és Zooey volt az egyetlen könyv, amit később elloptam egy könyvtárból; azt hazudtam, hogy elvesztettem, ezért szeretném kifizetni. Akkoriban nem lehetett sehol kapni.
Franny, Zooey, Seymour és az egész Glass család onnantól kezdve bennem élt. Miközben magam is egy kicsit hasonló családban nőttem fel, csodáltam azt a légkört, a sok testvért, a hihetetlen intellektust, a zakkant zseniségüket, és az egymáshoz fűződő, egyáltalán nem könnyed viszonyaikat és érzéseiket. Ezekből a könyvekből tudtam meg először, hogy is mennek a dolgok Manhattenben, hogy mit is jelent, ha valaki úgy istenigazából neurotikus, hogy az ember annyi zárójelet használhat, amennyire csak a kedvéből futja, olyan hosszú mondatokat írhat, amilyeneket csak akar, és hogy rengeteg, rengeteg, rengeteg olvasnivaló és gondolkodnivaló van még a világon, amire talán sose lesz elég időm.
Soha nem vágytam arra, hogy találkozzam Salingerrel. Valamiért úgy éreztem, nagy csalódás lenne. A könyveit viszont a mai napig rendszeresen újra és újra elolvasom. Nem nehezítette meg a dolgom, hiszen 1965 óta nem írt újabb regényt, és talán senki nem is számított rá.
Eztán már biztosan nem fog. J. D. Salinger most, 91 éves korában meghalt. Köszönöm neki mindazt, ami tőle eljutott hozzám.
