John le Carré: Egy tökéletes kém (részlet)

A Sunday Times szerint:„Kétség sem férhet hozzá, hogy ez Le Carré mesterműve. Tökéletes regény.” Olvass bele most! Rövid tartalom: Magnus Pym, a középszintű diplomata és a brit hírszerzés embere eltűnt bécsi lakásából. Többen azt sejtik, hogy átállt a szovjetek oldalára, ezért kíméletlen hajtóvadászat indul nemcsak a feltételezett áruló, hanem a köddé vált férj, az odaadó apa és a titkos ügynök ellen. Hamarosan kiderül, hogy Pym élete csupa titkokból áll, amelyekről még a hozzá legközelebb állók is csak részleteket véltek sejteni: felesége, Mary, munkatársa, Jack Brotherhood és tartótisztje, Pavel őrnagy. Miközben három földrész titkosszolgálatai keresik őt, Pym egy tengerparti szállodában veti papírra élete történetét, amelyet két alak dominált. Egyfelől apja, a zseniális és elkötelezett svindler, a másik pedig egy rejtélyes figura, akivel Svájcban hozta össze a sors – vagy a (bal-, talán a jó) szerencse. Fontos info: Bár már szeptember vége van, az Agave webshopban még pár napig tartanak az akciók. Nézz körül, mert még kiszállítással is olcsóbban vehetsz könyvet, mint a könyvesboltban, persze személyes átvételre is van lehetőség. Ráadásul az Egy tökéletes kém című regényt ma még 35%-os kedvezménnyel vásárolhatod meg.   John le Carré: Egy tökéletes kém (részlet)

R-nek, aki megosztotta velem utazását, kölcsönadta a kutyáját, és odadobott nekem pár darabot az életéből.

Az a férfi, akinek két asszonya van, a lelkét veszti el. De az a férfi, akinek két háza van, az eszét veszti. Közmondás

1 Viharos októberi hajnal volt a kihaltnak tűnő dél-devoni tengerparti városkában; Magnus Pym kikászálódott az ócska taxiból. Kifizette a sofőrt, megvárta, amíg elhajt, aztán elindult, át a templomtéren. A rosszul kivilágított, Viktória korabeli épületegyüttes felé tartott, melynek házai efféle neveket viseltek: „Bel-a-Vista”, „Comodore”, „Eureka”. Pym testfölépítése erőteljes volt és tiszteletet parancsoló. Született képviselő. Eleven tempóban lépdelt, céltudatosan előredöntött felsőtesttel, az angol hivatalos ember hagyományos modorában. Ilyen tartású emberek tűzték ki zászlaikat távoli gyarmatok fölött, ilyenek fedezték föl a nagy folyók forrásait, s ilyenek álltak rendíthetetlenül süllyedő hajók parancsnoki hídján. Pym jó tizenhat órája úton volt már, de nem viselt sem kabátot, sem kalapot. Degeszre tömött fekete hivatali aktatáska volt nála, a másik kezében meg egy zöld Harrods-szatyor. Erős tengeri szél csapkodta városi öltönyét, sós eső vágódott a szemébe, s lába előtt az útra kikicsapódott a tengeri hab. Pym mindezt figyelemre sem méltatta. Elérve egy ház tornácára, ahol „Nincs szabad szobánk” fölirat díszelgett, megnyomta a csengőt, és türelmesen várt. Előbb kigyúlt odabent a lámpa, aztán csörögtek a biztonsági láncok. Közben a templom harangja kongatni kezdte az öt órát. Pym megfordult, és végignézett a téren. A baptista templom esetlen tornya élesen kirajzolódott a száguldó felhők hátterén. Az araukáriafenyők vibráltak a viharos szélben. Elhagyatottan állt a zenepavilon. A buszmegálló. A mellékutcákban sötét árnyak gyűltek csomókba. Pym sorra vette a kapukat. – Nahát, Mr. Canterbury – szólt élesen egy idős hölgy hangja, és Pym mögött kinyílt az ajtó. – Maga rossz fiú. Már megint az éjszakai vonattal jött haza, nézze meg az ember. Hát miért nem telefonál akkor? – Üdv, Miss Dubber – felelte Pym. – Hogy tetszik lenni? – Maga csak sose bánja, hogy vagyok, hogy nem, Mr. Canterbury. Azonnal tessék bejönni. Halálra fázik nekem! Ám a szélkorbácsolta csúf tér mintha megbűvölte volna Pymet. – Azt hittem, árulják a Sea View-t, Miss D – jegyezte meg, miközben az idős hölgy befelé tuszkolta. – Azt tetszett mondani, hogy Mr. Cook kiköltözött, amikor meghalt a felesége, és a lábát sem akarja betenni oda többé. – Hát persze hogy nem. Allergiás. Jöjjön, Mr. Canterbury, de ebben a pillanatban. Nehogy lábat töröljön ám. Mindjárt készítek teát. – Akkor miért van világos a hálószobában? – kérdezte Pym, s passzívan hagyta, hogy fölterelgessék a lépcsőn. Számtalan zsarnokhoz hasonlóan Miss Dubber is apró termetű volt. Púderezett, féloldalasra görbült öregkisasszony, görbe hátán fölpúposodott a pongyola, és egy kicsit minden féloldalasnak tetszett a közelében. – Mr. Cook kiadta a felső lakást. Celia Venn vette ki, mert festeni akar. Mondhatom, jellemző magára – kattintott be egy reteszt. – Három hónapra eltűnik, aztán megelenik az éjszaka közepén, és nincs más gondja, mint hogy ég a lámpa egy idegen lakásban. – Újabb retesz csattant. – Maga aztán sosem változik, Mr. Canterbury. Fogalmam sincs, miért is vesződöm magával. – És ki a csoda az a Celia Venn? – Dr. Venn lánya, butus. Tengeri kilátás kell neki, mert festeni akar. Na de Mr. Canterbury, hogy képzeli! – csattant föl hirtelen megváltozott hangon. – Veszi le azt, de azonnal! Ahogy az utolsó retesz bezárása után tőle telhetően fölegyenesedett, és rászánta magát, hogy némiképpen vonakodó ölelésre tárja a karját, a nála megszokott, összevont szemöldökű rosszallás, amit soha senki nem vett komolyan, hirtelen rémületnek adta át helyét elnyűtt kis arcán. – Az a förtelmes fekete nyakkendő, Mr. Canterbury! Nem tűröm a halált a házamban, nekem nem hozza be maga se! Ki miatt vette föl? Pym jóképű férfi volt, némileg kisfiús, mégis tekintélyes. Alig múlt ötvenéves, élete virágjában volt, erőteljes, elszánt, céltudatos ember, olyan környezetben, ahol ezek a dolgok tökéletesen idegennek számítottak. Miss Dubber azonban a legjobban a mosolyát szerette, ezt az elbűvölő mosolyt, mely melegséget és őszinteséget sugárzott, s amitől rögtön jobban érezte magát az ember. – Csak egy régi kollégám a Whitehalltól, Miss D. Nem sokat mondhatnék róla. Sosem állt közel hozzám. – Az én koromban minden ismerős közel áll az emberhez, Mr. Canterbury. Hogy hívták? – Valóban alig ismertem – felelte nyomatékosan Pym, miközben kikötötte, és zsebre vágta a nyakkendőt. – És biztosan nem fogom megmondani a nevét, mert akkor maga nekiáll átkutatni a gyászjelentéseket. Tessék. – Tekintete a vendégkönyvre esett, mely nyitva hevert a hall asztalán a narancssárga fényű éjszakai lámpa alatt: ezt még ő maga szerelte föl a plafonra a legutóbb. – Átutazó vendégek, Miss D? – kérdezte, és átfutotta a listát. – Szökevény szerelmespárok? Álruhás hercegnők? Hát azzal a fiú párocskával mi lett, akik húsvétkor érkeztek? – Dehogy volt az párocska – szólt rá szigorúan Miss Dubber, miközben a konyha felé bicegett. – Külön szobát vettek ki, esténként meg futballt néztek a tévén. Mit mondott, Mr. Canterbury? Pedig Pym nem szólt. Közlékenységi rohamai néha telefonbeszélgetésekhez hasonlóan futottak le, amiket valamely belső cenzor megszakít, mielőtt maguktól befejeződhetnének. Visszalapozott a vendégkönyvben, aztán még egyet. – Nem hinném, hogy volna kedvem továbbra is átutazókat fogadni – szögezte le Miss Dubber a konyhaajtó mögül, ahol éppen a gázgyújtással vesződött. – Van, hogy szól a csengő, én meg csak úgy üldögélek Tobyval, és odaszólok neki, eridj, Toby, nyiss ajtót. Persze hogy nem megy. Teknőccirmos macskáktól nem is várhatjuk el. Hát csak üldögélünk tovább. Várjuk szépen, mikor halljuk meg a távozó lépéseket. – Huncut tekintetet vetett az említett macska felé. – Nem úgy látjuk, Toby barátom, hogy a mi Mr. Canterburynk nagyon lesújtott ma reggel, ugyebár? Ellenkezőleg, határozottan ragyogóak vagyunk máma. Kifejezetten csillogóak. A bundánk úgy ragyog, mint tíz éve utoljára, nemde? Hát nem így néz ki a mi Mr. Canterburynk? – A macskától persze nem érkezett támogatás, tehát kénytelen volt további szavait a kanárihoz intézni: – Nem mintha azt hinnénk, hogy elárulja, ugye, Dickie? Ha van is valami a dolgok mögött, száz százalék, hogy mi tudjuk meg utoljára. Hát nem? Tubitubi? Tubitubi? – Olvashatatlan John és Sylvia Wimbledonból – tekintett föl Pym a vendégkönyvből. – John számítógépeket épít, Sylvia pedig programozó, egyébként is elmennek még máma – duzzogott Miss Dubber. Nem szívesen látta be, hogy létezik még bárki a világon az ő imádott Mr. Canterburyjén kívül. – Nahát, ez meg miféle atrocitás megint! – kiáltott mérgesen. – Sosem fogadom el. Csak vegye szépen vissza! Ámde Miss Dubber valójában csöppet sem volt mérges, természetesen elfogadta, Pym pedig sosem vette volna vissza – a vastag, fehér és aranyszínből kötött kasmírsálat, mely még mindig az eredeti Harrods-dobozban pihent, a Harrods-selyempapír ölelésében, és ez utóbbi talán még többet jelentett az idős hölgynek, mint az egész ajándék. Miután kiemelte a sálat, előbb gondosan kisimította a papírt, és újra összehajtotta, vigyázva, hogy az eredeti hajtások nyomán haladjon. Aztán visszatette a papírt a dobozba, majd a dobozt arra a polcra helyezte a ruhásszekrényében, ahol csakis legféltettebb kincsei kaptak helyet. Csak mindezek után engedte meg Pymnek, hogy a válla köré terítse a sálat, aztán megölelje, de egy pillanatig sem szűnt meg közben korholni kedvencét a költekezésért. Pym megteázott Miss Dubber kedvéért, és igyekezett békítgetni; evett egy kis házi kekszet és az egekbe dicsérte, bár Miss Dubber erősködött, hogy odaégett. Pym megígérte, hogy meg fogja javítani a mosogató dugóját, és kidugítja a szemétledobót, valamint megnézi az első emeleti víztartályt is, ha már itt tart. Könnyedén, rendkívül figyelmesen csevegett, és csak úgy sugárzott róla a derű, amire az idős hölgy hamiskásan megjegyzést is tett. Odáig elment, amit soha életében nem tett még: ölébe vette és simogatta Tobyt, bár a macska semmi jelét nem adta, hogy ez jólesne neki. Meghallgatta a legfrissebb híreket Miss Dubber vénséges Al nénikéjéről, noha egyébként Al néni említése is elég volt, hogy sietve ágyba meneküljön. Szokása szerint kikérdezte Miss Dubbert a távozása óta bekövetkezett fontosabb helyi eseményekről, és elismerően hallgatta meg a végtelen panaszlistát. És miközben kedélyes bólogatással hajtotta tovább az idős hölgy beszélőkéjét, hol minden ok nélkül elmosolyodott, hol meg mintha álmosság rohanta volna meg, a markába ásítgatott titkon. Végül váratlanul határozott mozdulattal letette a csészéjét, akárha legalábbis vonatot kellene elérnie. – Ezúttal rendes ideig maradnék, ha nem baj, Miss D. Komoly adagot kell majd megírnom. – De hisz mindig ezt mondja. A múltkor is azzal jött, hogy most aztán örökkévalóságig marad. Aztán egyszer csak kapja magát, és irány a Whitehall, még a lágy tojását sem várja meg. – Most talán két hétig is maradhatok. Szabadságot kértem, hogy békében dolgozhassam. Miss Dubber tettetett rémülettel kiáltotta: – Na de mi lesz akkor a hazából? Hogy érezzük magunkat biztonságban Tobyval, ha nem Mr. Canterbury áll a kormánykeréknél? – Akkor hát mik a tervei, Miss Dubber? – kérdezte elbűvölően Pym, és már nyúlt is az aktatáskájáért. A mozdulatból, ahogy fölemelte, arra lehetett következtetni, hogy ólomnehéz. – Terveim? – álmélkodott Miss Dubber, meghökkenésében csodaszép mosollyal. – Majd éppen terveket kovácsolok az én koromban! Ráhagyom inkább Istenre. Jobban ért hozzá, nem igaz, Toby? És megbízhatóbb is. – Na és az a hajókázás, amiről mindig beszél? Ideje már, hogy kényeztesse magát egy kicsit, Miss Dubber! – Ne butáskodjon már. Régen volt az. Nem vágyom már rá. – Pedig állom. – Tudom én azt, egyem a szívét. – A szervezést is átveszem, ha gondolja. Telefonálok maga helyett, vagy együtt mehetünk az utazási irodához. Ami azt illeti, már ki is néztem egyet magának. Az Orient Explorer egy hét múlva indul Southamptonból. És van szabad helyük, mert valaki lemondta az utat. Megkérdeztem. – Meg akar szabadulni tőlem, Mr. Canterbury? Pymnek nem sikerült rögtön nevetnie. – Ahhoz az Isten sem volna elég, Miss D – felelte. Miss Dubber a hallból nézte, ahogy fölszaladt a szűk lépcsőn, és csodálta, milyen könnyedén szökdécsel azzal a nehéz táskával. Fontos, magas szintű konferenciára készül, gondolta. Igen súlyosra. Fülelte Mr. Canterbury lépteit végig a folyosón a nyolcas szobához, amelyet régóta bérelt. Ez volt a leghosszabb bérlet Miss Dubber egész, hosszú panziósi karrierje során. Nem viselte meg a veszteség, gondolta Miss Dubber megkönnyebbülten, ahogy hallotta, hogy nyitja az ajtót, majd puhán becsukja maga után. Csak valami régi kollega a minisztériumból, nem közeli barát. Azt akarta, hogy semmi se bántsa vagy zavarja az életben Mr. Canterburyt. Csak maradjon az a hamisítatlan, tökéletes úriember, aki évekkel ezelőtt megjelent a küszöbén, és kijelentette, hogy menedéket keres, ahol nincsen telefon. Igaz, Miss Dubbernek volt egy hibátlanul működő készüléke a konyhában. Mr. Canterbury azóta is szabályosan előre fizetett félévenként, kizárólag készpénzben, nyugta nélkül. És fölépíttette Miss Dubbernek azt a kis kőfalat a kerti ösvény mellett. Egyetlen délután alatt rakatta föl, születésnapi meglepetésként. Ki tudja, mivel kényszerítette rá a kőműveseket. A márciusi vihar után meg éppenséggel saját kezűleg rakta vissza a lezuhant tetőcserepeket. Rendszeresen küldött virágot, gyümölcsöt és csokoládét, továbbá szuveníreket hozott a legmegdöbbentőbb egzotikus helyekről, bár sosem árulta el, mit is keresett ott. A reggelikészítésnél is segédkezett, ha túl sok volt az átutazó vendég, és türelmesen meghallgatta Miss Dubber beszámolóit az unokaöccséről, akinek mindig hatalmas tervei voltak a meggazdagodásra, csakhogy sosem vált be egyik sem. A legutóbb bingószalont akart nyitni Exeterben, de az egész tőke ráment a hiteltartozására. Mr. Canterbury sosem fogadott vendégeket, postája sem érkezett, hangszeren sem játszott, csak a rádiót szokta hallgatni idegen nyelveken, telefonálni is csak a helyi kereskedőkkel telefonált. És soha nem árult el semmit Miss Dubbernek azon túl, hogy Londonban él, a Whitehallban dolgozik, rengeteget utazik, és Canterburynek hívják, mint a várost. Gyerekek, feleségek, szülők, szeretők – nem volt a világon egyetlen lélek, akit a magáénak mondhatott volna, Miss Dubberen kívül. – Attól, amit tudunk róla, akár lovaggá is üthették – magyarázta Miss Dubber Tobynak, amint kettesben maradtak, és az idős hölgy az orrához emelte a sálat, hogy beszívja az illatát. – Kinevezhetnék miniszterelnöknek is, és csak a tévéből tudnánk meg. Miss Dubber fülét igen halk énekhang ütötte meg, alig hallatszott a szél zúgásában. Kellemes férfihang volt, ha nem is éppen zengő. Előbb azt gondolta, a „Greensleevest” hallja a kertből, aztán, hogy a „Jerusalemet” a térről, s már-már az ablakhoz lépett, hogy kikiáltson. Csak aztán jött rá, hogy Mr. Canterbury dúdol odafönt, és nagyon meghökkent. Nyitotta az ajtót, hogy rászóljon, de megtorpant, hogy hallgassa. Az énekszó erre magától abbamaradt. Na, most ő hallgatja, mit csinálok én, gondolta elégedetten Miss Dubber, és elmosolyodott. Ez aztán jellemző Mr. Canterburyre. Három órával korábban Bécsben Mary Pym, Magnus felesége a hálószobája ablakánál állt, és kitekintett a világra, mely – azzal ellentétben, amit a férje választott magának – tele volt békével és derűvel. Nem húzta be a függönyt, a lámpát sem gyújtotta föl. Fogadáshoz volt öltözve, ahogy az anyja mondta volna, és már egy órája állt az ablaknál kék kardigánszettjében, várva a kocsira, a csengőre, a lágy neszre, amellyel a férje kulcsa megfordul a zárban. Képzeletében Magnus és Jack Brotherhood között folyt az egyenlőtlen verseny – vajon melyik érkezik előbb? Korai őszi hó fedte a hegyek csúcsát, telihold lebegett fölöttük, a szoba sötét és világos sávokra oszlott. A sétány során az elegáns villákban sorra hunytak ki a diplomata-vendéglátás utolsó fényei. Frau Minister Meierhof a Fegyverkezést Csökkentő Tárgyalások népét látta vendégül táncestélyre, négyfős zenekarral. Marynek is ott kellett volna lennie. Van Leymanék svédasztalos vacsorát rendeztek régi prágai embereik számára, mindkét nembelieknek, ültetés nélkül. Oda is elmehetett volna, mindketten elmehettek volna, és utána az éjszakai baglyokat még elhívhatták volna magukhoz is szódás whiskyre (Magnusnak vodka). Bekapcsolhatták volna a gramofont, még most is táncolnának, talán még tovább is. Pymék a táncos lábú diplomaták, nincs is náluk népszerűbb – a mulatságaik híresek voltak Washingtonban, ahol Magnus az állomás helyettes vezetőjeként dolgozott, és még tökéletesen rendben volt a világ. Mary szalonnás tojást sütne a vendégeknek, Magnus meg tréfálkozna velük és kifaggatná őket, új barátokat szerezne – roppant tehetséges és fáradhatatlan ebben a műfajban. Bécsben tetőpontjára hágott a szezon, a leghallgatagabbak is lelkesen csacsogtak a karácsonyról meg az operáról, és csak úgy hintették a pikánsnál pikánsabb pletykákat. Ilyen volt a világ valamikor iszonyú régen. Egészen múlt szerdáig. Most már csak egyetlen dolog számított: hogy Magnus kanyarodjon be a sétányra az Austin Metróban, melyet a reptéren hagyott, és előzze meg Jack Brotherhoodot. Megszólalt a telefon. Az ágynál. Magnus oldalán. Ne rohanj, marha, elesel. De siess, mert még leteszi. Magnus, édesem, ó, istenem, legyen ő! Félreléptél, ugye, ugye, de most már megbántad. Sose fogom kérdezni, mi történt. Sosem kételkedem benned. Fölkapta a kagylót, és – maga sem tudta, miért – a paplanra rogyott, összekuporodott, szabad kezével a notesz és toll után kotorva, hogy följegyezhessen telefonszámot, címet, időpontot, utasítást. Nem mondta, hogy „Magnus!”, mert az elárulta volna, mennyire aggódott. Hallót sem mondott – nem bízott a hangjában sem. Bemondta a telefonszámot németül, ebből Magnus tudhatja, hogy ő az, normális állapotban van, és egyáltalán nem haragszik, tehát nyugodtan haza lehet jönni. Semmi hiszti, semmi problémázás. Itt vagyok és várok rád, mint mindig. – Én vagyok – szólt egy férfihang. Dehogy volt ő. Jack Brotherhood volt. – Nincs hír a csomagról, ugye? – kérdezte Brotherhood a tiszti réteg iskolázott, magabiztos angolságával. – Semmi hír sehonnan. Te merre jársz? – Ott leszek fél órán belül, talán hamarabb is. Várj rám, rendben? A tűz, jutott eszébe hirtelen. Jézusom, a tűz. Lerohant a lépcsőn – nem volt már képes különbséget tenni kicsi és nagy katasztrófa között. Szabad estét adott a lánynak, és elfelejtette fölpiszkálni a tüzet a kandallóban. Biztos, hogy rég kialudt. Pedig nem. Vígan ropogott, és csak egy-két új hasáb kellett ahhoz, hogy eloszlassa némiképpen a hajnal gyászosságát. Mary rakott a tűzre, aztán csapongani kezdett a szobában, igazgatva mindent, ami a keze ügyébe került – virágokat, hamutartókat, Jack whiskys tálcáját –, tökéletesre csiszolva a külvilág képét, ha már belül annyira tökéletlen minden. Cigarettára gyújtott, és dühödten pöfékelt, anélkül, hogy leszívta volna a füstöt. Aztán töltött magának egy hatalmas adag whiskyt. Voltaképpen ezért jött le. Végül is, ha valóban táncolnának, akkor már többet is leküldött volna. Mary éppolyan félreismerhetetlenül angol jelenség volt, mint Pym. Erős állú, természetes szőke, igen egyenes modorú nő. Egyetlen affektáltsága, melyet anyjától vett át, a világhoz, főként pedig a külföldiekhez közeledő némiképpen komikus leereszkedés volt. Mary élete tele volt nagyszerű halálesetekkel. Nagyapja Passchendaelénél esett el, Sam bátyja pedig nemrégiben Belfastban. Mary egy hónapon át vagy talán még tovább is úgy érezte, hogy a bomba, mely darabokra szaggatta Sam dzsipjét, az ő lelkét is megölte. Végül mégsem őt vitte el a megtört szíve, hanem az apjukat. A családban katona volt minden férfi. Maryre takaros örökséget hagytak, lángolóan hazafias lelkületet és egy kisebb kúriát Dorsetben. Nem hiányzott belőle sem az ambíció, sem az értelem; tudott álmodni is, vágyakozni és áhítozni. Ám élete szabályait jóval a születése előtt lefektették: Mary családjában az volt a rend, hogy a férfiak harcolnak, a nők pedig támogatják őket, gyászolnak és tovább viszik az életet. Vallásgyakorlása, partijai, Pymmel folytatott közös élete mind ehhez a pusztíthatatlan alapelvhez igazodott. Egészen tavaly júliusig. A leszboszi vakációig. Magnus, gyere haza. Sajnálom, hogy botrányt csináltam a reptéren, mert nem jelentél meg. Sajnálom, hogy a hétmérföldes hangomon ordítottam a British Airways emberével – ahogy te szoktad mondani. Sajnálom, hogy az orra alá toltam a diplomataútlevelemet. És sajnálom… rettenetesen sajnálom, hogy fölhívtam Jacket, és megkérdeztem, hol a fenében marad a férjem! Könyörgök, gyere haza, és mondd meg, mit csináljak. Semmi más nem számít, csak gyere haza. Most rögtön. Azon kapta magát, hogy az étkező dupla ajtajánál áll. Kitárta a szárnyas ajtót, fölkattintotta a csillárt, és a tótükörként csillogó asztalt bámulta. Mahagóni. Tizennyolcadik századi, persze másolat. Senkinek nem ilyen a saját ízlése, de tanácsosi ranghoz ez illik. Tizennégy személy számára kényelmes, ha pedig a két legömbölyített végére két-két személyt ültetünk, elférnek körülötte tizenhatan. Az a nyavalyás égésnyom, hiába volt minden fortélyom. Emlékezz, figyelmeztette magát. Vegyél erőt a kis tyúkeszeden. Szedd össze az egész sztorit szépen, mielőtt Jack Brotherhood megnyomja azt a csengőt. Lépj ki magadból és nézz vissza. Most. Éjszaka, pont, mint ez a mostani. Hűvös, fölzaklató. A hold is pont, mint most, éppen csak egy kicsit odébb csúszva. Szerda. A vendégfogadó esténk. Hálószoba. A tökfejű Mary Pym, aki kitűnővel érettségizett, mégsem került egyetemre soha, a családi gyöngysort teszi föl éppen, túl széles terpeszben állva a tükör előtt. Férje, a csodálatos Magnus, aki évfolyamelső volt Oxfordban, és már teljes estélyi díszben feszít, megcsókolja a tarkóját, és előadja a balkáni dzsigolómagánszámát, hogy partihangulatba hozza Maryt. Magnus természetesen mindig pontosan olyan hangulatban van, amilyenben éppen lennie kell. – A szentségit már – mordul rá Mary gorombábban, mint szánta volna. – Ne idétlenkedj, segíts inkább bekapcsolni ezt a rohadt láncot! Néha bizony kiütközik a modoromon a katonacsalád. Magnus persze előzékeny. Magnus mindig előzékeny. Magnus mindent megjavít, kisegít, fölszolgál, ügyesebben, mint bármelyik lakáj. És miután bekapcsolta a láncot, a mellemre teszi a kezét, és a pucér nyakamba suttog forrón. – Bogyókám, könyörgök, nem volna egy percünk egy pici mennyországra? Csakhogy Mary szokása szerint ahhoz is túl ideges, hogy mosolyogni bírjon. Leküldi a férjét a földszintre, nézzen utána, elhozta-e Wenzel úr, a bérelt inas, a jeget Weberék halboltjából. Magnus pedig megy. Magnus mindig megy. Még akkor is, ha sokkal okosabb volna jól oldalba billenteni Maryt. Mary fölemelt fejjel hallgatózott. Kocsi közeledett. Ilyen hóban úgy lopózkodnak, mint a rossz emlékek. Ez viszont el is megy, ami a rossz emlékekre nem jellemző. Vacsora, a diplomataközösség bohém órája, mintha csak Georgetownban volnának a régi szép időkben, amikor Magnus még a Washingtoni Állomás feltörekvő ifjú helyettes vezetője volt, és az igazgatói rang felé kacsingatott. Minden újra a legnagyobb rendben Mary és Magnus közt, a fekete felleget leszámítva, ami éjjel-nappal beárnyékolja Mary szívét. Leszbosznak hívják azt a fekete felleget. Görög sziget az Égei-tengerben, és rettentő emlékek kötődnek hozzá. Mary Pym, Magnus neje. Magnus pedig Bizonyos Kimondhatatlan Ügyekkel Kapcsolatos Tanácsadó a bécsi brit követségnél. Pillanatnyilag emellett a Bécsi Állomás vezetője is, amint azt minden kimondhatatlan pontosan tudja. Mary büszkén tekint a férjére nagyszerű ezüstkandeláberei fölött, miközben az alkalmazottak körbekínálják csodálatos vadraguját, melyet az anyja receptje alapján főzött. Az asztalt a helyi hírszerzőközösség tizenkét kimondhatatlan, ámde annál kiválóbb tagja veszi körül. – De ott volna még a lánya is – fordul Mary határozottan és iskolázott németséggel az osztrák honvédelmi minisztériumnál dolgozó Oberregierungsrat Dinkelhez. – Ursula, nemde? Amikor legutóbb hallottam róla, zongora tanszakra járt a konzervatóriumba. Meséljen kicsit róla is. – Az alkalmazotthoz meg halkan odaszól, míg az elsuhan mellette: – Frau Wenzel. Mr. Lederernek, kettővel odébb, kifogyott a vörös mártása. Kérném. Kellemes este volt. Mary elszánta, hogy annak fogja tekinteni, míg az Oberregierungsrat családi bonyodalmait hallgatta. Pontosan az a fajta este, amiért hosszú ideje dolgozott, egész férjezett élete alatt, a hosszú prágai és washingtoni feltörekvő évek során, és elérte végre. Boldog volt, zászlói fennen lobogtak, és Leszbosz fekete fellege úgyszólván el is oszlott. Tom jól haladt az internátusban, és hamarosan hazavárták karácsonyra. Magnus már kibérelt egy házikót Lechben a sípályánál, és Ledererék megígérték, hogy csatlakoznak hozzájuk. Magnus hihetetlenül találékony volt az utóbbi időben, és roppant figyelmes is, pedig az apja kórházba került. Lech előtt még elviszi a Parsifalra Salzburgba, sőt ha Mary unszolja kissé, még az Operabálra is, tekintettel a Mary családjában közkeletű mondásra, miszerint mulatni szeretnek a lányok. Némi szerencsével oda is Ledererékkel mehetnének – a gyerekeket egybe lehetne csapni éjszakára, és úgy egy babysitterrel megoldanák. Valahogy jobban érezte magát mostanában Magnus társaságában, ha mások is voltak velük. Futó pillantást vetett Pym felé a gyertyafényen át, és rámosolygott. A férje éppen nekiveselkedett, hogy szót váltson a balján ülő süketnémával. Bocs, hogy olyan nyafka voltam az előbb, mondta Mary tekintete. Nem is történt semmi, felelt a Magnusé. És ha elmennek mind, szerelmeskedni fogunk, ígérte Mary, józanok maradunk, szerelmeskedünk, és minden rendben lesz. Ebben a pillanatban szólalt meg a telefon. Pontosan ebben a pillanatban. Amikor éppen szerelmes gondolatokat sugárzott Magnus felé, és végtelenül boldog volt. A telefon csöngött, aztán megint és megint. Mary kezdett dühbe gurulni, aztán nagy megkönnyebbülésére Herr Wenzel fölvette. Herr Pym vissza fogja hívni önt, hacsak nem rendkívül sürgős ügyről van szó, mondta magában Mary. Semmiképp nem zavarhatom Herr Pymet, kizárólag vészhelyzetben. Herr Pym nagyon el van foglalva. Éppen egy mulatságos történetet mesél a tökéletes németségével, ami úgy bosszantja a követséget és úgy meglep minden egyes osztrákot. Osztrák akcentust is tud Herr Pym, ha kell, sőt ami még viccesebb, svájcit is, amit még az iskolában szedett föl. Herr Pym olyat is tud, hogy palackokat tesz sorba, és az evőkéssel kipengeti rajtuk a régi svájci vasút harangjelzését, miközben fölsorolja az Interlaken és Jungfraujoch közötti állomásokat a régi világbeli állomásfőnökök hangján, és mindenki dől a kacagástól, miközben fürödnek a nosztalgiában. Mary végignézett az üres asztalon. Magnus vajon hogyan érezhette magát akkor, a kettejük kis flörtjétől eltekintve? Valószínűleg úgy, mint aki tűzvonalban harcol, szólt a válasz. Jobbján a rettenetes Frau Oberregierungsrat Dinkel ült, aki csúfságával és goromba modorával a katonafeleségek közül is kirítt, olyannyira, hogy a legviharvertebb frontkatonát is rémült hallgatásba tudta dermeszteni. Magnusnak azonban őt is sikerült elbűvölnie, maga felé hajlítania, akár a napsütésnek a virágot. Frau Dinkel egyszerűen nem tudott betelni a társaságával. Néha, amikor a férje szereplését figyelte, Maryt önkéntelen részvét töltötte el, látva hallatlan odaadását. Könnyedséget, léhaságot kívánt volna neki, ha csak egy percre is. Bár tudná, hogy alaposan kiérdemelte a nyugalmat, akárhol szottyan is rá kedve, és nem muszáj állandóan, szüntelenül és örökké csak adnia. Ha igazi diplomata volna, rég nagykövetté nevezték volna ki, gondolta. Washingtonban Grant Lederer személyesen árulta el neki, hogy Magnus sokkal nagyobb befolyással bír a tényleges eseményekre, mint akár az állomás vezetője, akár a tökéletesen félresikerült nagykövet. Bécs visszalépésnek számított ehhez képest, bármennyire tisztelték is, bármekkora volt is a hatalma. Természetesen jót akartak vele, és amint elül a por, Magnus újra visszakerül a régi pályára, itt csak türelmesnek kell lenni, semmi másra nincs szükség. Mary néha bánta, hogy annyival fiatalabb Magnusnál. Alkalmazkodik hozzám, gondolta. Magnus balján, hasonlóképpen lenyűgözött állapotban, Frau Oberst Mohr ült, akinek német férje a bécsújhelyi híradós részlegnek dolgozott. De Magnus igazi nagy hódítása, mint mindig, Grant Lederer III. volt – „az az emberke a kis fekete szakállával, kis fekete szemével és kis fekete gondolataival”, mert így emlegette Magnus –, aki hat hónapja került az amerikai követség jogi osztályának élére. A hangzatos fedőnév alatt Grant valójában a CIA embere volt, bár egyébként is régi cimborának számított Washingtonból. – Bitang egy hantás ez a Grant – panaszkodott rá Magnus, ahogy általában a barátaira szeretett panaszkodni. – Hetente egyszer összehív bennünket nagytanácsba, és fontoskodva új szavakat akar bevezetni olyan dolgokra, miket világéletünkben tökéletesen műveltünk az ő segítsége nélkül is. – De olyan muris, életem! – vetette ellen Mary. – Bee pedig rémítően guszta. – Grant hegymászó – magyarázta máskor Magnus. – Szépen sorba rendez minket, hogy a hátunkon minél magasabbra kapaszkodhasson. Csak várj, meglátod. – De legalább van egy csöpp sütnivalója, életem. Legalább valaki, akivel szót válthatsz. Mert hát mégiscsak az volt az igazság, hogy tekintetbe véve a diplomatabarátságok szűkre szabott természetét, Pymék és Ledererék kivételesen nagyszerű négyest alkottak. Magnus pedig csakis a maga lehetetlenül bogaras barátkozási szokásai miatt – bolondériája volt, hogy azt piszkálja és szekálja, akit szeret – esküdött meg úgyszólván naponta, hogy többé szóba sem áll velük. Ledererék Becky lánya egykorú volt Tommal, és gyakorlatilag szerelmespárnak számítottak a maguk korában; Bee és Mary pedig úgy megértették egymást, mintha ikrek volnának. Ami Beet és Magnust illeti – nos, ha Mary igazán őszinte akart lenni, elgondolkozott néha, nem értik-e meg egymást egy kissé jobban is a kelleténél. Másfelől viszont rég megfigyelte, hogy az ilyen négyes kapcsolatokban mindig van legalább egy keresztbe menő vonzalom, még ha nem is lesz belőle soha semmi. Amennyiben pedig valaha is odáig fajulnának a dolgok, hogy mégis történne valami a kettő között, akkor, ha igazán és csakugyan őszintének kell lenni, Marynek sem volna ellenére némi bosszúállás Grant segítségével, akinek elfojtott szenvedélyességét egyre vonzóbbnak érezte. – Mary, fantasztikus parti, köszönöm! Imádjuk! Bee volt az, aki sose hagyná ki az alkalmat, hogy tósztot mondhasson. Gyémánt fülbevalót viselt, és a dekoltázsáról Mary egyszerűen nem bírta levenni a szemét. Három gyerek után ilyen mellek – nincs igazság a földön! Emelte poharát, hogy kecsesen fogadhassa a tósztot. Beenek gépíróujjai vannak, jegyezte meg magában: kissé horgas a végük. – Ugyan már, Grant, öregfiú, ne tedd magad! – unszolta a barátját Magnus a szokásos félig komoly heccelődéssel. – Egyszer az életben engedd el magad, és mondd meg egyenesen a frankót. Ha tényleg igaz, amiket a fényes páncélú elnököd mond a kommunista országokról, akkor hogy a pokolba egyezhetünk meg bármelyikkel is? Mary a szeme sarkából látta Grant különös mosolyát – feszült volt, mégis mintha vonakodó csodálatot tükrözött volna Pym ellenállhatatlan szellemessége iránt. – Magnus, ha csak rajtam múlna, azonnal fölpakolnálak téged egy követségi repülőszőnyegre egy vödör száraz Martini meg egy amerikai útlevél kíséretében, és odavarázsolnálak Washingtonba, csak hogy indulj a demokraták színeiben. Sosem hallottam még ilyen szépen megfogalmazott lázító beszédet. – Elnöknek jelöltetni Magnust? – dorombolta Bee. Kihúzta magát, és úgy kidüllesztette a keblét, mintha bizony csokoládéval kínálnák. – Cuki! Ebben a pillanatban érkezett a tüntetően szolgamodorú Herr Wenzel, és míves gonddal hajolt oda Magnus bal füléhez, hogy belesuttogja: azonnal kéretik – bocsásson meg, excellenciás úr – a telefonhoz, londoni hívás – ezer bocsánat, tanácsos úr. Magnus pedig megbocsátott. Magnus mindig mindent megbocsát. Finoman, képzeletbeli akadályokon átmanőverezve vágott át az ajtóhoz, mosolyokat, menetegetőzést és együttérzést ontva mindenfelé, miközben Mary élénkebbre kapcsolta a csacsogást, hogy fedezze a távozását. Ám ahogy zárult Magnus után az ajtó, váratlan dolog történt. Grant Lederer Beere nézett, Bee pedig visszanézett rá. Mary elkapta ezt a tekintetváltást, és megfagyott benne a vér. Miért? Mi van e mögött az összenézés mögött? Lehet, hogy Magnus tényleg lefekszik Beevel… és Bee megmondta Grantnek? Mi késztette őket összenézésre éppen ebben a pillanatban? Talán a közös álmélkodás a házigazda váratlan távozása fölött? Bármennyi zűrzavar és viszontagság tört is rá azóta, Mary véleménye egy jottányit sem változott erről az egyetlen pontról. Nem volt itt szó sem szexről, sem szerelemről, de még csak irigységről vagy barátságról sem. Színtiszta összeesküvés volt játékban. Mary pedig nem hajlik a képzelődésre. De lát a szemével, és tudja, amit tud. Két gyilkos nézett össze cinkosan, azt mondták egymásnak: „hamarosan”, és ez a „hamarosan”, ez Magnusra vonatkozott. Hamarosan a markukban lesz. Hamarosan megkapja a magáét az elbizakodottságáért, és hamarosan helyreállíthatják a sértett büszkeségüket. Láttam, hogy gyűlölik ezek, gondolta magában Mary. Így gondolta akkor is, így a mai szent napon is. – Grant pedig Cassius, és a Caesarját keresi – mondta volt Magnus. – Ha nem talál hamar egy hátat, amibe beledöfhet, akkor az Ügynökség el fogja venni a drágalátos tőrét, és másnak adja át. Csakhogy a diplomácia világában semmi sem maradandó, semmi sem abszolút, és egy szimpla kis gyilkos összeesküvés még sosem volt ok arra, hogy ne csevegjen tovább az ember. Csevegés, üzletek, gyerekek, miegyéb – közben veszett tépelődés, miért is néznek úgy ezek a Ledererék, ahogy –, várakozás, hogy Magnus visszatérjen végre, és újra elbűvölje legalábbis a maga asztalvégét két-három nyelvű társalgásával – s mindezenközben még arra is jutott ideje Marynek, hogy eltöprengjen, nem éppen ez a telefon volt-e az, amire a férje hetek óta várt. Tudta már egy jó ideje, hogy valami nagy dolog van folyamatban, és csak fohászkodhatott, hogy az áhított visszarendelés legyen az. És akkor, Mary hajszálpontosan emlékezett erre is, miközben lázasan csacsogott és még lázasabban fohászkodott, hogy forduljon végre az ura szerencséje, váratlanul megérezte Magnus ujjait. Mesterien simított végig a felesége meztelen vállán, miközben visszafelé igyekezett az asztalfőre. Mary még csak az ajtó nyílását sem hallotta meg, pedig feszülten figyelt. – Minden rendben, életem? – szólt oda Magnus a gyertyák fölött, nem is próbálva alakoskodni, hiszen Pymék amúgy is a rettentően boldog házasságukról híresek. – Nos, hogy szolgál őfelsége egészsége? – kérdezte Grant csipkelődő hangon. – Nem bántja az angolkór? Vagy a krupp? Pym ragyogóan mosolygott, mint akinek semmi gondja az életben, csakhogy Mary tapasztalatból tudta, hogy ez nem okvetlenül jelent sokat. – Ó, Grant, csak egy kis szokásos whitehallbeli hercehurca – felelte nagyvonalúan. – Kellene alkalmazniuk egy kémet itt, aki megmondaná nekik, mikor vannak vendégeim. Életem, csak nem kifogyott a rozé? Szűkös porciókon tartják az embert, mi tagadás! Ó, Magnus, te brahista, gondolta elbűvölten Mary. Ideje volt, hogy a hölgyek fölmenjenek orrot púderezni kávé előtt. A Frau Oberregierungsrat, aki sokat adott arra, hogy modern nőnek tartsák, ellenállt volna, de a férje mordon ábrázata jobb belátásra térítette. Bee Lederer viszont, aki eddigre már hajlott volna rá, hogy előadja a nagy amerikai feministát – Bee jámborul távozott, mint a kezes bárány, miután a szexis férjecskéje így óhajtotta. – Na most jön a poén – mondta Jack Brotherhood önelégülten Mary képzeletében. – Nincs poén. – Akkor meg miért remeg, drágám? – Nem is remegek. Csak töltök magamnak egy kis italt, míg magára várok. Egyébként is tudja, hogy reszketni szoktam. – Tisztán kérem. Pont úgy, mint maga. Csak mondja el, ami történt. Semmi jég, semmi szóda, semmi rizsa. *** Na jól van, rohadék, nesze. Az est vége éppoly tökéletes, mint a kezdete. A hallban Mary és Magnus fölsegítik a vendégek kabátját, és Mary önkéntelenül is észreveszi, mennyire igyekszik Magnus szolgálni, milyen merev karral és görcsös ujjakkal ad föl minden egyes kabátot. Magnus marasztalná még Ledereréket, de Mary titkon ellene kormányoz: félszeg kuncogással megemlíti Beenek, hogy Magnusnak hamar aludnia kellene. A hall kiürül. A diplomata Pymék a hideggel dacolva – nemhiába angolok – kitartanak a küszöbön, és rendületlenül integetik el a sereget. Mary fél karral Pym derekát öleli, közben titkon bedugja a hüvelykujját a nadrág öve alá hátul, és útnak indul a feneke vágása felé. Magnus pedig nem áll ellen. Nem szokása. Mary feje a férje vállán nyugszik, és édes bohóságokat suttog ugyanabba a fülébe, amelybe Wenzel úr is suttogta a telefonhoz hívó üzenetet. Mary reméli, hogy Bee is látja, mennyire turbékolnak ők ketten. A veranda lámpája alatt – Mary ragyogóan fiatal a csodakék hosszú ruhájában, Magnus pedig tiszteletet parancsoló a szmokingban – úgy festhetnek, mint a harmonikus házasélet eleven szobra. Ledererék távoznak utoljára, és nem győznek áradozni. – Itt gebedjek meg, Magnus, ha emlékszem, mikor mulattam ilyen jól – háborog Grant a maga fura, némiképpen homokos modorában. Kocsijuk mögött egy második kanyarodik ki a ház elől: a testőr. A végtelenül angol Pym házaspár egy pillanatra egymásra talál az amerikai életmód iránti megvetésben. – Bee és Grant tényleg pompásak, igazán – mondja Mary. – De eszedbe jutna neked valaha, hogy testőrt tarts, még ha Jack föl is ajánlaná? – Kérdése mögött nem csak puszta kíváncsiság húzódik meg. Sokat gondolkodott mostanában a fura alakokról, akik a ház körül szoktak tétlenül őgyelegni. – Egy nyavalyát – rándít vállat Pym. – Hacsak meg nem ígéri, hogy megvéd Granttől. Mary visszahúzza a hüvelykujját, és karon fogva mennek vissza a házba. – Minden rendben van, igazán? – kérdi, a telefonra gondolva. Minden a lehető legnagyobb rendben, jön a válasz. – Kívánlak – suttogja Mary merészen, és megsimítja a férje combját. Pym mosolyogva bólint, és meglazítja a nyakkendőjét. A konyhában Wenzelék várják az elbocsátó szót. Mary cigarettafüstöt érez, de nem teszi szóvá, mert igazán rendesen dolgoztak. A halálos ágyán is emlékezni fog, hogy tudatosan elnézte a füstöt, mert annyira pompás volt az élete akkor, annyira messzinek tűnt Leszbosz, és annyira tökéletesnek minden, hogy képes volt nagyvonalúan tekinteni az efféle jelentéktelen apróságra. Pym előkészítette Wenzelék pénzét egy borítékba, csinos borravalóval megtoldva. Magnus az utolsó fityingjét is borravalónak fogja kiadni, gondolja Mary ellágyulva. Megtanulta már szeretni az ura nagyvonalúságát, még ha a maga takarékosabb felső osztálybeli neveltetése a fülébe sugdos is, hogy nagy túlzásokba esik. Magnusra igazán nem jellemző a közönségesség. Igaz, Mary néha azon tépelődik, győzi-e egyáltalán a jövedelméből, és nem kellene-e fölajánlania, hogy kisegíti a saját magánvagyonából. Wenzelék távoznak. Holnap este másik partit szolgálnak ki egy másik háznál. Pymék összehangolt mozdulattal indulnak a nappali felé, kezük hol összetalál, hol szétválik, harmonikusan játsszák a szokásos előjátékot: egy utolsó ital lefekvés előtt, és némi pletykás-tiszteletlen kiértékelés. Pym whiskyt tölt neki, magának meg vodkát. A zakóját, szokásával ellentétben, még mindig nem vette le. Mary most már leplezetlenül simogatja. Előfordul, hogy el sem jutnak a hálószobáig. – Felséges volt a ragud, Mabs – mondja Pym. Mindig ezzel kezdi: gratulál. Magnus mindig mindenkinek gratulál. – Úgyis azt hiszik mind, hogy Frau Wenzel főzte – feleli Mary. Keze a cipzár után tapogatózik. – Akkor gebedjenek meg – vágja rá lovagiasan Pym, egyetlen kézmozdulattal eltaszítva Mary kedvéért az egész képmutató diplomatavilágot. Maryt elfogja az aggódás: nem ivott-e Magnus mégis túl sokat. Reméli, hogy nem, mert a vágya nem színjáték – nagyon kívánja a férjét az este gondjai és aggodalmai után. Magnus Marynek nyújtja a poharat, és néma köszöntésre emeli a magáét. Remek munka, öreglány, mondja a szeme. Egyenesen lemosolyog a feleségére, közel áll hozzá, a térdük majdnem összeér. Maryt megindítja a feszültség, melyet belőle érez. Elönti a vágy, azonnal akarja, itt és most, és ennek félreérthetetlen jeleit adja. – Ha Grant Lederer a harmadik a maga nemében – mondja, mivel váratlanul az emlékezetébe villant az a gyilkos összenézés –, ugyan milyen lehetett az első? – Szabad vagyok – feleli Pym. Mary nem érti. Azt hiszi, az ő kis tréfájára kontráz valami módon az ura. – Nem értem – mondja röstelkedve. Szegény drágám, túl lassú vagyok hozzá. Aztán rémes gondolat nyilall belé: – Csak nem kirúgtak? Magnus a fejét rázza. – Rick meghalt – mondja. – Kicsoda? – Ugyan melyik Rickre gondolhat? A berlini Rickre? A langleyire? Melyik Rick halála teheti szabaddá Magnust, és milyen értelemben? Megnyílik előtte az előléptetés útja? Magnus újra kezdi. Hiszen érthető. Szegény kislány nem érti. Sok volt neki ez a hosszú este. Fáradt. Talán sokat is ivott. – Rick, az apám. Meghalt. Ma este hat órakor érte a szívroham, mikor éppen átöltöztünk vacsorához. Azt hitték, rendbe jött az utolsó rohama óta, de hát úgy látszik, mégsem. Jack Brotherhood telefonált Londonból. Hogy a Személyzeti mi az ördögért bízta ezt Jackre, ahelyett, hogy maguk mondták volna el, az fölötte nagy titok, amit nem a mi dolgunk kifürkészni. Valamiért így döntöttek. Mary még mindig nem érti a lényeget. – Mi az, hogy szabad vagy? – ordítja; lehull róla minden gátlás. – Szabad, mitől? – Aztán, érthető módon, zokogásban tör ki. Elég keservesen sír mind kettőjük helyett. Elég hangosan, hogy elnyomja a saját szörnyű kérdéseit, amelyek Leszbosz óta kísértik. Most pedig újra sírhatnékja van, sírna egy sort Jack Brotherhoodnak is. Megszólal a csengő, akár egy kurta fanfársorozat. Három rövid, gyors csöngetés, mint mindig. Pym sietve behúzta a függönyöket, és fölgyújtotta a villanyt. Abbahagyta a dúdolást. Elevennek és fürgének érezte magát. Kis nyögéssel letette az aktatáskát, és hálásan tekintett körül. Hagyta, hogy az ismerős részletek szép lassan, a maguk tempójában ússzanak be a tudatába. A rézágy. Jó reggelt. Fölötte a hímzett falikép, mely arra okít, hogy szeressük Jézust. Igyekeztem én, de Rick valahogy mindig az utamba állt. A redőnyös íróasztal. A bakelitrádió, amely még a drága öreg Winston Churchill szavait is közvetítette. Pym semmit nem változtatott ezen a szobán, nem tett hozzá semmit önmagából. Vendég volt itt, nem gyarmatosító. Ugyan mi vonzza ide, vissza ahhoz a réges-rég elmúlt, talán sosevolt sötét korhoz? Még most, mikor sok minden annyival világosabb már, még most is elfogja valami különös álmosság, ahogy emlékezni igyekszik. Az a rengeteg magányos utazás, az a sok céltalan bolyongás vadidegen városokban, az vezetett ide. Az a rengeteg meddő, magányos idő. Vonatok után sietett, hol keresve valakit, hol meg mások elől menekülve. Mary Berlinben volt – nem is, Prágában –, pár hónapja helyezték őket oda, és Pymnek értésére adták, hogy ha nem keveredik bajba Prágában, akkor várható lesz a washingtoni kinevezés. Tom pedig… jóságos ég, Tom gyakorlatilag kis totyogós volt még. Pym Londonba sietett konferenciára – nem is, háromnapos továbbképzésre ment abba a förtelmes kis házba a Smith Square-nél: a titkos kommunikáció legújabb módszerei. A tanfolyam végeztével taxin hajtott a Paddingtonra. Nem gondolkozott, csak vitte az ösztön. A fejében anódok és egyedi sifrírtáblák kavarogtak értelmetlenül. Fölugrott egy induló vonatra, Exeternél meg átvágott keresztbe az állomáson, és fölugrott egy másikra. Van-e nagyobb szabadság, mint mikor az ember nem is tudja, merre tart és miért? Kiszállt a semmi közepén, talált egy buszt, aminek a célállomása halványan ismerősnek hangzott, és fölszállt rá. Nagymamavilág. Vasárnap volt, ilyenkor a nénikék a templom felé veszik az irányt, kesztyűjükben a perselybe szánt érmékkel. Pym szeretettel jártatta a szemét a kéményeken, templomokon, dűnéken és palatetőkön, melyek mintha csak arra várnának, hogy a kontyuknál fogva a mennybe emeljék őket. A busz megállt. Végállomás, uram, jelentette a kalauz. Pym kiszállt, és a beteljesedés érthetetlen érzése fogta el. Megérkeztem, gondolta. Rátaláltam végre, pedig nem is kerestem. Pontosan az a város, pontosan az a part. Pontosan úgy, ahogy annyi évvel ezelőtt elhagytam. Sütött a nap, üres volt a város. Nyilván éppen ebédidő volt. Pym elvesztette az időérzékét. Csupán abban lehetett biztos, hogy Miss Dubber ajtólépcsője vakító fehérre volt súrolva, annyira, hogy röstellt rálépni, és odabentről templomi himnusz hangja szűrődött ki, sültcsirke – és levendulaillat, meg karbolszappan és vallásos lelkület illata. – Menjen innen – kiáltott a vékony hangocska. – Fönn állok a legfölső fokon, és így sem érem el a biztosítékot. Megszakadok, ha tovább kell nyújtóznom! Öt percre rá már az övé volt a szoba. A menedéke. Rejteke, jó messze az összes „rejtekháztól”. – Canterbury. A nevem Canterbury – hallotta a saját hangját, miután a biztosítékot rendbe hozta, és éppen foglalót igyekezett rátukmálni az idős hölgyre. A város otthonra talált. Pym az asztalhoz lépett, fölnyitotta a redőnyt, és elkezdte kipakolni a zsebeit a műbőr bevonatú asztallapra. Leltár, mintegy fölkészülésképpen a személyiség és élettér leváltására. A mai nap eseményeinek visszatekintő vizsgálata. Egy útlevél Mr. Magnus Richard Pym nevére kiállítva, szeme színe zöld, haja világosbarna, Őfelsége Diplomáciai Testületének tagja, született túlságosan is régen. Egy kódnevek és titkos jelek közt eltöltött élet után mindig sokkoló az ember saját nevét látni ilyen meztelenül és leplezetlenül, világgá kiáltva egy utazási okmány lapján. Borjúbőr pénztárca, karácsonyi ajándék Marytől. A bal felében hitelkártyák, a jobban kétezer osztrák schilling meg háromszáz angol font, különféle, de egyaránt régi bankjegyekben – a gondosan összeválogatott menekülőpénz. További tartalék az íróasztalfiókban. Az Austin Metro kulcsai. A másik kulcscsomó Marynél. Családi fotó Leszboszról – mindenki tökéletesen boldog. Egy lány sebtében lefirkantott címe – megismerte valahol, aztán elfelejtette. Félretette a tárcát, és folytatta a leltározást. Ugyanabból a zsebéből zöld beszállókártya került elő, a British Airways tegnap esti bécsi járatára. Még érvényes. A jegy látványa és érintése elgondolkoztatta. Az első alkalom, hogy Pym a lábával szavazott, gondolta. Talán egész életében a legelső tökéletesen önző cselekedet, kivéve persze a szoba megszerzését, amelyben éppen tartózkodott. Az első alkalom, mikor ahelyett, hogy „kellene”, azt mondta magában: „akarom”. A hamvasztásra csöndes elővárosban került sor. Pym úgy érezte, hogy a csekélyke gyászoló gyülekezet számát megfigyelők duzzasztották föl. Bizonyítani persze nem tudta volna. Mint fő gyászoló nem állíthatta meg a kilenc vendéget a kápolna kapujában, hogy igazolják magukat. És tény, hogy Rick sokféle embert vonzott magához viszontagságos életútja során, akiknek nagy részét Pym sosem látta, és nem is kívánta megismerni. Akárhogy is, a gyanú nem hagyta el többé, sőt egyre növekedett, miközben a londoni reptérre hajtott. Amikor aztán visszavitte a bérelt kocsit a kölcsönzőcégnek, ahol két szürke úriembernek túlságosan is sok idejébe került, hogy kitöltse a szükséges űrlapokat, gyanúja már csaknem bizonyossággá érett. Azért csak rendületlenül ment tovább: föladta a bőröndjét a bécsi járatra, aztán fogta a beszállójegyet – ezt a bizonyosat, amit most is a kezében tart –, átment az útlevélvizsgálaton, és letelepedett a Timesszal a piszkos váróban. Miután bejelentették a járata késését, sikerült úgy kimutatnia bosszúságát, hogy egyben azt is nyilvánvalóvá tegye, igyekszik elleplezni. Amikor végre bemondták a hangosbeszélőn, engedelmesen igyekezett a megfelelő kapu felé, a kötelességtudó és alkalmazkodó polgár mintaképeként. És világosan érezte, ha nem is látta, hogy a két megfigyelő a háta mögött visszaindul a bázisra teázni és pingpongozni – most már nyúzódjanak miatta a nyavalyás bécsiek, hála istennek le van a gondja, mondták egymásnak. Befordult a sarkon, és megközelítette a mozgójárdát, de nem lépett föl rá. Ehelyett őgyelegni kezdett, és hátrafelé tekingetni, mint aki késlekedő útitársát várja, aztán észrevétlenül elsodródott az érkező utasok ellenkező irányú áradatában. Másodpercek múltán már az útlevelét mutatta az ellenőrző ponton. „Isten hozta itthon, uram” volt a csöndes válasz – bizonyos útlevélszámokra ez szokott elhangzani. Utolsó, spontán óvintézkedésképpen odasétált a belföldi járatok információjához, és kiszámítottan hanyag modorban, hogy minél jobban bosszantsa az elfoglalt dolgozót, a skóciai járatok iránt kezdett érdeklődni. Nem Glasgow, isten őrizz, csak Edinburgh. Illetve, ördög vigye, akkor már mondja a glasgow-iakat is. Ó, kinyomtatott menetrend, nagyszerű. Hálásan köszönöm. És vehetek is jegyet magánál? Ó, értem már. Odaát. Pompás. Pym apróra összetépte a beszállójegyet, és a hamutartóba dobta. Mennyire terveztem el, mennyi volt belőle spontán? Nemigen számít. Azért vagyok itt, hogy cselekedjek, nem pedig, hogy mélázzak. Egy buszjegy. Heathrow– Reading. Esett végig az úton. És egy használatlan Reading–London vonatjegy, a félrevezetés kedvéért. Egy hálókocsijegy, Reading–Exeter, a vonaton váltva. Sapkát viselt, és igyekezett árnyékban maradni, míg megvette a részeg kalauztól. Pym ezt is apróra tépte, és a hamutartóba halmozta, aztán – ki tudja, szokásból-e vagy valami szadista indíttatásnak engedve – gyufával meggyújtotta a kupacot, és pislogás nélkül bámult a kis máglya lángjaiba. Kedve lett volna az útlevelet is elégetni, de a vérévé vált kényesség visszatartotta. Furának és szeretetre méltónak érezte magát ettől a kis finnyásságtól. Elterveztem, el én, az utolsó apró részletig – én, aki soha életemben nem hoztam egyetlen tudatos döntést. Attól a naptól fogva terveztem, hogy beléptem a Céghez. A fejem egy titkos zugában, amiről nem is tudtam, hogy létezik, amíg meg nem halt Rick. Elterveztem mindent rég, az egy Miss Dubber hajókáztatását kivéve. A lángok lelohadtak. Pym megpiszkálta a hamvakat, aztán levette a kabátját, és a szék hátára akasztotta. A komódból régi kardigánt vett elő – Miss Dubber keze munkája –, és magára öltötte. Beszélek vele még egyszer a dologról, gondolta. Kitalálok valamit, amire még jobban vágyik. Vagy jobban kell megválasztani az idejét. A lényeg az, hogy levegőváltozáshoz jusson, és olyan helyre kerüljön, ahol semmiért nem kell aggodalmaskodnia. Hirtelen szükségét érezte a mozgásnak. Lekapcsolta a villanyt, az ablakhoz lépett, elvonta a függönyt, és nekilátott föltérképezni a kis teret – ablakról ablakra, életről életre, ahogy lassan ébredeztek a reggelben. Közben szüntelenül kereste a megfigyelés árulkodó jeleit. A baptista lelkészné kékesszürke pongyolájában éppen leveszi a konyhai szárítókötélről a fia futballmezét; meccs lesz máma. Pym hirtelen visszahőköl a szoba sötétjébe: a parókia kapujából fém villant a szemébe. De csak a lelkész biciklije az, gondosan odaláncolva az araukáriafenyő törzséhez, nehogy valakit keresztyénietlen tettre ragadjon a bírvágy. A Sea View tejüveg fürdőszobaablaka mögött egy szürke kombinés nő mossa a haját előrehajolva a mosdóban. Celia Venn, a doktor lánya, aki a tengert óhajtja festeni, nyilvánvalóan látogatót vár. A szomszédban, a hetes szám alatt Mr. Barlow, a kőműves a reggeli műsort nézi a feleségével. Pym tekintete begyakorolt módszerességgel siklik tovább, amíg egy leparkolt furgonba nem ütközik. Nyílik az ajtó az anyósülés felől, karcsú, lányos alak oson át lopva a kis parkon, és eltűnik a huszonhetes házban. Ella, a temetkezési vállalkozó lánya azon van, hogy fölfedezze a nagybetűs életet. Pym összehúzta a függönyt, és újra lámpát gyújtott. Most én mondom meg, mikor van nappal és mikor éjszaka. Az aktatáska békésen várakozott, ahol hagyta, furcsán merevnek hatott az acélváza miatt. Mindenki aktatáskát hord, állapította meg magában, ahogy bámulta. Rické sertésbőr volt, Lippsie-é karton, Poppyé valami koszlott szürke szövetféle, párducbőrmintával. Jack pedig – nos, neked, drága jó Jack, csodálatos régi aktatáskád van, hűséges darab, mint a kutya, akit le kellett lőnöd. Tudod, Tom, vannak emberek, akik egyetemi klinikákra hagyják a testüket. A kezet az egyik osztály kapja meg, a szívet a másik, a szemeket a harmadik. Mindenki kap valamit, és mindenki hálás. Az apádnak viszont mása sincsen, csak titkai. Ez az öröksége, ez az átka. Pym nehéz puffanással roskadt le az íróasztalhoz. Próbálgatta, gyakorolta, hogy egyenesen és tisztán tudja elmondani. Azigazságot, szóról szóra. Minden mellébeszélés, kitaláció és ügyeskedés nélkül. Csak a fölszabadulást ígéretekkel agyonterhelt személyemnek. Elmondani, nem egyvalakinek: mindenkinek és senkinek. Elmondani mindenkinek, akik birtokolnak engem, akiknek elosztogattam magamat gondatlan bőkezűséggel. Irányítóimnak, kenyéradóimnak. Marynek és a világ minden Maryjének. Mindenkinek, akinek jutott belőlem egy darab,akinek többet ígértem, és elkerülhetetlenül csalódást okoztam. Meg annak, ami maradt még belőlem a nagy Pym-osztogatás után. Minden hitelezőmnek és társtulajdonosomnak. Egyszer s mindenkorra. Minden tartozások egyszeri kiegyenlítéseképpen, amiről Rick annyit álmodozott, s amit most egyetlen törvényesnek elismert fia által ér el. Akárki volt is Pym a számotokra, akárkik vagytok is vagy voltatok is, tessék, itt a legutolsó a rengeteg Pym-változat közül – akiről azt hittétek, hogy jól ismeritek. Pym nagy levegőt vett, aztán kifújta. Egyetlenegyszer végzed el. Egyszer az életben, és azzal annyi. Nincs újraírás, nincs csiszolgatás, nincs kibúvó. Nincs „mégiscsak jobb volna emígy”. Mint a here a méheknél. Egyszer csinálja, aztán meghal. Tollat vett a kezébe, és egyetlen papírlapot. Firkálni kezdett, mindenfélét, ami az eszbe ötlött. Mindig csak munka, soha játék, nyűgös kémfiú lesz Jancsi! Éni-péni-Poppy-Poppy… Hová mégy te kis Miss Dubber, hajókázni… Ecc-pecc-kimehetsz, szegény Ricky, megdöglesz… Riki-Tiki-Apsi… Csak úgy szaladt a toll a papíron, meg nem állt egy pillanatra sem. Van az úgy, Tom, hogy az embernek előbb muszáj megcsinálni valamit, csak hogy rájöjjön később, mi volt az értelme. Van, hogy a cselekedeteink kérdések, nem pedig válaszok. Agave