Az Együtt lehetnénk kapcsán még könnyedén bocsátottam meg Gavaldának az olcsó írói fogásokat, lenyűgöztek a szereplők és magával ragadott a történet. A Vigaszággal azonban nem vagyok ilyen elnéző. Több mint félezer oldal és a katarzis teljes hiánya.
Értem én, hogy Gavalda nem akart egy Romanaba illő szerelmi történetet írni, viszont a nyálas szerelmi történeteknél már csak a kiherélt szerelmi történetek a rosszabbak, és ezen a felkavarodott idősíkok, a képeslapszerű, dőlt betűs – dőlt betűs – rövid helyzetképek sem segítenek.
A Vigaszág egy töketlen férfi sorsfordító története, de nekem végig gyanús volt, hogy Charles Balanda nem önmagát és a boldogságot keresi, szó sincs itt nagy érzelmi földindulásról, hanem csupán egy kapuzárási pánikkal küzdő kopaszodó pasi, akit Gavalda felment minden felelősség alól. Mert milyen férfi az, aki némán és csendesen lenyeli, hogy felesége megcsalja, vagy amikor beleszeret egy nőbe, akkor nem harcol a nőért és nem udvarol neki hevesen, hanem a lassú víz partot mos elven valahogy ott ragad. Mennyire sikeres férfi az, aki az élete egyetlen területén se tud szenvedélyesen létezni?
Volt egy pillanat, amikor annyira untam Charles nyünyörgését – úgy a 200. oldal tájékán -, hogy arra gondoltam, félbehagyom a könyvet. Charles Balanda felszínes ember, de mivel nem hiszem, hogy egy ember, akinek annyit gyötörték a lelkét, mint Balandáét, felszínes maradhat, ezért kénytelen voltam azt gondolni, hogy Gavalda akart egy könyvet írni, meglovagolni az Együtt lehetnénk sikerét, azonban felszínes maradt. A biztonságos semmit választotta a fájdalmas mélység és a boldogító magasság helyett.
A Vigaszágból nem lehet lendületet venni, nem tör össze és nem emel a magasságba. Nem nyűgöz le a történet szövése, a hétköznapi és rendkívüli életfonalak találkozása. Az persze már az én rosszindulatom netovábbja, hogy először a kiadót Le Dilattante, néztem a könyv címének. A korrektséghez azonban hozzátartozik, hogy a könyv eredeti címe La Consolante és az Együtt lehetnénket is a La Dilattante adta ki.
Szóval, amikor már majdnem abbahagytam a könyvet, feltűnt a színen Kate, akinek szívszorító története – árva gyerekek, szerelmi csalódások, vadregényes vidéki élet – újabb reményeket keltett bennem. Talán most felizzik a szenvedély, villámok csapkodnak és a lelkemig ér a történet. De nem. Újabb száz oldal után visszatértünk Charleshoz és a tökölődéséhez.
Gavalda is érezhette, nem sértheti meg olvasóját, hogy Charles bénázásával újabb semmikért rabolja az időt, ezért hirtelen áttért a “rajzfüzet technikára”. Blogszerű bejegyzések követték a múló időt és annak eseménytelenségét.
A könyvet végül az mentette meg, hogy az ember lánya csak nem hagyja olvasatlanul az utolsó 50 oldalt, így elolvastam, de már csalódott sem voltam. Charles Balanda nem az a férfi, akibe bele tudnék szeretni.
Kapcsolódó cikkek:
Anna Gavalda: Vigaszág (részlet) – a könyv legjobban szerethető és legizgalmasabb része
