Hihetetlen, de “Az én pasim” már a hatodik Rachel Gibson hokisok sorozatából és én még mindig nem unom.
Rachel Gibson Hokisok sorozata olyan, mint egy hosszúra nyúló szappanopera, amelynek egy-egy epizódja évente köszönt rám, de mégis bennfentes vagyok, hiszen az egyik vagy másik főszereplőről hallottam már, a mellékszereplőket pedig már jól ismerem. Ez az én Lila Akác-közöm, ahol a pasikat az köti össze, hogy ugyanannál a profi hokicsapatnál játszanak vagy játszottak. Tehát izmosak, erősek, tesztoszterontól túlfűtöttek és fürtökben csüngnek rajtuk a “jónők”.
Bár még sohasem számoltam össze, de véges számúnak gondolom a romantikus regények alaptípusait. A hatodik könyvben Rachel Gibson azt az alapesetet vette elő, amikor egy remek éjszakát követően a gyerek marad két ember között az egyetlen kapocs. A gyűlölettel és haraggal súlyosbított években a fordulatot azt hozza, amikor a férfi a korábban elhanyagolt apaságában változás áll be, és milyen más út vezethetne egy nő szívéhez, mint gyerekének boldogsága és persze a kockahas (six-pack).
A szeretlek-gyűlöllek mindig remek feszültséget teremt egy romatikus click-lit regényben – és Az én pasim…-ban mindkét érzelem teljes életnagyságában feltűnik – és Gibson úgy tud mesélni, hogy az olvasmányélmény szórakoztató annak ellenére, hogy a feldolgozásához nulla agykapacitás és nulla mély érzés szükséges. Kellemes olvasmány, ha fáj a lábam, ha süt a nap, ha a gyerekek már csendben alszanak és én kicsit kilépnék a napi rutinból. Felőlem jöhet a következő rész is és az se baj, ha nem kell rá várni egy évet!
