A lét megroppan és tovább kell gördíteni – Kinőtt szív

Alig kezdődött el a nyár. Hársillatban úszott a város és a kávézó asztaláról elfelejtették leszedni, amit otthagytak az előttünk evők. Odébb pakoltuk a tányérokat. Szabó Imola Juliannával másodszor találkoztam. Az elsőt nem is lehet igazán találkozásnak nevezni. A Kinőtt szívnek a bemutatóján ültem a nézőtéren, amikor papírerdőből, tulipánok, különböző formák mögül előbukkant egy őz és azt mondta: „Sziasztok. Örülök, hogy ilyen sokan eljöttetek.” Ez az őz volt Imola. Most is ilyen. Visszafogott, szelíd. Talán ez rá a legjellemzőbb, a szelídség. Ahogy az életéről mesél a kezdeti nehézségekről, a megalázó munkákról, a pályaválasztás körüli bonyodalmakról, hogy most akkor magyar szak vagy sem, egyáltalán nincs benne semmi keserűség, pedig lehetne, mert nem volt könnyű egyetlen percig sem. Hogy mi lendítette át mindezen? Egy mesebeli király gyűrűjén lévő idézettel válaszol: Ez is elmúlik egyszer. Mint ahogy most ez is, amiben benne vagyok. A sikerek is elmúlnak egyszer – teszi hozzá. Milyen sikerek? Többek között a La Femme 50 tehetséges magyar fiatal programjába is bekerült. Nívós szakmai elismeréseket zsebelt be. Ül mellettem csendesen, azt mondja „Kislánykorában egyszer kosárkával a karján világgá ment. Nem jutott messzire.” Egy lány az utcáról mindenféle hátszél nélkül meghódította a „Parnasszust”, ahová még Dukai Takács Juditot is Berzsenyi és Kazinczy erős férfi karjai rángatták fel. „Élünk egy életet, aminek egy kis rétege az, hogy mi most itt ülünk és beszélgetünk és egy teljesen másik rétege az, hogy hozta úgy az élet, hogy mi itt ülünk és beszélgetünk?!” –kérdezi tőlem, amikor arról faggatom, hogyan találja ki a történeteit. „A férjem szerint belül én még mindig egy kamaszlány vagyok. A legabszurdabb mesesztorikat találom ki, amiken a saját gyerekeim is elámulnak. Sokszor az ember fantázia világában nagyon sokat segít az, hogy dolgokat teljesen másként tudja nézni, mint amik azok valójában, vagy éppen megfordítja őket.” Májusban megjelent, Kinőtt szív című felnőtt mesekönyvéről faggatom. Két kislány története szerepel a Maros Krisztina által illusztrált elbűvölő kötetben. Szélkislánynak és egy megvakuló másiknak, Zsilikének a története. Tulajdonképpen szabad naplóként lehetne meghatározni a szövegeket. Az utóbbihoz, a Zsilike kabátjához vakok és gyengén látók számára egy Braille –írással készült melléklet is kapható.

A Szélkislány firkantásait Imola akkor kezdte el írni, amikor Lilus lánya egy éves volt. „Áttört bennem valami gát. Elkezdtem írni” – emlékezik vissza. Korábban is fogalakozott kritikaírással. Táncelméleti szakíróként diplomázott, akkor már gondolkozott azon, hogy az irodalom az útja. Szélkislány elveszíti az apukáját. Többé semmi sem olyan már, mint amilyen apával volt. Van egy barátja, akit mindig magával hurcol, ez a barát, pedig Mandula, aki nem kutya, vagy macska, hanem egy mag. Igen egy mandulamag. Mikor megfogant a kislánya, a kezdeti időszakban Mandulának nevezte. „Növekszik bennem egy Mandula. Egy kis élet” – idézi fel a várandóság időszakát. „Valahogy már akkor éreztem, hogy Lilus személyisége olyan lesz, mint a mandulavirág illata erős, intenzív. A mag élettelenségében ott rejlik az élet. A történetemben Szélkislány egy léggömbbel felküldi Mandulát az égbe apának. Talán azért, hogy kinőjön belőle egy égi fa, ami a földön nem nőne ki” – mondja Imola Zsilikének, a fokozatosan megvakuló kislánynak a története intuitív módon megkomponált szöveg. ” Zsilike, Zsilike, könnyű a sötétség színtelen ruhája.” – ez a sor ugrott be először. Kezdett körvonalazódni a karakter. Aztán egy családi nyaralás során egy kis présház pincéjében eltévedtem. Olyan sűrű sötétség volt ott, és mivel idegen helyen jártam, rá voltam kényszerítve arra, hogy lassan tapogatózva tájékozódjam. Ez az élmény elindította bennem a történetet” – idézi fel az író a nyaralása epizódját Szélkislány egy Mandula maggal köt szövetséget, Zsilike barátai varjak. A varjak kapcsán Imola elmeséli, hogy egy séta során családjával találtak egy varjút, aki állandóan neki repült valamilyen irodaház fotocellás ajtajának. A szerencsétlen madár a végén teljesen kimerült, és szédelegve ki akart menni az autók közé. Lilus sírva fakadt, hogy meg fog halni, így történt aztán, hogy az állatbarát család kért egy kartondobozt és hazavitte az elgyötört szárnyast. Lilus Karcsinak keresztelte. A varjú otthon aztán magához tért és megnyugodott. Két nap múlva ki is engedték Karcsit. „Az az érzés maradt meg ebből a történetből, amikor megsimogattam Karcsit. Csak nézett rám és hagyta, hogy megérintsem. Megcsíphetett volna, de nem tette. A szeme, a tekintete maradt meg bennem.” A fiatal író két gyermek édesanyja. A munka és a karrier összeegyeztetésén nevet. Régebben volt egy saját kis bolygója, csak az övé. Mostanra ez a bolygó kibővült a családjával. Nem is tud úgy alkotni, ha nincsenek körülötte a szerettei. Kislánya a legnagyobb kritikusa és rajongója is egyben. Ha a tévében látja nyilatkozni mamáját, elérzékenyül és meghatódik, így tett akkor is, amikor meglátta, hogy Imola neki ajánlotta a Szélkislányt. „ Tulajdonképpen, ami most van az életemben, nem is sikerként élem meg, hanem, hogy végre azt csinálhatom, amit akartam, amit szeretek. Nekem nem a külső siker a fontos, hanem az, hogy a gyermekeimnek ez jelent valamit. Akármik szeretnének lenni az életben, de tényleg akármik, dolgozzanak meg érte, próbáljanak kitartóan tenni, tenni, tenni. Lesznek nagyon rossz időszakok, lesznek nagyon jó időszakok, mert ez egy ilyen folyamatos hullámzás, de egyszer csak célt fognak érni!”