Középiskolai ballagásomra kaptam Az ajtót anyámtól. Nem laza célzás volt a regény, hanem szigorúan irányított.
Anyám kedvenc kortárs íróját – Szabó Magdát – kötelező volt otthon olvasni.
Most, több mint 20 évvel később újra elővettem.
18 évesen egyáltalán nem szerettem ezt a könyvet. Tetszett Szeredás Emerenc teherbírása, kitartása, anarchikus magatartása, de nem szerettem meg a figurát, és… Szabó Magdát sem. Akkor, a két főszereplő láthatatlan kapcsolatát csupa értetlenkedéssel fogadtam és elképzelésem sem volt a lelki teherbírás nagyságáról. Arról a magányos útról sem, ami a számvetéshez, majd ilyen mély gyónáshoz vezethet, mint Az ajtó.
Akkoriban regény, női sorsokról, női gondokról, elvesztegetett időről, helyzetről.
– Na és? – rántottam meg a vállam, de azért anyám kívánságait teljesítve később is kezembe vettem Szabó Magda regényeit (Für Elise, Régimódi történet, Születésnap, aztán A Danaidá-t).
Most negyvenéves fejjel ismét elolvastam Az ajtót. Fájdalmasan fojtogatott a történet; pontosan emlékeztem a részletekre, mégis katartikus élményt adott.
Az ajtó tökéletesen szerkesztett regény. Az előre ismert tényeket apró sejtésekkel görgeti (görgette) az írónő, s az múlt pillanatai óramű pontossággal kerültek a helyükre. A jellemábrázolás tömörségéért és a lelki esszenciák adagolásáért (végre) megszerettem Szabó Magdát.
Emerenc hajlíthatatlansága, moralitása , mindannyiunk tükre. A nő, aki soha életében egyetlen könyvet, de még újságot sem olvasott, többet tanult az Élet Tanár Úrtól, mint a sokdiplomások többsége.
“… Művészet – ismételte a szót keserűen -, ha maguk csakugyan azok volnának, művészek, akkor igazi volna minden, még a tánc is, akkor meg tudnák tenni, hogy a lomb a szavuktól lebegjen, nem a szélverő géptől vagy micsodától, de nem tudnak maguk semmit , se maga, se a többi, bohócok mind, még annál is hitványabbak, rosszabbak a latornál.
Elképedve néztem, mint ereszkedik szemem láttára valami számomra felfoghatatlan gyehenna mélyére, mint aki kút fenekére zuhant és már csak a zihálása hallatszik, meg a szidalmai. A legvégén már csak suttogott, azt mondta, csak annyit érzékeltem a regényből, hogy igenis van olyan pillanat, amikor annak az operatőr alaknak a kezét se kellene emelnie, helikopter se szükséges, mert magától is táncot jár a növényzet.
Uramisten, mi lehetett életének az a fausti mozzanata, mikor rákiáltott a percre, megálljon, mert körötte lebegtek a fák? Nem fogok rátalálni, pedig valahol ott van az időben…”
A cím – mint az író minden regényében – szimbolikus.
Egyfelől fizikai értelemben megjelenik Emerenc életében az ajtó, amely elválasztja Emerencet a külvilágtól, amelyen soha senkit nem enged be….egyetlen kivétellel, egyetlen egyszer. És jelenti a két főszereplő (Emerenc és Szabó Magda) szíve – lelke közötti ajtót, amely a kölcsönös tisztelet, a fokozatosan kialakuló bizalom és szeretet átjárója is.
Szabó Magda gyónt. Volt bátorsága ország – világ szeme előtt gyónni (hiszen a világ miden táján megjelent a könyv). Vállalta a hibáit, a botlásait, önmagát. Vállalta, hogy egy másik értékrendszerben kevésnek találtatott.
(Egy, már soha létre nem jövő interjúban szívesen kérdeznék tőle…)
Döntései révén önmagukban is (kötelező) kérdések fogalmazódnak meg a bizalomról, a barátságról, a felelősségről és annak határairól. Mit tesz, mit tehet, mit tegyen egy barát a másik élethelyzetében? Na és a halál tudatos vállalása esetén? Hagyja a beteljesülést, hiszen a másik teljes elfogadása jelenti a döntés helyességének kikezdhetetlenségét is. Vagy felülírhatja a szándékot és megmentheti az életét?
Döntsön mindenki szíve szerint, de előbb nyissa ki az ajtót…
Európa Könyvkiadó>>
