John le Carré: A mi emberünk (részlet)

Kémregény az orosz maffia könyvelőjéről, pénzéhes politikusokról és elvetemül bankárokról. Fülszöveg: Nagy-Britannia a válságban vergődik, miközben egy fiatal, baloldali érzelmű oxfordi tanár ügyvéd barátnőjével a Karib-tengeren nyaral, Antigua szigetén. Egy véletlennek köszönhetően megismerkednek egy orosz milliomossal, akinek nemcsak szemtelenül drága, gyémántokkal kirakott karórája, felesége és két gyereke van, hanem a sziget egy része is az övé. A férfiról hamarosan kiderül, hogy orosz bűnözői körök könyvelőjeként tett szert hatalmas vagyonára, és cserébe egy nyugalmas, új életért mindent el akar mondani az angol hírszerzésnek. Az angol pár segít neki felvenni a kapcsolatot a megfelelő körökkel, ám az orosz milliomos saját és családja sorsát bukott kémek, pénzéhes politikusok és elvetemült bankárok kezébe helyezi. John le Carré legújabb regényében a szervezett bűnözés, a nemzetközi pénzügyi körök és a politika világának összefonódásait mutatja be meggyőző erővel és sodró lendülettel. John le Carré 1931-ben született. Hírnevét A kém, aki bejött a hidegről című regényével alapozta meg. A hidegháború legelismertebb krónikásává a Karla-trilógiával vált. A kommunizmus bukása után regényei témája is megváltozott: könyvei helyszínéül többek között szovjet utódállamokat, Közép-Amerikát, illetve az utóbbi időben Afrikát választotta. Regényeiből számos filmet és filmsorozatot forgattak. Egy ideje előszeretettel vesz részt regényei megfilmesítésében: A panamai szabó és az Elszánt diplomata esetében a forgatókönyvet részben ő maga írta. A Mi emberünk legújabb kötete, 2010-ben jelent meg világszerte. John le Carré: A mi emberünk (részlet) 1 Antigua szigete, reggeli hét óra. Hamisítatlan karibi reggel. Peregrine Makepiece, avagy Perry, a sokoldalúan tehetséges amatőr sportoló, aki egészen a közelmúltig az angol irodalom tanáraként dolgozott egy neves oxfordi egyetemen, három teniszmeccset játszott le egy Gyima nevű orosz férfi ellen, aki izmos volt, merev hátú, kopasz és barnaszemű, és az ötvenes éveiben járhatott. Hogy erre a barátságos mérkőzésre miképpen kerülhetett sor, az hamarosan élénk érdeklődés tárgya lett brit titkosügynöki körökben, ahol már hivatalból is fenntartásokkal viseltetnek a véletlenek iránt. Pedig Perry a lehető legmakulátlanabb úton jutott el idáig. Harmincadik születésnapjának hajnala három hónappal ezelőtt fordulópontot hozott az életébe, amely fordulópont a tudtán kívül már egy éve, vagy még hosszabb ideje készülődött sorsa mélyén. Ahogy tenyerébe támasztott fejjel üldögélt szerény oxfordi szállásán hét mérföldnyi futás után, amely egyébiránt csöppet sem enyhítette katasztrofális hangulatát, lélekvizsgálatba kezdett, hogy megállapítsa, mit is ért el élete első harmadában azon kívül, hogy kiváló ürügyre tett szert, miért tartja távol magát az álmodozó egyetemi városka tornyain túl zajló valóságtól. * Miért is? Külső szemlélő számára élete maga volt az akadémiai sikersztori. Gimnáziumi tanárok állami iskolában végzett gyermekeként a Londoni Egyetemről tudományos címekkel megrakva kerül egyenesen Oxfordba, ahol hároméves alkalmazást kap a patinás és érdemekben gazdag egyetemen. Keresztnevét, amellyel rendes körülmények között csak az angol felsőbb osztályok soraiban találkozni, egy tizenkilencedik századi lázító metodista prelátus, a huddersfieldi Arthur Peregrine tiszteletére kapta. Év közben, amikor éppen nem tanít, sportol, egészen pontosan tájfutói érdemeket halmoz egymásra. Szabad estéin egy helyi ifjúsági klubban dolgozik önkéntesként. Vakációi során nehezen meghódítható hegycsúcsokkal és technikás falmászással múlatja az időt. Amikor azonban az egyetem állandó állást kínál neki – amelyet pillanatnyi savanyú lelkiállapotában életfogytiglani börtönnek érez –, visszautasítja. Megint csak miért? Az el múlt évben George Orwellről tartott előadást „Elfojtott Britannia?” címmel, és megriasztotta Orwell ékesszólása. Hihette-e Orwell a harmincas években, hogy azok a pohos hangok, melyek úgy nyomasztották, az a nyomorék alkalmatlanság, a külső háborúk kábítószerétól való állandó függés és a beavatkozás kényszere ugyanolyan aktuális lesz még 2009-ben is? Az közönyösen bámuló diákarcok felől nem jött válasz. Önmagának adta meg hát, nyomatékosan: nem, Orwell sehogyan nem képzelhette ezt. Mert ha mégis ezt képzelte, azon nyomban az utcára vonult volna, betörni néhány fontos ablakot. * Barátnőjével, Gaillel is könyörtelenül meghányta-vetette a kérdést, míg ágyban hevertek a születésnapi reggeli után a lány Primrose Hill-i lakásában, amelyet résztulajdonban örökölt egyébként nincstelen apjától. – Ki nem állhatom a professzorokat, és utálok professzor lenni. Utálom az egyetemi életet, és csak akkor érzem magam szabadnak, ha soha többé nem kell talárba bújnom – puffogott a vállán kényelmesen elfészkelődő aranybarna fejecske fülébe. Választ nem kapott, csak együttérző dorombolást. – Minek Byronról, Keatsről és Wordsworthről locsogni egy rakás unatkozó kölyöknek, akiknek más céljuk sincs az életben, mint oklevelet szerezni, megállapodni, meggazdagodni? Csináltam éppen eleget, csinálja most már az, akinek két anyja van. Bassza meg. És így folytatta: – Kábé egyetlen dolog tarthatna még itt ebben a nyomorult országban. Egy kibaszott forradalom. Gail pedig, a feltörekvő fiatal ügyvéd, akit a sors kábító külsővel és csípős nyelvvel áldott meg (néha bizony csípősebb is volt, mint azt a saját illetve Perry lelki békéje megkívánta volna), biztosította afelől, hogy nélküle még a forradalom sem volna az igazi. Lényegében árvák voltak mindketten. Perry megboldogult szülei a magasröptű, aszketikus keresztyénszocializmust képviselték, Gailéi pedig valami gyökeresen ellenkező dolgot. Apját, a haszontalan, ám gyöngéd lelkű színészt fiatalon vitte el az alkohol, a napi hatvan cigaretta és állhatatlan felesége iránti szenvedély. Anyja is színésznő volt, viszont korántsem gyöngéd lelkű. Gail alig töltött be a tizenhármat, mikoranyja elhagyta a családot, és jelenleg a hírek szerint egyszerű életet élt Costa Braván egy második kameraman oldalán. * Perry tehát meghozta a döntést – visszavonhatatlant, mert minden döntése ilyen volt –, hogy lerázza sarujáról az egyetemi élet porát. Első gondolata az volt, hogy visszatér a gyökereihez. Dora és Alfred egyetlen fia miért ne térhetne meg szülei meggyőződéséhez? Újrakezdi a tanári pályát, ott, ahol a szülei kénytelenül elhagyták. Nem játssza többé a szellemi arisztokratát, elvégez egy tisztes, egyszerű tanárképzőt, és, akár a szülei, beáll húzni az igát egy középiskolába az ország valamelyik elmaradottabb részén. Tanítja az állandó tárgyakat, s mellette akármilyen sportágat, amit megkívánnak, olyan gyerekeknek, akiknek a tanulás nem a középosztály jólétéhez jelenti a kulcsot, hanem az önmegvalósításhoz. Gail azonban nem rémült meg annyira a terv hallatán, ahogy Perry talán szerette volna. Hiába az elszánás, hogy visszatér a kemény, egyszerű, valóságos élethez, voltak azért Perrynek további, el nem ismert változatai is, amelyeknek többségével Gail bizalmas viszonyt ápolt. Ott volt az önnbüntető londoni egyetemista Perry, első találkozásuk idejéből, aki T. E. Lawrence stílusában biciklivel ment Franciaországba vakációzni, és a szó szoros értelmében a végkimerülésig hajtotta magát. Ott volt a hegyi kalandor Perry, az a fiú, aki a győzelem kényszeres vágyával vetette magát minden elképzelhető versenybe vagy játékba, még akkor is, ha csak unokatestvérek közti dominózásról volt szó a karácsonyi összejövetelen. S ott volt bizony a titkos szibarita Perry is, aki az önkényeztetés szenvedélyes rohamaiban fetrengett olykor, hogy aztán pánikszerűen meneküljön vissza padlásszobájába. És pontosan ez a Perry állt a teniszpályán a recesszió sújtotta Antigua legjobb turistaparadicsomában ezen a kora májusi reggelen, mielőtt még túlságosan fölmelegedett volna a levegő, vele szemközt a háló túloldalán az orosz Gyima, Gail pedig fürdőruhában, széles karimájú kalapban és egy semmit sem takaró selyemrongyban üldögélt a valószerűtlen nézősereg között, akik halott szemmel bámultak, némelyikük feketét viselt, és mintha ünnepélyes esküt tettek volna, hogy nem mosolyognak, nem szólnak egy szót sem és a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsítják a mérkőzés iránt, amit nézni kénytelenek. * Gail nagy szerencsének tartotta, hogy ezt a karibi kalandot már Perry sorsfordító döntése előtt kitervelték. A terv a legsötétebb november mélyén született meg, amikor Perry apja áldozatul esett ugyanannak a ráknak, ami két évvel ezelőtt elvitte az anyját. Némi szerény vagyonkát hagyott a fiára, aki rögvest gyötrelmes hezitálásba fogott, mivel ellenezte az öröklött vagyont, és nem tudta, nem kellene-e inkább a szegényeknek adni az egészet. Gail viszont kifárasztó kampányt indított, s végül el is érte a kedvére való döntést: egyszer az életben megengedhetnek maguknak egy igazi üdülést, karibi napsütéssel és tenisszel. Soha jobbkor nem indult még üdülni senki. Hatalmas döntésekkel kellett éppen akkor szembenézniük. Mihez kezdjen Perry az életével, és amit kezd, azt Gaillel tegye vagy nélküle? Gail föladja-e az ügyvédkedést és belevesse magát Perry oldalán a bizonytalanba, vagy folytassa üstökösként fölívelő londoni karrierjét? Esetleg ismerje be, hogy nem is annyira üstökös az ügyvédi pályája, inkább teljesen hétköznapi, és okosabb lesz gyorsan teherbe esnie, amire Perry egyébként is megállás nélkül nógatja? És bár Gailnek, akár pajkosságból, akár önvédelemből, megvolt a szokása, hogy lekicsinylően kifigurázza a nagy kérdéseket, ahhoz nem fért kérdés, hogy külön-külön és együtt is válaszúthoz érkeztek életükben, hatalmas dolgokon kell eltöprengniük, és az antiguai pihenés a legjobbkor jött, mert itt mindezt meg is tehették. * A repülő késett, ezért éjfél is elmúlt már, mire elfoglalhatták szállásukat. Ambrose, az üdülőtelep mindenütt jelenvaló majordómusza, elkísérte őket a lefoglalt bungalóba. Későn keltek, s mire megreggeliztek az erkélyükön, már túl meleg volt a teniszhez. Úsztak egy nagyot a csaknem üres strandon, magányosan ebédeltek a medence mellett, hosszan szeretkeztek délután, majd hatkor megjelentek a teniszpályán, kipihenten, vidáman, teniszre éhesen. A telep távolabbról nézve néhány elszórt fehér bungaló volt a félkör alakú öböl közmondásosan hintőporfinomságú homokján. Kétfelől egy-egy bozóterdős sziklaorom zárta le. Közöttük korallzátony húzódott, meg egy sor világító bója a lármás motorcsónakok távoltartására. A hegyoldalban kialakított teraszokon pedig ott sorakoztak a telep bajnoksághoz méltó teniszpályái. A virágzó cserjék közt keskeny kőlépcsők kanyarogtak, egészen a teniszoktató ajtajáig. Ez volt a belépő a teniszparadicsomba, ahová Perry és Gail vágyakozott, amikor kiválasztotta ezt az üdülőtelepet. Egy centerpályája volt a telepnek, s még öt másik. A versenyre szánt labdákat zöld hűtőkben tartották. Az elmúlt évek bajnokságainak emlékét ezüst kupák őrizték a vitrinekben, s az egyiken Mark, a túlsúlyos ausztrál oktató neve állt. – Nos, ha szabad érdeklődnöm, milyen szint jöhetne szóba? – kérdezte nehézkes udvariassággal, ügyet sem vetve Perry viharvert ütőjére, vastag fehér zoknijára, viseltes, de még egész jó teniszcipőjére, de még csak Gail dekoltázsára sem. Perry és Gail szembeötlően szép párocska volt, ha nem is ifjontian bimbózók már, de azért életük virágjában. Gailt a természet hosszú, formás karokkal-lábakkal áldotta meg, feszes, apró mellekkel, rugalmas testtel, hibátlan arcbőrrel, aranyhajjal, és olyan mosollyal, amely az élet legsötétebb vermeit is képes földeríteni. Perry is ősangol volt, de másik típus: hórihorgas tagjai mintha rosszul lettek volna összeillesztve, hosszú nyakán kiugró ádámcsutka éktelenkedett. Járása, mozgása csúnyán hanyag, szinte lötyögő volt, úgyhogy az iskolában el is keresztelték Zsiráfnak, de ezek a balgák idővel megtanultak kesztyűbe dudálni. Felnőtté érve azonban bizonyos tünékeny bájra tett szert, amelyet csak még hatásosabbá tett, hogy fogalma sem volt róla. Sűrű, göndör, barna haja volt, széles, szeplős homloka, s nagy szempárja angyali-álmélkodóan bámult a szemüveg mögül. Gail szokása szerint tyúkanyót játszott; meg volt győződve róla, hogy Perry röstell kiállni magáért. – Perry a Queensnél játszott minősítő meccseket, egyszer még a főtáblára is felkerült. Méghozzá pont akkor, mikor hat hónapja nem játszott, mert eltörte a lábát sízés közben – tette hozzá büszkén. – Hát ön, asszonyom, ha lehetek oly indiszkrét? – hajbókolt Mark, a profi teniszoktató kissé szertartásosabban lehelve az „asszonyom”-ot, mint Gail szerette volna. – Labdát szedek neki – mondta hűvösen, mire Perry fölszisszent: – Smonca! – Az ausztrál fogát szívogatva, nagy fejét csóválva lapozgatta a zűrzavaros nyilvántartást. – Na, volna itt egy párocskám, aki talán jó volna maguknak. A többi vendéghez képest egy ligával följebb vannak, ennyit megmondhatok. Nem mintha olyan hatalmas választék állna rendelkezésre, azt ne higgyék. Ezekkel talán megmozgathatnák egymást egy kicsit. Ellenfeleik indiai nászutasok voltak Mumbaiból. A centerpálya foglalt lévén az egyes számún kezdtek játszani. Bemelegítésüket hamarosan egész sereg lézengő figyelte, s a többi pályáról is odaszivárogtak néhányan. Laza ütésváltások az alapvonalról, néhány hanyagul elengedett bomba, lecsapás, amelyre nem ugrott senki. A pénzföldobás Perryéknek kedvezett, s a fiú átadta az első szervát Gailnek. Gail kétszer is kettőshibázott, úgyhogy az első gémet elvesztették. Aztán az indiai menyecske szervált. Higgadtan, lazán játszottak. Csak akkor kezdett megmutatkozni a minőség, amikor Perryre került a szerválás sora. Erős, magas szervát adott, bele sem tudtak érni. Négyszer egymás után. Egyre nőtt a nézősereg a két fiatal, jóképű pár körül. A labdaszedő srácok csak úgy röpködtek. Az első szett vége felé Mark, a profi is odasétált, mintegy unalmában, aztán három gémet is végignézett, és töprengő ábrázattal indult vissza a kuckójába. Jó hosszú második szettel érték el az egy-egy állást. Már a harmadik, végső szett is négy–háromra állt Perry és Gail javára. Gail hajlott volna rá, hogy visszafogják magukat, Perry viszont tűzbe jött, és az indiaiak nem nyertek több gémet. A tömeg elszéledt. Gondolnánk, a két pár még elcsevegett egy darabig, dicsérgette egymást, megbeszélt egy visszavágót, esetleg hogy összejöhetnének egy italra aznap este? Az ám. Az indiaiak faképnél hagyták Perryt és Gailt, hadd szedegessék össze a tartalék ütőiket meg a pulóverüket. Ezenközben Mark, a profi visszatért egy szálas termetű, hordómellkasú, izmos, tökkopasz férfiú társaságában, aki gyémántokkal kivert Rolex órát viselt a karján, egyébként pedig egy szürke tréningnadrágot, a hasán csokorra kötött zsinórral. * Jó oka volt annak, hogy Perry először a madzagcsokorra lett figyelmes, és csak aztán vette szemügyre az egész embert. Épp azon volt, hogy ősöreg, kényelmes teniszcipőjét spárgatalpú vászonpapucsra cserélje, és amikor a nevén szólították, még mindig kétrét volt hajolva. Lassan emelte föl hosszúkás fejét, ahogy az ilyen ösztövér, szögletes emberek szokták, s először is a könnyű bőrcipő tűnt a szemébe, amely szinte nőiesen apró lábakon feszült. A két láb kalózosan szétvetve cövekelt a földbe, följebb következtek a szürke mackóba burkolt, tömzsi lábszárak, majd pedig a mackónadrágot rögzítő madzagcsokor, biztonságosan két fülre kötve, ahogy illik, tekintve súlyos felelősséget hordozó pozícióját. A madzag fölött bíborvörös pamuttrikóba burkolt has feszült, és az ismeretlen felsőteste annyira masszív volt, hogy nemigen lehetett a hasát a mellkastól elválasztani, a trikó nyitott, keleti stílusú gallérban végződött, amely begombolva papi keménygallérra hasonlított volna, csak hát ezen az izmos nyakon erőszakkal sem lehetett volna begombolni. A gallér fölött végezetül kíváncsian félrebillentett, fölvont szemöldökű fej trónolt, jó ötvenes, de ránctalan sima arc, mély barna szemekkel és sugárzó delfinmosollyal. Az arc simasága nem tapasztalatlanság hatását keltette, éppen ellenkezőleg. Ezt az arcot Perry, a szabadtéri kalandok embere, életrevaló arcnak érezte, vagy ahogy sokkal később Gailnek magyarázta, kész, kiforrott férfi arcának. Rég célul tűzte ki maga elé ezt a fajta kiforrottságot, de eddig minden férfias küzdelme ellenére sem érte el. – Perry, hadd mutassam be jóbarátomat és pártfogómat, Mr. Gyimát, Oroszországból – mondta Mark a szokottnál is több ünnepélyességgel kenetes hangjában. – Gyima szerint igen csinos kis meccset játszott le az imént, ugyebár, uram? Gyima nagy ínyence a tenisznek, és mondhatom, ugye, mondhatom, Gyima?, nos, igen elismerően figyelte az ön játékát. – Egy meccset? – kérdezte Gyima, bocsánatkérő, meleg tekintetét merően Perryre szögezve, aki erre esetlenül kiegyenesedett. – Helló – mondta Perry feszengve, és kinyújtotta izzadt tenyerét. Gyima keze elhízott mesterember kéz volt, hüvelykujja második percén parányi csillag– vagy aszteriszk-tetoválással. – Ez pedig Gail Perkins, hűséges bűntársam – tette hozzá Perry, szükségét érezve, hogy lassítsa kissé az iramot. Mark azonban szolgalelkű hahotában tört ki, még mielőtt Gyima felelhetett volna. – Még hogy bűn, Perry! – tiltakozott. – Gail, ennek a fickónak a szeme sem áll jól! Pöpec volt az meccs, ha én mondom, elhiheti. Némelyik fonákja egyenesen mennyei, nem igaz, Gyima? Hisz maga is ezt mondta. Néztük ám magukat a kuckómból a zárt láncún. – Mark aszondja, Queen’snél játszik – mondta Gyima kitartó delfinmosollyal Perrynek. Vastag, mély torokhangja volt, a kiejtésében valami amerikaiság érzett. – Ó, hát az azért már egy-két éve volt – szerénykedett Perry, csak hogy időt nyerjen. – Gyima épp megvette a Három Kéményt, ugye, Gyima? – vetette közbe Mark, mintha ez a tény csábítóbbá tenné a teniszmeccs ajánlatát. – A legjobb hely a szigetnek ezen az oldalán, nem igaz, Gyima? Nagy tervei vannak vele, ha igaz a fáma. Maguk pedig a Cook kapitányban vannak, persze. Véleményem szerint a telep legjobb háza. Valóban, ott laktak. – Nahát akkor. Hiszen akkor szomszédok, hát nem, Gyima? A Három Kémény annak a félszigetnek a tetején van, ami pont magukkal szemben látszik az öböl túloldalán. Az utolsó nagyobb kiaknázatlan ingatlan a szigeten, na de Gyimának majd gondja lesz rá, ugyebár, uram? Azt rebesgetik, részvénykibocsátás lesz a dologból, elővételi joggal a jelenlegi lakosoknak. Nagyon rendes dolog. Közben meg, úgy hallom, csak úgy nomádosan táborozik. Néhány rokon lélekkel meg a családjukkal. Imponáló, szerintem mindenkinek. A maga körülményei mellett! Dicséretes. – Egy meccset? – Párost? – szakadt el Perry Gyima mélyreható tekintetétől, hogy zavartan Gail felé sandítson. Mark azonban közbevetette magát, mint akinek valamiért nagyon fontos, hogy azonnal célba érjen. – Nem, Perry, köszönjük szépen, de Gyima sajna nem párosozik. Ez a mi derék barátunk kizárólag szingli játszmát vállal, nem igaz, uram? Igen-igen önálló ember. A saját hibáiért a teljes felelősséget vállalja, de csak azokért, nem így mondta, uram? Pontosan ezekkel a szavakkal fejezte ki magát a minap, és én az eszembe véstem. Gail látta, hogy Perry csábulna már, de vívódik, hát a segítségére sietett. – Miattam sose aggódj, Perry, Ha egyeseztek, csak rajta. Én pompásan elleszek addig is. – Perry, szerintem fogadja csak el ennek az úriembernek a kihívását – erősködött Mark csökönyösen. – Egyébként sem szoktam fogadni, de ha a maguk meccsére kellene fogadnom, hát megmondhatom, hogy pokoli nagy bajban volnék. Gyima mintha sántítana kissé? Mintha húzná kicsit a bal lábát? Vagy csak nehezére esik naphosszat azt az irdatlan felsőtestet cipelni? * Talán Perry már ekkor fölfigyelt a két fehér emberre, akik tétlenül lézengtek a pálya bejáratánál? Az egyik lazán összefogta a kezét a háta mögött, a másik összefonta a karját a mellén. Mindketten tréningruhában. Az egyik szőke, kölyökarcú, a másik sötét hajú, bágyadt mozgású. Ha fölfigyelt rájuk, hát csak tudat alatt, ismerte be vonakodva a férfinak, aki Luke-ként mutatkozott be, s a nőnek, akit állítólag Yvonne-nak hívtak. Tíz nappal később került sor erre, mikoris négyen ültek egy ovális ebédlőasztal körül Bloomsburyben egy szép Viktória-korabeli villában. Gail Primrose Hill-i lakásáról vitte oda őket taxin egy nagydarab, szívélyes, barettet és fülbevalót viselő fickó, aki Ollie-nak nevezte magát. Luke nyitott ajtót, Yvonne várkozóan állt mögötte. Perryvel és Gaillel kezet fogtak, Luke udvariasan megköszönte, hogy eljöttek, majd levezették őket a konyhafülkével és hatszemélyes ebédlőasztallal berendezett szuterénhelyiségbe. Fönn a magasban félholdalakú tejüveg ablakok villóztak a ház előtt elhaladó járókelők lába nyomán. Következő lépésként elvették a mobiljukat, és aláírattak velük egy nyilatkozatot a Titoktartási törvény rendelkezései alapján. Gail, a jogász majd szétrobbant mérgében, miután elolvasta a szöveget. – Soha nem írom alá! – kiáltotta, Perry viszont csak ennyit mormolt: – Ugyan, mi értelme ellenkezni? – és türelmetlenül aláfirkantotta a nevét. Gail kihúzott néhány kitételt, beleírt egy-két szót a szövegbe, és azután is csak tiltakozása kifejezésével írta alá. A szuterénben egyetlen, gyönge fényű lámpa világított az asztal fölött. A téglafalak mintha halovány, ódon portói illatot leheltek volna. Luke úri modorú, simára borotvált, jó negyvenes férfi volt, túlzottan is alacsony termetű, gondolta Gail, aki idegességében hamis viháncolásba csapott át, és leszögezte magában, hogy remélhetőleg gyártják a férfi kémeket nagyobb konfekcióméretben is. Szálegyenes tartásával, tip-top szürke öltönyével, makulátlan viselkedésével, füle fölött szürkés szarvacskákba tekeredő hajával inkább kiöltözött zsokénak tűnt neki az emberke. Yvonne viszont alig lehetett idősebb Gailnél. A lány szemében elsőre pedáns, magára odafigyelő jelenségnek tűnt, mégis csodaszépnek a maga kékharisnya módján. Unalmas irodakisasszony-kosztüm, fekete bubifrizura, smink egy szál se – öregebbnek néz ki a kelleténél, meg aztán, gondolta Gail csökönyös tréfacsináló igyekezetében, egy Mata Hari ne legyen már ilyen komoly. – Tehát akkor nem ismerte még föl, hogy testőrökről van szó – próbálkozott Luke, és takaros fejét kíváncsian forgatta egyikükről a másikukra. – Később, amikor már kettesben maradtak, nem mondogattak egymásnak ilyesféléket, hogy „Hát azért elég fura egy ipse ez a Gyima fiú, isten tudja, kiféle lehet, hogy ilyen nagyon őrizteti magát”? Semmi ilyenről nem esett szó? Hát beszélünk mi így egyáltalán, gondolta Gail. Mert nekem ugyan nem tűnt föl. – Nyilvánvalóan láttam azokat az embereket – ismerte el Perry. – De ha azt kérdi, gondoltam-e róluk valamit, hát csak annyit mondhatok, hogy nem. Ha egyáltalán gondoltam valamit, akkor is csak annyit, hogy ezek is megnézték a meccset. – Gondterhelten gyúrta a homlokát hosszú ujjaival. – Hát mert ki gondol már ilyesmire, hogy testőrök, ugyebár? Ja, persze, maguk biztos gondolnak. A maguk világában ez így megy, nyilván. De egy közönséges, egyszerű állampolgárnak semmi pénzért nem jut eszébe. – No és maga, Gail? – szögezte neki derűlátóan Luke. – Hiszen maga bejáratos napjaink bíróságaira. A maga számára nem ismeretlen dicső világunk árnyoldala. Magában sem támadt semmi gyanú ezekkel az alakokkal kapcsolatban? – Ha egyáltalán észrevettem őket, legföljebb annyit gondolhattam, hogy szemtelenül fixíroznak, úgyhogy csakazértsem vettem tudomást róluk. Ámde Yvonne, az éltanuló nem hagyhatta annyiban. – Igen, igen, de este, Gail, gondoljon az estére, amikor az ember végigveszi a napját. – Talán skót ez a nő? Könnyen lehet, gondolta Gail, aki mindig is nagyon büszke volt csalhatatlan fülére. – Tényleg nem gondolkoztak el akkor sem azon, hogy miért lábatlankodott ott folyton az a két ember? – Ez volt az első rendes esténk a szállóban – magyarázta Gail, akin váratlan, ideges csüggedés vett erőt. – Gyertyafényes vacsora a Captain’s Deckben, érti? Csillagok, telehold, szerelmes kecskebékák nótáztak, a holdfény gyakorlatilag a tányérunkba csorgott. Komolyan azt képzeli, hogy nem volt jobb dolgunk, mint egymás szemébe feledkezve Gyima verőembereiről csacsogni? Illetve hát… jaj, hagyjanak már egy percre – dadogott, attól tartva, hogy gorombább volt a kelleténél –, igen, igaz, egészen röviden megemlítettük Gyimát is. Szóltunk egy szót arról, hogy sose láttunk még eleven orosz kiskirályt, aztán Perry bűnbánatot gyakorolt amiatt, hogy egyest fog játszani vele, és azonnal telefonálni akart a Marknak, a teniszoktatónak, hogy lemondja az egészet, mire én azt feleltem, hogy táncoltam már ilyen Gyima-típusú pacákokkal, és lenyűgöző a technikájuk. Na ezzel aztán befogtam a szádat, igaz-e, Perry? Akkora szakadék tátongott most közöttük, mint az Atlanti-óceán, amelyen nemrég keltek át. Mégis megkönnyebbülés volt, hogy megszabadulhatnak a sztorijuktól két szakképzett hallgató előtt. Hát nekiláttak. * Másnap reggel, háromnegyed hét. Mark a kő lépcsősor tetején várta őket, makulátlan fehérben, két doboz behűtött teniszlabdával és egy papírpohár kávéval. – Hú, de féltem, hogy el találnak aludni – fecsegett lázasan. – Persze, semmi gond, minden pompás. Gail, nahát, hogy van máma? Mondhatom, kicsattanó, ha megengedi… Csak ön után, Perry, kérem. Részemről a megtiszteltetés. De csodás nap, ugyebár? Csodás! Perry kapaszkodott elöl, fölfelé a kőlépcsőn, egészen a második szintig, ahol az ösvény balra fordult. Bekanyarodva hirtelen szemközt találta magát a tegnap is látott két emberrel. Most bomberdzsekit viseltek. A virággal befutott boltívnél álltak, amely esküvői díszletként keretezte a centerpálya bejáratát. Ez a pálya a külvilágtól teljesen elzártan állt, húsz láb magas hibiszkuszsövények és vászonparavánok vették körül. A kölyökképű szőke a közeledtükre előrelépett kissé, és örömtelen mosollyal nyújtotta előre két kezét, a motozás már-már klasszikus mozdulatával. Perry hátrahőkölt, teljes hosszúságában kihúzva magát, úgyhogy nem ért a kölyökképű keze ügyébe; jó két méterre lehetett még tőle. Gail szintén. A szőke még egyet lépett előre, Perry meg egyet hátra. Gail igazodott hozzá. – Ez meg mi a fene! – kiáltott Perry, a jelek szerint egyedül Marknak, mivel sem a kölyökképű, sem a fekete kollégája nem reagáltak, mintha nem értették, sőt nem is hallották volna a kérdést. – Biztonság, Perry – furakodott oda Gail mellett Perry füléhez Mark. – Rutinvizsgálat – mormolta biztatóan. Perry egy tapodtat sem mozdult, amíg a válaszon rágódott, csak a nyakát nyújtotta ki, és tekerte félre. – Kinek a biztonságáról beszélünk? Mert nem egészen értem. Hát te? – fordult Gailhez. – Én sem – sietett kontrázni amaz. – Gyimáéról, Perry. Miért, mit képzelt? Gyima nagykutya. Nemzetközi nagykutya. Ezek a fiúk csak parancsot teljesítenek. – A magáét, Mark? – fordult oda, hogy vádlóan mérhesse végig a szemüvegén át. – Dehogy az enyémet, Gyimáét, ne legyen már olyan nehézfejű, Perry. Gyima emberei. Mindig vele vannak. Perry visszafordult a szőke testőrhöz. – Uram, beszélnek esetleg angolul? – kérdezte. A kölyökarcon egy rezdülés sem mutatkozott, talán csak még keményebbé vált. – Úgy látszik, nem ért angolul. Sőt, nem is hall. – Az isten szerelmére, Perry – Mark arca már mélyvörösbe borult. – Éppen csak belekukkantanak a táskájába, aztán annyi. Semmi személyes. Rutin az egész, nem érti? Mint a reptéren. Perry megint Gailhez fordult. – Ugye sikerült véleményt alkotnod a kérdésről? – Hajjaj. Perry újra másikfelé billentette a fejét. – Érti-e Mark, teljes mértékig tisztáznom kell ezt a dolgot, nehogy félreértsem valahogy – vetette be a legtanáribb modorát. – Gyima, reménybeli teniszpartnerem arról óhajtana meggyőződni, hogy nem tervezem-e a fölrobbantását. Ezt mondják ezek az urak itten, jól értem? – Veszedelmes világban élünk, Perry. Maga talán még nem hallott róla, de mi közönséges emberek pontosan tudjuk, és mégis igyekszünk életben maradni. Tisztesség ne essék szólván, de magának is azt tanácsolnám, hogy tartson a többséggel. – De hátha az a szándékom, hogy lepuffantom a Kalasnyikovommal – mondta Perry, és megemelte kissé a táskáját, mintegy jelezve, hol tartja a fegyvert. Erre a másik testőr is előlépett a bozót árnyékából, és a társa mellé állt. Az arcukról még mindig nem volt leolvasható semmi a világon. – Elefántot csinál a bolhából, már megbocsásson, Makepiece úr – erősködött Mark, akinek egyre nehezebben esett megőriznie keményen megdolgozott udvariasságát. – Kivételes teniszparti várja. Ezek a fiúk csak a dolgukat végzik, méghozzá, ha megjegyezhetem, ügyesen és udvariasan. Uram, ne is haragudjon, de nem értem, mi a problémája. – Aaa… problémám, ugye… – mormolta Perry ráérősen, mintha szemináriumi vitát vezetne be a tanítványai körében. – Nos, hadd magyarázzam el akkor a problémámat. Most, hogy így elgondolkozom, mindjárt több is van. Először is, hogy az én táskámba senki nem kukkant bele az engedélyem nélkül, amely engedélyt jelen esetben nem adtam meg. Ugyanez igaz a partnerem táskájára is. Rokonlelkek vagyunk – mutatott Gailre. – Szigorúan – mondta rá a lány. – Akkor vegyük a második problémát. Ha az ön Gyima barátja attól tart, hogy az életére török, akkor miért hívott teniszezni? – Itt kiadós szünetet tartott, válaszra várva, de az nem jött, csak gyötrelmes fogszívogatás nesze. – A harmadik problémám pedig a következő volna: ez a helyzet némiképpen egyoldalú. Akartam én belenézni Gyima táskájába? Nem. És most sem akarok. Talán elmagyarázhatná ezt neki, amikor közli vele sajnálkozó lemondásomat. Gail, ne nézzünk utána a nagyszerű svédasztalos reggelinek, amit a prospektus ígért? – Pompás ötlet – ragyogott föl Gail. – Észre se vettem, milyen éhes vagyok! Sarkon fordultak, ügyet sem vetve Mark, a profi rimánkodására, és már indultak volna vissza a lépcsőn, amikor fölpattant a pálya kapuja, és Gyima basszushangja megállította őket. – Ne fut már el, Mr. Perry Makepiece. Ha be akarja verni fejemet, fogjon nyavalyás teniszütőt. * – Szóval tehát milyen korú lehet, mit mondana, Gail? – érdeklődött a kékharisnya Yvonne pedánsan jegyezgetve a noteszába. – A Kölyökpofa? Legföljebb huszonöt – felelte Gail, aki még mindig léhaság és makrancoskodás között ingadozott. – Perry? Mennyi? – Úgy harminc. – Magassága? – Átlagon aluli. Perry drágám, egynyolcvanhat magasból mindnyájan átlag alattiak vagyunk, gondolta Gail. – Egyhetvenöt – mondta hangosan. Igen rövidre nyírt szőke hajjal, egyeztek meg végre valamiben. – És arany karkötője volt – jutott eszébe hirtelen Gailnek, önmaga legnagyobb meglepetésére. – Volt egyszer egy ügyfelem, aki pont olyat viselt. Azt mondta, ha nagy bajba kerülne, szétszedné szemekre, azzal vásárolná meg a szabadságát. * Józanul kurtára nyírt, lakkmentes körmök. Yvonne egy sor újságfotót csúsztat elébük az asztalon át. Az előtérben jó féltucatnyi tagbaszakadt, Armaniba burkolt fiatalember ünnepel egy nyertes versenyparipát, égnek emelt pezsgőspoharakat villantanak a kamerának. A háttérben orosz és angol nyelvű reklámok. Messze kint baloldalon pedig mellén összefont karral áll a szőke testőr, simára borotvált kölyökképével. Három társával ellentétben rajta nincs napszemüveg. A bal csuklóján viszont ott az arany szemekből font karkötő. Perry arca kissé önelégült. Gailt émelygés kerülgeti. Agave Könyvek