Hagyd abba a rasszizmust! Sokfélék vagyunk!

Bármilyen fájdalmas, de mi szülők (és a szűkebb-tágabb környezet) neveljük rasszizmusra a gyerekeket. Tudatos és határozott döntés kell ahhoz, hogy változzunk és ne így legyen!

Szülőknek és gyerekeknek közös olvasásra ajánlja a Pagony (és én is) Anja Tuckermann és Tine Schulz könyvét, a Sokfélék vagyunk!-ot. A könyv címe azt hangsúlyozza, hogy sokfélék vagyunk, egyikünknek barna a bőre és fekete haja, a másikunknak nem magyar az anyanyelve, a harmadiknak más a vallása, és van, aki csak a mamájával vagy csak a papájával él. Van, aki itt született, de a nagyszülei még nem beszéltek magyarul, és van, akinek az anyukája vagy az apukája külföldi, de itt szerettek egymásba, és itt lett gyerekük. Van, aki nemrég érkezett, és nehezen ért még mindent. Van, aki tanulni jön ide, és van, aki a háború vagy az éhínség elől menekül hozzánk. Ám, nem az a legfontosabb – sem az életben, sem a könyvben -, hogy miben különbözünk, hanem az, mennyire hasonlítunk egymásra. A történetben szereplő gyerekek nagyon sokfélék, mégis olyanok, mint a könyv olvasója, szeretnek ünnepelni, játszani, jókat enni, biztonságban lenni és esténként odabújni a szüleikhez. Amikor a könyvet olvastam, sokszor eszembe jutott, hogy talán nem is a gyerekeknek kellene felolvasni, a gyerekekkel kellene elolvasni ez a könyvet, hanem felnőtteknek, akiket elnehezítenek már beidegződések, a sokszor észrevétlenül rájuk tapadt rasszizmus. “Egészen” könnyű addig nem foglalkozni a rasszizmussal, amíg az ember a világ “szerencsésebb” feléhez tartozik. De elég eljátszani a gondolattal, hogy pár ezer kilométerrel arrébb a fehér bőr nem a tömegbe rejtene, hanem éppen kirívóvá tenne, esetleg furán néznének miatta ránk, csúnyán beszélnének rólunk, nem kapnánk munkát, szóval és tettel bántanának, ellenségként tekintenének ránk, és máris érezhető a rasszizmus súlya. A gyerekeinknek azt tanítjuk, ne viselkedjünk másokkal úgy, ahogyan magunknak nem kívánnánk, és közben mi felnőttek felejtjük el ezt. A gyerekek egymással sokkal megértőbbek, mint mi felnőttek. Nem csak elfogadják az egyedit és a szokatlant, de egyáltalán nem foglalkoznak olyannal, hogy kinek milyen a bőrszíne, a szeme, ki az apukája – mert úgyis “az én apukám a legerősebb”. Felnőtt korunkra azonban a rasszizmus bennünk lesz és csak tudatosan tehetünk ellene, illetve az ellen is kötelességünk tenni, hogy a gyerekeink már ne fedezzék fel önmagukban. Tudom, egy könyv kevés a világmegváltáshoz, nehezen veszi fel a harcot a mindennapokat meghatározó propagandával vagy az évtizedek alatt beégett előítéletekkel, de kezdetnek, első lépésnek elég, csak el kell kezdeni.