Jó film is lehetett volna, ráadásul remek színészekkel, de a forgatókönyvíró nem fejezte be a történetet, inkább elment sörözni.
Első pillanatban, amikor megjelentek a vége főcím első betűi, azt hittem, hogy a vetítőben “keverték össze” a tekercseket, de a digitális korszak jelenlegi állása szerint nem a mozigépész volt ökör, hanem a rendező és a forgatókönyvíró.
Martha (Elizabeth Olsen, a híres Olsen ikrek húga) vissza akarja kapni az életét, ezért elmenekül egy szektából, ahol a nők nem csak tűrik, de még asszisztálnak a vezető elmebeteg játékaihoz. A fiatal lány nővéréhez, Lucyhoz (Sarah Paulson) és annak férjéhez menekül. Bár érezhető, hogy a maga módján segítséget szeretne kérni, nem képes elmondani, hogy mit történt vele, hol volt, mit tettek vele. Inkább hazudik, de főként hallgat. Arról azonban egyiküknek sincs fogalma, hogy milyen nagy bajban van Martha, akit a “másik családjában” Marcy May-nek hívtak. A valóság és a képzelet múltból táplálkozó borzalmas világa között egyre vékonyabb a határvonal és a paranoia eluralkodik a lányon.
Nagyjából ennyi a film. Okosan felépített, ám nem befejezett. “Művészien” fényképezett, azaz mintha egy amatőr fotós tartaná a kamerát és egész sokszor nem találja meg a színészeket, csak a lábukat, és művésziesen beteg: az élet szívás. A Martha Marcy May Marlene-t csupán Elizabeth Olsen remek játéka emeli ki a nagyon gyorsan felejthető filmek közül, de csak annyira, hogy reméljük, egyszer egy tisztességesen megírt mozi sztárja is lehet.
