Van egy titkos összeesküvés, amiben mindenki benne van. (Még az apu és az anyu is, az egész család.) Üzeneteket olvasnak le a falakról meg a könyvekből!
Háy János meseábécéje, ahogy az Alfabéta és a negyvennégy rabló címből (nagyon helyesen) kikövetkeztethető a betűk utáni nyomozásról szól, ami tulajdonképpen az olvasás. Olvasni tanulni talán nem olyan nagy móka, de Háy János úgy színezte át ezt az aprólékos folyamatot, hogy egy remek mesekönyv kerekedett belőle.
“Miféle üzenetek vannak az óriásplakáton? – kérdezte a nagytestvérét a kisfiú.” És nekem már a 6. oldalon görcsöt kapott a gyomrom. Mert szülőként nincs annál rosszabb 2018-ban (és volt 2017-ben), hogy a gyerekeim óriásplakátokon silabizálják a betűket és próbálnak olvasni, értelmezni. Persze, amúgy a jelenség, hogy a gyerekek próbálják érteni és megfejteni a jeleket, betűket, teljesen normális. Az teljes őrület, hogy onnan mi ömlik rájuk (is).
Tehát van egy kisfiú, aki szeretné kideríteni, hogy mi az a titkos összeesküvés, ami a felnőttek között zajlik. Arra a következtetésre jut, hogy létezik egy Alfabéta nevű föníciai terrorista, aki negyvennégy rablót küldött szerte a világba és rajtuk keresztül tart fogva minden országot, minden birodalmat. A parkban egy fura alaktól megtudja, hol van az Alfabéta bérháza és álmában el is megy oda.
Hogy felfedje az összeesküvést minden ajtón bekopogtat. 44 ajtót derít fel – 44 estén át biztosan tart a könyv – és mindegyik ajtó mögött talál egy “furcsa” alakot és egy titkos jelet. A könyv végére pedig a betűk “összeállnak” és megtanul olvasni.
A mesét hallgató gyerekek persze nem tanulnak meg olvasni a könyv végére, de jó barátságba kerülnek a betűkkel, a 44 banditával és olvasással, amivel minden titokra fényt lehet deríteni.
