Jacques Pépin memoárja, az Elnökök séfje, véletlenül került a kezembe. Letehetetlen. Olvastam és főztem. Kacagtam és sírtam.
A történelem egészen más, ha a tankönyv lapjain számok és adatok halmazaként mutatja magát és más visszaemlékezésekből. Az ember mindig ki van szolgáltatva a nagy történelmi eseményeknek, ráadásul saját sorsa is nyomasztja, így az öreg emberek csendes derűje, amivel visszanéznek életük, igen kellemes. Minél öregebb vagyok, annál inkább kedvelem a memoárokat és azt se zavar, hogy az idő néha megszépíti a dolgokat.
Jacques Pépin 1935. december 18-án született Jeannette és Jean-Victor Pépin második fiaként. Kikerülhetetlen, hogy a könyv és a gyerekévek a II. világháborúval kezdődjenek (nélkülözés, bombázás), és a meghatározó élmények ellenére a történet könnyed.
De ugyanilyen meghatározó a család és az anya – Jeannette, aki a háború idején vidékre küldi a gyerekeit, aki lepusztult éttermeket virágoztat fel, miközben egész családja a konyhában segédkezik neki, aki iskolaköteles kora előtt iskolába íratja fiát, csupán praktikus szempontok miatt -, majd a feleség
Jacques Pépin, akit a családja Tatinak hív, tizenhárom és fél évesen abbahagyja az iskolát és abban az életkorban, amikor a legtöbb gyerek a saját reggelijét nem képes elkészíteni, ő már gyakorlottan mozog a konyhában. Az első nagy lépésként egy szálloda konyhájára kerül és innen mássza meg a szamárlétrát. Sikereinek csúcsán Charles de Gaulle személyi szakácsa és milliókat tanít főzni a tévéképernyőn keresztül. (Amúgy huszonegy szakácskönyv szerzője.) Élettörtének kacskaringóit családi fotók és családi receptek gazdagítják. Nem tudtam ellenállni a sajtfelfújt receptjének, muszáj volt kipróbálnom; a hűvös, esős idő pedig éppen Onion soup gratinéehez illik.
Jacques Pépin: Elnökök séfje, Kelly Kiadó
