Így kezdődik: “Azt hiszed, hogy szabad vagy? Hát nem. Neked olyan, hogy szabad vagy: nincs.” Egy történet, három szereplő. Három szereplő. Egy történet. Mindhárom áldozat, mindhárom elkövető, és azok is ők hárman, akik véletlen keverednek az eseményekbe. Egy, ki a mesék világa felől szemlél, egy, ki az okokat kutatja, egy, ki vádakat olvas a világra, hogy mért olyan, amilyen. Egy férfi és két nő. Mindhárman ki akarnának keveredni a napvilágra, mégis ott bolyonganak valahol a mélygarázsban. Három, szerelem utáni élet és egy valahai szerelmi viszony három sarka, s egy készülődő titokzatos bűntett. Mit jelent élni, érezni, kötődni, sorsot építeni? Mit jelent egy olyan világban lenni, ahol minden élet egyedi és autentikus, de az életek közös világa telis-teli van hamissággal? Számvetés azzal, ahogy élünk és éltünk, s egyben sors és korkritika A mélygarázs. Sodró monológok, meghökkentő gondolatfutamok, a múlt és az életépítés kendőzetlen feltárása. Szembesítés képzeteinkkel és tévképzeteinkkel. Három ember különálló és közös sorsa, három monológ, ami egy pillanatra sem idegen tőlünk, mert rólunk beszélnek, mert belőlünk vannak összerakva. Fogják a kezünket, és végigjárják velünk a földmélyi termeket, nemcsak az ő világukat, hanem a miénket is. Csípni fogja a szemünket a füst, néha úgy fog tűnni, teljesen elfogy a levegő, és fájni fog, nem csak a fejünk. De mégis érdemes végigjárni a föld alatti világot, mert így van esélyünk, hogy elérjük a napsütötte sávot. Mi kiléphetünk, míg a szereplőink visszafordulnak, hogy kézen fogják, s a félhomályos termeken végigvezessék az újabb vándort.
Háy János: A mélygarázs (részlet) “Álltam egy kicsit. Aztán letettem a telefont. Nem akartam otthon maradni. Ugyanazzal a kulccsal nyitni az ajtót, és beleütközni ugyanazokba a dolgokba, amelyek gyerekkorom óta elfoglalják a lakást. A cipősszekrényt. Azt utáltam a legjobban. Nem lehetett tőle rendesen kinyitni a bejárati ajtót. A sarkának nekiütődött. Ha volt valami a kezedben, alig lehetett beférni. Nem akartam végighallgatni ugyanazokat a mondatokat, hogy mi történt a munkahelyen, hogy az, és elhangzott egy név, egy jelző, hogy szemét alak, törtető, büdös, semmihez sem ért. Mindig ugyanazokról a munkatársakról volt szó, mindig ugyanazok voltak a rosszak és ugyanazok a jók. A rosszak általában magasabb beosztású, persze érdemtelenül és érdemtelenül nagyobb fizetést kapó munkatársak voltak, akiket a politikai kapcsolatok vagy épp a jellemtelenség juttatott ebbe a kedvezőbb pozícióba. Ezzel szemben a jók, a szüleimhez hasonlóan, hozzáértő, ám morális tartással rendelkező emberek voltak, akiket a magasabb beosztásúak már csak az erkölcsi és szakmai fölényük miatt is gyűlöltek, bár kirúgni nem mertek, mert az ő szakmai tudásuk nélkül, mondta az apu vacsora közben, biztosan fejre állna az egész vállalat.” Olvasd tovább>>>