Jeff Lindsay: Dupla Dexter (részlet)

Dexter Morgan éjjel és nappal gyilkosokra vadászik, ám más módszerekkel. A Dexter-könyv, mint mindig, morbid és izgalmas.   Dexter Morgan nem egy átlagos sorozatgyilkos. A nappali műszakban is örömét leli, amikor éppen vérfoltelemzést végez a Miami Rendőrkapitányság alkalmazásában, de igazából az éjszakai hobbiját élvezi… amikor gyilkosokra vadászik. Úgyhogy egyáltalán nem teszi boldoggá a felfedezés, miszerint valaki a nyomában jár, megfigyeli őt és utánozza a módszereit – Dexter kifejezetten rosszul viseli a boldogság hiányát, viszont megvannak a módszerei arra, hogy számára élvezetes módon intézze el a problémáit. A Dexter-sorozat előző öt sikerlistás könyvéhez hasonlóan a Dupla Dexter ugyanazt a morbid humort, izgalmat és feszültséget nyújtja az olvasónak, ami már eddig is hatalmas nemzetközi sikert hozott Jeff Lindsay-nek. (A sorozat olvasásába nyugodtan be lehet kapcsolódni az előző részek ismerete nélkül is.) Jeff Lindsay: Dupla Dexter (részlet) Egy Hát persze hogy felhős az idő. A felhők elborítják az égboltot, és elrejtik azt a lüktető, duzzadt Holdat, amely felettük köszörüli a torkát. Csak fényének lassú csordogálása van itt – de minden esetleges csillogása láthatatlanul bújik meg a felhők mögött, amelyek alacsonyan, duzzadtan és csordultig telve úsztak be fölénk. Hamarosan megnyílnak, és heves nyári zápor ömlik majd ki belőlük, nagyon is hamar, mert ők is tele vannak azzal, amit tenniük kell, pukkadásig tele vannak, annyira tele, hogy nekik is küzdeniük kell azért, hogy visszatartsák az áradást, amelynek mindenképpen be kell következnie, méghozzá hamarosan. Hamarosan – de nem most, még nem. Nekik is várniuk kell még, duzzadtan a bennük növő dolgok erejétől az eljövendő események igaz, vakító áradására, arra, ami a megfelelő időpontban fog bekövetkezni, amikor már lehetetlen tovább halogatni, és beleillik az adott pillanat alakjába, amikor a most valódi és elkerülhetetlen formáját kiönti… De az a pillanat még nem jött el, még nem. Úgyhogy a felhők mérges pillantással gyülekeznek és várakoznak, hagyják nőni a szükséget, és vele együtt a feszültséget. Hamarosan; hamarosan be kell következnie. Alig pár pillanat múlva ezek a sötét és néma felhők széthasítják az éjszaka csendjét az erejük elviselhetetlenül ragyogó mindenhatóságával, és csillogó cserepekre törik a sötétséget – és akkor, csak akkor jön majd el számukra a megkönnyebbülés. A felhők megnyílnak, és ennek a rengeteg visszatartott súlynak a feszültsége kiszakad belőlük, a szabadulás tiszta extázisával, és ez a kirobbanó öröm elárasztja a világot a fény és a felszabadulás ó, de boldog ajándékával. Az a pillanat közel van, olyan kínzóan közel – de még nem jött el. Úgyhogy a felhők tovább várakoznak a pont megfelelő pillanatra, egyre növesztve a sötétségüket, egyre nagyobbra és súlyosabbra hízva az árnyéktól, amíg már nem tehetnek mást, mint hogy elengedjék magukat. És idelent, a fénytelen éjszakában? Itt a földön, az árnyékok határozott körvonalú tócsájában, amelyet ezek a felhők hoztak létre a holdrejtő, éjszakabekebelező duzzogásukkal? Mi lehet ez itt idelent, ami égtelenül és sötéten csusszan keresztül az éjszakán, éppen annyira tele, készen és várakozva, mint a felhők? Mert várakozik, bármi is legyen sötét lénye; megfeszült, ugrásra készen várakozik és áll résen a tökéletes pillanatra, amelyben megteszi, amit meg fog, amit meg kell neki, amit mindig is tett. És az a pillanat apró egérlábakon iparkodik egyre közelebb, mintha az is tudná, hogy minek kell eljönnie, és félne tőle, és érezné a tökéletesség itt bujkáló pillanatát, ami most is a közelben jár, egyre közelebb – amíg közvetlenül az ember mögé nem kerül a nyakát bámulva, szinte megkóstolva azoknak a finom vénáknak a meleg rebbenéseit, arra gondolva, hogy: Most. Ekkor egy elemi erejű villámcsapás hasít a sötét éjszakába és fed fel egy nagydarab, puhának tűnő férfit, aki a földön iparkodik keresztül, mintha ő is érezné a sötét leheletet oly közel maga mögött. Megdördül az ég, ismét villám villan, és az alak közelebb kerül egy laptoppal és egy mappával zsonglőrködve, miközben a kulcsai után kotorászik, majd ismét eltűnik a sötétségben, amikor a villámlás abbamarad. Egy újabb villámcsapás; a férfi immár nagyon közel van, a terhét szorongatja, és egy slusszkulcsot tart a levegőben. Majd ismét eltűnik a fekete mozdulatlanságban. Hirtelen csend lesz, tökéletes némaság, mintha semmi nem venne levegőt sehol, és még a sötétség is visszatartaná a lélegzetét… Majd hirtelen szélvihar támad, a mennydörgés utolsó pörölye, és az egész világ azt kiáltja: Most! Most. És minden, aminek meg kell történnie ezen a sötét nyári éjszakán, elkezd megtörténni. Megnyílnak az ég csatornái, és kieresztik magukból a terhüket, a világ ismét lélegezni kezd, és itt, a frissen átnedvesedett sötétségben más feszültségek feszülnek pattanásig, majd engednek, nagyon lassan, óvatosan, lágy és éles csápjaikat az esetlen, bohócszerű alak felé nyújtva, aki éppen kaparászva próbálja kinyitni a kocsija ajtaját ebben a váratlan esőben. A kocsi ajtaja kitárul, a laptop és a mappa az ülésre hullik, majd a puha, tésztaszerű férfi becsusszan a kormány mögé, magára csapja az ajtót, és vesz egy mély levegőt, miközben letörli a vizet az arcáról. Utána elmosolyodik a kis győzelem mosolyával, mint mostanában oly sokszor. Steve Valentine boldog ember; az utóbbi időben nagyon a kedve szerint alakultak a dolgok, és úgy gondolja, aznap este is így történt. Steve Valentine élete csodálatos. És nagyon a vége felé tart. Steve Valentine bohóc. Nem mókás ember, nem az esetlen normalitás vidám karikatúrája. Hanem egy igazi bohóc, aki a helyi lapokban hirdet, és kisgyerekek zsúrjain lép fel. Sajnálatos módon nem a gyermeki ártatlanságból fakadó vidám kacaj jelenti számára az életet, és a bűvészmutatványai egy kicsit túl varázslatosra sikerültek. Kétszer is letartóztatták, majd szabadon engedték, amikor a szülők abbéli véleményükről tájékoztatták a rendőrséget, hogy szerintük nem szükséges egy sötét szekrénybe csalni egy kisgyermeket ahhoz, hogy lufiállatokat mutasson neki az ember. Steve Valentine-t mindkét alkalommal szabadon engedték a bizonyítékok hiánya okán, de a férfi értette a célzást; onnantól fogva senki nem tett panaszt ellene – hogyan is tehették volna? De nem hagyott fel a gyermekek szórakoztatásával, ó, nem. Kutyából nem lesz szalonna, és Valentine sem változott. Csak bölcsebb lett és sötétebb, mint az a sebzett ragadozókkal történni szokott. Egy tartósabb játszmába kezdett, és azt hiszi, megtalálta a módját annak, hogy örök időkig ingyen játszhasson. De téved. Ma éjjel benyújtják neki a számlát. Valentine egy lepukkant bérházban lakik, közvetlenül északra az Opa-locka repülőtértől. Az épület legalább ötvenévesnek tűnik. Elhagyott autók állnak előtte az utcán, néhány közülük ki van égve. Az épület egy kicsit megremeg, amikor céges magánrepülők húznak el felette túl alacsonyan felszállás vagy leszállás közben, és süvítésük elnyomja a közeli autópálya folyamatos fehérzaját. Valentine lakása a második emeleten van, a tizenegyes szám alatt, és nagyon jó kilátás nyílik belőle egy szétesőfélben lévő játszótérre egy rozsdás mászókaparkkal, egy ferde csúszdával és egy háló nélküli kosárlabdapalánkkal. Valentine egy viharvert széket tett ki a lakása erkélyére olyan szögben, hogy jól lássa a játszóteret. Ott üldögélhet sört kortyolgatva, a gyermekek játékát figyelve, vidáman álmodozva arról, hogyan játszana velük ő. Mert szokott is. Legalább három kisfiúval játszott, akiről tudunk, és valószínűleg többel is. Az elmúlt másfél évben három kis holttestet húztak ki egy közeli csatornából. Szexuálisan bántalmazták, majd megfojtották őket. A fiúk mind erről a környékről származtak, ami azt jelenti, hogy a szüleik szegények és valószínűleg illegális bevándorlók. Ez pedig azt jelenti, hogy még a gyermekük megölése ellenére sem volt túl sok mondanivalójuk a rendőrségnek – és ez tökéletes célponttá teszi a gyermekeket Valentine számára. Legalább három eset, és a rendőrségnek nincs nyoma, amelyen elindulhat. De nekünk van. Sőt, többünk van egy nyomnál. Mi tudjuk. Steve Valentine megfigyelte azokat a kisfiúkat játék közben a játszótéren, majd követte őket a félhomályba, és… megtanította őket a saját, nagyon visszafordíthatatlan játékaira, majd a csatorna zavaros, szeméttel teli vizébe helyezte őket. Utána elégedetten visszatért a rozoga kerti székébe, kinyitott egy sört, és fürkészni kezdte a játszóteret egy újabb kis barát után. Valentine nagyon okosnak hiszi magát. Azt hiszi, megtanulta a leckét, és megtalálta egy jobb módját annak, hogy valóra váltsa álmait, és otthont teremtsen az alternatív életmódjának, és senki nem elég okos ahhoz, hogy elkapja és megakadályozza. Mostanáig igaza is volt. Egészen ma estig. Valentine nem volt a lakásában, amikor a zsaruk kijöttek a három halott fiú után nyomozni, és ez nem volt véletlen. Ez is része volt a ragadozói ravaszságának; van egy adóvevője, amellyel le tudja hallgatni a rendőrségi hullámhosszokat. Tudja, mikor járnak a közelben. Ez nem fordul elő gyakran. A rendőrség nem jár ilyen helyekre, mint ez, ahol a legtöbb, amiben reménykedhetnek, az az ellenséges közöny. Ez az egyik oka annak, hogy Valentine itt él. De amikor a rendőrök mégis erre járnak, arról tud. A rendőrök kijönnek ide is, ha muszáj, és muszáj nekik, ha Valaki a 911-et hívja, hogy a tizenegyes lakásban verekedő párra panaszkodjon, és ha az a Valaki azt mondja, hogy a verekedés hirtelen ért véget egy rettegő sikollyal, amit csend követett, akkor gyorsan jönnek ki. És amikor az otthon ülő Valentine meghallja őket a rádiójában, hogy erre a címre jönnek, természetesen gondoskodni akar arról, hogy ő maga valahol máshol legyen, mielőtt odaérnek. Minden olyan dolgot elvisz, ami a hobbijára utalhatna – és biztos van néhány ilyen cucca, ezeknek mindig van –, és lesiet a földszintre, ki a sötétségben a kocsijához, abban a hitben, hogy odébb tud állni, amíg a rádióból nem értesül arról, hogy ismét elcsendesedett a terep. Nem fog arra gondolni, hogy Valaki azzal fáradna, hogy utánanézzen az autója forgalmijának, és megtudja, hogy egy világoskék, tizenkét éves Chevrolet Blazert vezet egy VÁLASZD AZ ÉLETET! feliratú rendszámtáblával és egy mágnestáblával az ajtaján, amin az áll, PUFFALUMP, A BOHÓC. És nem gondol arra, hogy Valami a hátsó ülésén várja, óvatosan lebukva az árnyékok közé. Mindkét dologban tévedni fog. Valaki ismeri az autóját, és Valami némán gubbaszt a vén Chevy sötét hátsó ülése előtt a padlón, ott várakozik, amíg Valentine végez az arca törölgetésével és a titkos, diadalittas kis mosolygással, és végre – végre – az indítómotorba helyezi a kulcsot, és elindítja a motort. És ahogy az autó köpködve életre kel, eljön az a pillanat, hirtelen, végre, és Valami fel- és kiveti magát a sötétségből, és egy szemkápráztatóan gyors, huszonöt kiló teherbírású damilhurkot dob Valentine kelttészta-szerű nyakába, és rántja meg, mielőtt a férfi annál többet mondhatna, hogy „gukk…!”, ő pedig olyan ostobán, erőtlenül és szánalmasan kezd hadonászni a karjaival, hogy Valaki érezni kezdi a hideg, megvető erőt felszaladni a damilba, és mélyen belevájni az azt tartó kézbe. A mosoly immár leolvadt Valentine arcáról, átkerült a miénkre, és mi ott vagyunk olyan közel mögötte, hogy érezzük a félelme szagát, halljuk a szíve rémült dobogását, és érezzük a lélegzete kihagyását, és ez jó. – Most már a miénk vagy – mondjuk neki, és a parancsoló hangunktól úgy összerándul, mintha az a villám csapott volna belé, amely odakint központozza a sötétséget. – Pontosan azt fogod tenni, amit mondunk, és csak akkor fogod megtenni, amikor mondjuk. – És Valentine azt hiszi, hogy ehhez neki is lenne valami hozzáfűznivalója, és egy nedves kis hangot ad ki, úgyhogy szorosra húzzuk a hurkot, nagyon szorosra, csak egy pillanatra, csak hogy tudja, hogy még a lélegzete is a miénk. Valentine arca elsötétül, a szeme kidülled, a nyakához emeli a kezét, és az ujjai vadul kaparásznak a hurkon pár másodpercig, amíg minden el nem sötétül előtte, a keze le nem csusszan az ölébe, és ő maga előre nem rogy, hogy elkezdjen eltűnni, úgyhogy ekkor lazítunk a szorításon, mert még mindig túl korán, messze túl korán van számára. Valentine válla megmozdul, és a férfi olyan hangot ad, mint egy rozsdás reszelő, miközben vesz még egy levegőt, még egyet az egyre kevesebb közül, ami még maradt neki, és mivel még nem tudja, milyen alacsony a számuk, gyorsan vesz még egyet, egy kicsit könnyedebben, és arra vesztegeti a drága levegőt, hogy azt vartyogja: – Mi a fasz! Egy gusztustalan takonycsík cseppen le az orrából, és a hangja görcsösnek, reszelősnek és nagyon idegesítőnek tűnik, úgyhogy húzunk még egyet a hurkon, ezúttal egy kicsit gyengédebben, csak akkorát, hogy tudja, hogy most már a miénk, ő pedig nagyon engedelmesen tátog és a torka felé kapkod, majd elnémul. – Nem beszél – mondjuk. – Vezet. Ő felnéz, bele a visszapillantóba, és a szeme most először találkozik a miénkkel – csak a szemünkkel, ami hidegnek és sötétnek tűnik a sima selyemcsuklyában, amely az arcunkat takarja. Egy pillanatra azt hiszi, hogy mondani fog valamit, mi pedig nagyon gyengéden megcsavarjuk a hurkot, csak annyira, hogy emlékeztessük, mire meggondolja magát. Lekapja a tekintetét a tükörről, sebességbe teszi az autót, és vezetni kezd. Mi óvatosan dél felé irányítottuk őt, időről időre apró húzásokkal biztatva, csak hogy fejben tartsa, hogy még a lélegzetvétele sem automatikus, és nem fog bekövetkezni, csak ha mi is úgy akarjuk, és ő az út nagy részén nagyon jól viselkedik. Csak egyszer, egy piros lámpánál nézett ránk a tükörben, köszörülte meg a torkát és mondta azt: – Mi maga… hova megyünk? –, mire mi nagyon erősen meghúztuk a pórázt egy hosszú pillanatra, és hagytuk, hogy a világa elsötétüljön. – Oda megyünk, ahova mondjuk, hogy menjél – tájékoztatjuk. – Csak vezess, ne beszélj, és akkor talán egy kicsit tovább élhetsz. – És ez elég ahhoz, hogy rendes viselkedésre késztesse, mert még nem tudja, hogy hamarosan, nagyon hamar már nem fog akarni egy kicsit tovább élni, mert az élet, mint olyan, egy nagyon fájdalmas dologgá válik majd számára. Óvatosan végigvezetjük az utcákon egy újabb házakkal teli viharvert környékre. A házak közül sok üres volt, lefoglalás alatt állt, és az egyik külön ki lett választva és előkészítve, és erre a helyre vittük Valentine-t, végig egy csendes utcán, egy törött utcai lámpa alá és be egy régimódi kocsibeállóra, amely a házhoz vezetett, és utasítottuk, hogy a kocsibeálló végén parkolja le az autót, ahol nem lehet látni az útról, és állítsa le a motorját. Pár hosszú pillanatig semmit nem teszünk, csak tartjuk a hurkot és hallgatjuk az éjszakát. Elnyomjuk a Hold zenéjének egyre hangosabb bugyogását és a belső szárnyak halk, ellenállhatatlan susogását, mert nagyon óvatosnak kell lennünk. Nyitva tartjuk a fülünket minden olyan zajra, ami hívatlanul érkezhet a szükségünk éjszakájába. Hallgatózunk, és csak az eső és a szél csapkodását halljuk, a víz fröcskölését a kocsi tetején, és a fák zörgését, ahogy a nyári vihar végigmegy rajtuk, semmi mást. Körbenézünk: a jobb oldalunkon lévő ház, az egyetlen ház, ahonnan ki lehet látni a kocsibeállóra, sötét. És üres is, éppen úgy, mint a ház, ahol leparkoltunk, és mi meggyőződtünk arról, hogy abban sincs senki, és némán végignyúlunk az utcán hallgatózva, óvatosan megkóstolva a meleg, nedves szelet bármi egyéb szaga után kutatva, bármi után, ami megláthat vagy meghallhat minket – de semmit nem találunk. Beszívjuk a levegőt egy mély és csodálatos kortyban, amely tele van ennek a nagyszerű éjszakának és a ránk váró rettenetes-csodálatos dolgoknak az ízével és a szagával. És ekkor Valentine megköszörüli a torkát, és nagyon erőlködik, hogy halkan, csendesen tegye, próbálja eltüntetni a damil okozta szoros, éles fájdalmát a nyakáról, és valahogy értelmet adni annak a lehetetlenségnek, ami az ő különleges, csodálatos személyével történik – és a hangja úgy reszel a fülünkben, mint ezer fog rettenetes csikorgása, mire még jobban meghúzzuk a hurkot, elég erősen ahhoz, hogy felszakítsa a bőrt, elég erősen, hogy mindörökre kiszorítsa belőle az újabb hangok adásának a gondolatát is, és Valentine hátrafeszül az ülésnek a torkán erőtlenül kaparászó ujjaival egy pillanatra, mielőtt dülledt szemű némaságba csuklik. Mi pedig sebesen kiszállunk az autóból, kinyitjuk a sofőroldali ajtót, és kihúzzuk, majd térdre állítjuk a férfit a kocsibeálló árnyékos kövén. – Most gyorsan – mondjuk. Egy nagyon kicsit lazítunk a hurkon, és Valentine olyan arccal bámul fel ránk, amelyről lerí, hogy a gyorsaságnak a fogalma is egyre távolabb kerül tőle mindörökre, és miközben mi látjuk a tekintetében egyre erősebbé válni ezt az új és csodálatos tudatosságot, megszorítjuk a hurkot, csak annyira, hogy végleg a helyére kerüljön ez az igazság, a férfi pedig feldobja magát a térdelésből és betántorog előttünk az üvegezett ajtón az üres ház sötétségébe. És immár ott van ő nekünk az új otthonában: az utolsó helyen, ahol valaha élni fog. Bevezetjük a konyhába, és megtorpanunk, hogy ott állhasson pár másodpercig, mi pedig közvetlenül mögötte, szorosan markolva a hurkot. Valentine ökölbe szorítja a kezét, majd megmozgatja az ujjait, és ismét megköszörüli a torkát. – Kérem – suttogja tönkrement hangon, amely már megelőzte a halálban. – Igen – feleljük, és a higgadt nyugalmunk az öröm vad partjait nyaldossa. Valentine talán úgy érzi, némi reményt hall abból a hűvös várakozásból, mert megrázza a fejét, csak egy kicsit, mintha rá akarná venni a dagályt, hogy húzódjon vissza. – Miért – vartyogja. – Ez, ez, egyszerűen… miért? Nagyon szorosra húzzuk a madzagot a nyakán, Valentine lélegzete eláll, az arca elsötétül, a férfi ismét térdre zuhan, és közvetlenül azelőtt, hogy öntudatlanságba merülne, meglazítjuk a kötelet, csak egy kicsit, csak annyira, hogy egy kis levegő juthasson a tüdejébe a felsebzett torkán át, és elmagyarázzuk neki az egészet, elébe tárjuk a teljes és örömteli igazságot. – Mert csak – mondjuk. Majd ismét szorosra húzzuk a hurkot, még szorosabbra, nagyon szorosra, és vidáman nézzük, ahogy Valentine lecsusszan a levegőtlen alvás hosszú lejtőjén, és ráborul az immár sötétlila arcára. Ekkor gyorsan munkához látunk, mindent pont megfelelően elrendezünk, mielőtt felébredhetne és elronthatná a dolgokat. Kivesszük a kis játékoszacskónkat és a szerszámainkat az autóból, felkapjuk a mappát, amelyet a kocsi ülésére ejtett, és gyorsan visszamegyünk a konyhába ezekkel a dolgokkal. Valentine alig valamivel később már oda van szigetelőszalagozva a pultra, levágott ruhával és betapasztott szájjal, körülötte pedig elrendeztük a kedves kis fényképeket, amelyeket a mappájában találtunk, a játszó kisfiúk aranyos fotóit, melyek némelyikén egy bohócon nevetnek, a többin egyszerűen csak egy labdát fognak vagy hintáznak. És hármat ezek közül, ó, de alaposan helyeztünk el pont a megfelelő helyre, hogy ne tudja nem meglátni őket, ezt a három egyszerű, újságcikkekből kivágott portrét a három kisfiúról, akiket holtan találtak egy csatornában. Miután mindent pont a megfelelő módon elrendeztünk, éppen úgy, ahogyan lenni kell, Valentine szemhéja megrebben. Egy pillanatra mozdulatlanul fekszik, talán a meleg levegőt érezve meztelen bőrén, a szoros, engesztelhetetlen szigetelőszalagot, amely mozdulatlanságra kényszeríti, és lehet, hogy azon gondolkodik, miért. Majd eszébe jut, a szeme hirtelen felpattan, és megpróbálkozik a lehetetlennel, mint amilyen például a szigetelőszalag elszakítása vagy a nagy levegők vétele, vagy az, hogy elég hangosan üvöltsön betapasztott szájjal ahhoz, hogy valaki meghallja ebben az egyre távolodó világban. Ebből egyik sem történhet meg soha többé, vele már nem. Valentine számára egyetlen apróság maradt még lehetséges, egyetlen nem fontos, jelentéktelen, csodálatos, elkerülhetetlen dolog, és az mindjárt elkezdődik, most, bármilyen hiábavaló, vergődő erőfeszítést is tesz. – Nyugalom – mondjuk, és rátesszük kesztyűs kezünket a fedetlen, ziháló mellkasára. – Nemsokára vége. – És mi úgy értjük, hogy az egésznek, mindennek, minden lélegzetvételnek és pislogásnak, minden vigyornak és nevetésnek, minden születésnapi zsúrnak és lufiállatnak, minden éhes útnak a félhomályba egy kicsi, védtelen fiú mögött – mindennek vége lesz, örökre és hamarosan. Megveregetjük a mellkasát. – De nem túl hamar – mondjuk, és ennek az egyszerű igazságnak a hideg öröme feláramlik bennünk a szemünkbe, és Valentine meglátja, és talán biztosan tudja, és talán még mindig érzi az ostoba, lehetetlen reményt. De ahogy visszaernyed a pultra a szigetelőszalag és a részeg éjszaka erősebb szükségének fogságában, körülöttünk egyre hangosabbá válik a Sötét Tánc gyönyörű zenéje, és mi munkához látunk, Valentine számára pedig minden remény örökre eltűnik, ahogyan az az egyetlen, elkerülhetetlen dolog történni kezd. Lassan indul – nem az óvatosság miatt, nem a bizonytalanság miatt, egyáltalán nem, hanem azért, hogy sokáig tartson. Lassan tesszük meg és élvezzük ki az összes jól megtervezett, begyakorolt, sokat próbált húzást, és lassan vezetjük a bohócot a végső megértés peremére: annak tiszta és egyszerű tudatára, hogyan fog számára véget érni minden itt, most, ma éjjel. Lassan festjük meg neki az igaz képét annak, hogyan kell ezt csinálni, erős, sötét vonalakat húzva, hogy megmutassuk neki, most már csak ennyi lesz mindig. Ez az ő legutolsó bűvészmutatványa, és itt, most, ma éjjel lassan, gondosan és aprólékosan, darabról darabra meg fogja fizetni a hídpénzt a híd boldog vámszedőjének a ragyogó késével, és lassan megteszi az utolsó kanyart abba a végtelen sötétségbe, amelybe hamarosan nagyon szeretne majd, még ha nagyon aggódva is, beleolvadni, mert akkorra tudni fogja, hogy ez az egyetlen kiút a fájdalomból. De nem most, még nem, nem túl hamar; először oda kell őt vinnünk, eljuttatnunk arra a pontra, ahonnan nincs visszatérés, és közvetlenül amögé, oda, ahol ó, de nyilvánvaló lesz számára, hogy megérkeztünk a partra, és nem fordulhat már meg. Ezt látnia kell, meg kell értenie, fel kell fognia, elfogadnia, hogy ez így helyes és szükséges és megváltoztathatatlan, és a mi vidám feladatunk, hogy elvigyük oda, majd visszamutassunk a vég peremén a határra, és azt mondjuk: – Látod? Te most itt állsz. Átkeltél, és most minden véget ér. Úgyhogy munkához látunk, miközben a zene egyre hangosabb körülöttünk, a Hold átkukucskál egy a felhők közötti résen, és vidáman kacag azon, amit lát, és Valentine nagyon együttműködő. Fojtott hangon vonít, sziszeg és gurgulázik, ahogy meglátja, hogy amit teszünk, azt nem lehet visszacsinálni, és nagyon alaposan halad minden afelé, hogy gyorsan eltüntessék őt, Steve Valentine-t, Puffalumpot, a bohócot, a vicces, vidám embert a fehér arc mögött, aki őszintén és szívből szereti a gyermekeket, annyira és olyan gyakran szereti őket, és olyan kellemetlen módon. Ő Steve Valentine, a bohóc, aki képes arra, hogy végigvezessen egy gyermeket az élet egész szivárványán egyetlen óra alatt, el a boldogságtól, bele a visszafordíthatatlanul elhomályosodó látás végső agóniájába és egy kéznél lévő csatorna mocskos vizébe. Steve Valentine, aki túl okos volt ahhoz, hogy bárki megállíthassa valaha, vagy a bíróságon rábizonyíthassa, amit tett. De most nem a bíróság előtt áll, és soha nem is fog. Ma éjszaka Dexter Ítélőszékének a padján hever, ahol a végső ítélet ott csillog a kezünkben, és ahol nincs lehetőség kirendelt ügyvédet igénybe venni, ott, ahova tart, és semmilyen fellebbezés nem lesz lehetséges soha. És közvetlenül azelőtt, hogy a kalapács utoljára lehullana, szünetet tartunk. Egy kicsi, idegesítő madár ült a vállunkra és kezdte csiripelni aggódó dalát: „Csiripi, csiripe, győződjünk meg, igaz-e.” Mi ismerjük ezt a dalt, és tudjuk, mit jelent. Ez Harry Törvényének dala, és azt jelenti, hogy biztosra kell mennünk, meg kell győződnünk arról, hogy a megfelelő dolgot tettük a megfelelő személlyel, hogy a minta teljes legyen, és mi boldogan és büszkén fejezhessük be és érezhessük az elégedettség boldog rohamát. Úgyhogy azon a ponton, ahol a légzés már nehezére esik mindannak, ami Valentine-ból marad, és a megértés végső fénye ott van vörös, duzzadt szemében, szünetet tartunk, fölé hajolunk, és a fejét a képek felé fordítjuk, amelyeket körülötte raktunk ki. Felszakítjuk a ragasztószalag egyik sarkát a száján, és ez biztos fáj, de olyan kicsi fájdalom lehet ahhoz képest, amit most már olyan régen érez, hogy a férfi semmilyen hangot nem ad a távozó levegő kis sziszegésén kívül. – Látod őket? – kérdezzük, miközben a nedves, ernyedt állát rázzuk, és odafordítjuk a fejét, hogy láthassa a képeket. – Látod, amit tettél? Ő odanéz, meglátja őket, és egy fáradt mosoly vonaglik meg az arca fedetlen részén. – Igen – mondja olyan hangon, amelyet félig elnyom a ragasztószalag és összetör a hurok, de még így is tisztán hallatszik, hogy látja. Most már elszállt belőle a remény, és az élet minden íze eltűnt a nyelvéről, de egy apró, meleg élmény suhan végig lábujjhegyen az ízlelőbimbóin, miközben a fiúk képét nézi, akiket elvett. – Gyönyörűek… voltak… – A tekintete végigvándorol a képeken, egy hosszú pillanatra elidőzik, majd lecsukódik. – Gyönyörűek – mondja, és ez elég; és most olyan közel érezzük hozzá magunkat. – Te is az vagy – feleljük, és visszanyomjuk a ragasztószalagot a helyére a száján, majd folytatjuk a munkát, felcsavarodva a jól megérdemelt extázisba, miközben erőteljes szimfóniánk csúcspontja feldübörög a vidám, egyre erősebb holdfényben, és a zene egyre magasabbra visz minket, amíg végül lassan, óvatosan, vidáman elérkezik az utolsó akkordja, és mindent beleereszt a meleg, nedves éjszakába: mindent. Minden haragot, boldogtalanságot és feszültséget, a mindennapi, értelmetlen élet minden görcsös értetlenségét és frusztrációját, amelyeket el kell viselnünk ahhoz, hogy ezt megtehessük, az emberiség ostoba nyájába való beolvadásra tett összes pitiáner, értelmetlen fáradságot – mindez eltűnik, az egész felrepül és ki a vendégszerető sötétségbe –, és ezekkel együtt ott botladozik megvert kiskutyaként minden, ami maradhatott még Steve Valentine gonosz, megviselt porhüvelyében. Pá-pá, Puffalump. Agave>>