Éppen Müller Péter Varázskő című könyvét olvasom, és nagyon tetszik. Mert pont ad valamit az éppen felszínesnek tűnő mindennapjaimban. Olvastam és elképzeltem, hogy ülünk egy szobában, valaki felolvas, és beszélgetünk róla…
“És sok embert szerethetek is egyszerre, valódi, őszinte szeretettel. A gyerekeimet, például. Vagy a barátaimat. Meg az ismerőseimet is.
De szerelmem csak egy lehet!
Pontosabban szerelmem is sok lehet – de nem egyszerre.
Mert az a hely, ahova Őt teszem a lelkembe: egyetlen hely.
Sok kis ‘te’ jöhet az életünkben – de TE, így nagybetűsen, mindig csak egy.
Abban a pillanatban, amikor a sokféle vágyból, vonzalomból, érzelemből öszeszőtt szerelmünk intenzitása felerősödik, és a lelkünk szeme a másikra ráfokuszálódik, mindenki más elhomályosul körülötte. Meg akkor is, ha ez önvádat okoz, vagy barmiféle gyötrelmet.
Nincs mit tenni.
Mert ebben a csúcspillanatban azt a kimondatlan és ma már korszerűtlennek tartott ősi felismerésünket éljük át, hogy lelki társunk csak egy van.
Minden Ádámnak egyetlen Évája.
És fordítva, egyetlen Ádámot keresnek bennünk a nők.
Hétköznap ezt persze nem tudjuk.
Abban az ideges, meghajszolt És szerelemtelen homályban, melyet manapság ‘életnek’ nevezünk, erről nem tudunk. Nem is hiszünk benne. Kis vonzalmacskák, szerelmecskék jól megférnek egymás mellett is. Kettőt, harmat is lehet ‘szeretni’ egyszerre.
De abban a pillanatban, amikor a felszínre tör lelkünk mélyvalósága, vele robban ki, mint a forró ősmagmából a láva, a lehazudhatatlan felismerés: hogy társunk csak egy van.
Egyetlen masik felunk van.
Akkor is, ha ezt a megrendítő hiányérzetünket, a TE hiányát időnként más és más szereplőkkel próbáljuk betölteni.
És amikor nincs senkink – a hiány mindig egyetlen valaki. Akkor is, ha nem ismerjük. Akkor is, ha sohasem találkoztunk vele. Aki melyre néz magában, latja, hogy ott, azon a helyen, ahol a szerelem lakik, csak egyetlen üres trónus áll.”
(Részlet: Müller Péter: Varázskő)
*Gárdonyi Géza íra, hogy amikor egy kislány megszületik, álmában egy kisfiú elmosolyodik...
