Simenon 1950 decemberében fejezte be a Maigret és az éjszaka örömei című művét, ami az egyik legismertebb Maigret-regénnyé vált. A Picratt’s egy kis éjszakai klub Párizsban, ami hajnali négykor zár be. Mindenki hazafelé igyekszik, kivéve Arlette-et, az egyik táncosnőt, aki a körzeti rendőrőrsre indul, hogy bejelentsen egy tervezett gyilkosságot. Állítása szerint két férfi arról beszélgetett a mulatóban, hogy másnap megölnek egy grófnőt. Bár az elmondottak részletei meglehetősen ködösek, reggel a bűnügyi rendőrségen Maigret felügyelő és kollégái kihallgatják a lányt, aki viszont visszavonja a bejelentést arra hivatkozva, hogy előző éjjel részeg mámorában nem is tudta, mit beszél. Maigret-nek azonban bogarat ültet a fülébe a történet, majd délelőtt befut egy telefonhívás; gyilkosság történt, de az áldozat nem az, akire számítottak… Georges Simenon Maigret és az éjszaka örömei (részlet) Jussiaume rendőr számára, aki éjszakai járőrszolgálatát mindig ugyanazon a helyen teljesítette, a járókelők, mint ez a nő is, olyannyira hozzátartoztak a mindennapjaihoz, hogy csak gépiesen észlelte őket, mint ahogyan az állomások mellett lakók észlelik a vonatok érkezését és indulását. Vizes hó hullott, Jussiaume behúzódott egy kicsit egy kapualjba a Fontaine és a Pigalle utca sarkán. A Picratt’s vörös felirata, amely egyike volt azoknak, amik még ebben a késői időpontban is világítottak, mintha vértócsákat rajzolt volna a vizes kövezetre. Hétfő volt, nem telt házas nap a Montmartre-on. Jussiaume meg tudta volna mondani, hogy a mulatók többsége milyen sorrendben zár be. Látta, ahogy a Picratt’s neonfelirata kialszik a szokott időben, az alacsony, zömök tulaj egy, a szmokingjára felvett bézsszínű esőkabátban jött ki a járdára, hogy leeressze a spalettákat. Egy alak – valószínűleg egy suhanc – sziluettje suhant el a falak mentén, végig a Pigalle-on a Blanche utca felé. Majd két férfi haladt el a Clichy tér irányába, az egyik szaxofontokkal a hóna alatt. Egy másik férfi, szinte ugyanabban a pillanatban, a Saint-Georges-kereszteződés felé tartott, felöltőjének gallérját felhajtva. Jussiaume rendőr nem tudta a nevüket, épphogy csak az arcukat látta, de ezek az alakok, és még száz másik, jelentéssel bírtak számára. Tudta, hogy mindjárt egy nő fog kilépni világos prémes, nagyon rövid kabátban, rendkívül magas sarkú cipőben ágaskodva, és hogy gyorsan lépdel, mintha félne attól, hogy egyedül legyen kint hajnali négy órakor. Csak száz métert kellett megtennie, hogy a házhoz érjen, amelyben lakott. Be kellett csengetnie, mert az ajtó zárva van ebben az időben. Végül még két nő, mindig együtt, akik halkan beszélgetve lépdeltek az utca sarkáig, ahol elváltak. Az egyikük, az idősebb és a magasabb, a csípőjét riszálva ment végig a Pigalle-on a Lepic utcáig, ahova a rendőr már látta néha hazamenni. A másik hezitált, úgy nézte a férfit, mintha szeretne neki mondani valamit, aztán, ahelyett, hogy a Notre-Dame-de-Lorette utcán lement volna, ahogy szokott, a Douai utca sarkán lévő ivó felé indult, ahol még világosság volt. Ittasnak tűnt. Hajadonfőtt volt. Aranyszőke haja csillogott, amikor egy lámpaoszlop alatt haladt el. Lassan lépkedett, időnként megállt, úgy tűnt, mintha közben magában beszélt volna. A tulajdonos ismerősként kérdezte tőle: – Kávét, Arlette? – Rummal. A rummal felöntött meleg kávé jellegzetes illata azonnal szétterjedt. Két-három férfi ivott a pultnál; a nő nem vett róluk tudomást. A tulajdonos később így nyilatkozott: – Nagyon fáradtnak tűnt. Ezt csak azért mondom, mert ivott még egy kávét, dupla adag rummal, és alig tudta kivenni a pénzt a táskájából. – Jó éjszakát! – Jó éjszakát! Jussiaume járőr megint látta elhaladni, ám visszafelé még bizonytalanabbak voltak a léptei, mint odafelé. Amikor a járőrrel egy vonalba ért, észrevette őt, odafordult hozzá, és azt mondta: – Bejelentést akarok tenni a rendőrségen. – Mi sem egyszerűbb – válaszolta a járőr. – Tudja, hol található. A rendőrség majdnem szemben volt, a Picratt’s mögött, a Rochefoucauld utcában. Ahol álltak, onnan mind a ketten láthatták a kék oszlopot és a biciklis járőrök falhoz támasztott kerékpárjait. Először azt hitte, hogy a nő nem megy oda. Aztán látta, hogy áthalad az utcán, majd elnyeli őt a hivatalos épület. Fél négy volt, amikor belépett a rosszul megvilágított irodába, ahol csak Simon őrmester és egy fiatal rendőrgyakornok tartózkodott. – Bejelentést akarok tenni – ismételte. – Hallgatlak, kicsikém – válaszolta Simon, aki már húsz éve szolgált a körzetben és nagy gyakorlattal bírt. A nő erősen ki volt festve, műszőrme bundája alatt fekete szaténruhát viselt, egy kicsit tántorgott, és a rendőröket a látogatóktól elválasztó korlátnak támaszkodott. – Egy bűntényről van szó. – Bűntényt követtek el? Volt egy nagy elektromos óra a falon, a nő azt nézte, mintha a mutatók helyzete jelentene valamit. – Nem tudom, hogy elkövették-e. – Nos, ez nem is bűntény. Az őrmester rákacsintott fiatal kollégájára. – Valószínűleg elkövetik. Biztosan elkövetik. – Ki mondta ezt neked? Olyan arcot vágott, mint aki nehezen követi a másik gondolatát. – A két férfi az imént. – Milyen férfiak? – Ügyfelek. A Picratt’sban dolgozom. – Gondoltam, hogy már láttalak valahol. Te vagy az, aki vetkőzöl, ugye? Az őrmester nem látogatta a Picratt’s előadásait, de minden reggel és este ott járt el, és látta a kirakatban az előtte álló nő kinagyított fényképét, mint ahogy a másik kettő kis képeit is. – Szóval, akkor ügyfelek beszéltek neked bűntényről? – Nem nekem. – Kinek? – Egymás között beszéltek róla. – És te meghallottad? – Igen. De nem hallottam mindent. Egy válaszfal volt közöttünk. Egy újabb részlet, amit Simon őrmester értett. Amikor takarítási időben ment el a mulató előtt, az ajtó félig nyitva volt. Egy sötét helyiséget lehetett látni, ahol minden piros, egy csillogó színpadot, és a falak mentén válaszfalakat az asztalok között. – Mesélj. Mikor történt? – Ma éjjel. Körülbelül két órája. Igen, két óra lehetett. Csak egyszer táncoltam el a számomat. – Mit mondott a két vendég? – Az idősebbik azt mondta, hogy meg fogja ölni a grófnőt. – Milyen grófnőt? – Nem tudom. – Mikor? – Valószínűleg ma. – Nem félt attól, hogy meghallod? – Nem tudta, hogy a válaszfal mögött vagyok. – Egyedül voltál ott? – Nem. Egy vendéggel. – Akit ismersz? – Igen. – Ki ő? – Nem tudom a vezetéknevét. Albert-nek hívják. – Ő is hallotta? – Nem hiszem. – Ő miért nem hallotta? – Mert fogta a kezem és hozzám beszélt. – Szerelemről? – Igen. – És te? Hallgattad, hogy mit mondanak a másik oldalon? Vissza tudsz emlékezni, pontosan milyen szavak hangzottak el? – Nem pontosan. – Részeg vagy? – Ittam, de még tudom, mit beszélek. – Minden este így iszol? – Nem ennyit. – Albert-rel ittál? – Épp csak egy üveg pezsgőt ittunk meg. Nem akartam, hogy költségekbe verje magát. – Nem gazdag? – Egy fiatalember. – Szerelmes beléd? – Igen. Azt szeretné, ha otthagynám ezt a lokált. – Nos, vele voltál, amikor a két vendég megérkezett, és a válaszfal mögött helyet foglaltak. – Pontosan. – Nem láttad őket? – Később láttam őket, hátulról, mikor elmentek. – Sokáig maradtak? – Talán egy félórát. – Pezsgőztek a társaiddal? – Nem. Azt hiszem, konyakot rendeltek. – És egyből erről a grófnőről kezdtek el beszélni? – Nem azonnal. Az elején nem figyeltem. Az első dolog, amire felfigyeltem, valahogy így hangzott: „Felfogtad? Még megvan az ékszerei nagy része, de ha így folytatja, nem sokáig fognak kitartani.” – Milyen hang volt? – Egy férfihang. Egy idős férfi hangja. Mikor elmentek, láttam, hogy az egyik alacsony, zömök volt, ősz hajú. Ő lehetett. – Miért? – Mert a másik fiatalabb, és mert nem egy fiatal hang volt. – Mit viselt? – Nem figyeltem meg. Az hiszem, sötét ruha volt rajta, talán fekete. – A kabátjukat a ruhatárban hagyták? – Gondolom, igen. – Szóval, azt mondta, hogy a grófnénak még megvan az ékszerei nagy része, de ha így folytatja, nem fognak sokáig kitartani. – Ezt. – Mit mondott, hogy akarja megölni? A nő nagyon fiatal volt, összességében sokkal fiatalabb, mint amilyennek látszani akart. Időnként olyan képet vágott, mint egy rémült kislány. Ezekben a pillanatokban a tekintetével az órára tapadt, mintha onnan merítene inspirációt. Teste észrevétlenül remegett. Biztosan nagyon fáradt volt. Az őrmester a parfümjével elegyedett, kicsit áporodott hónaljszagát is érezhette. – Mit mondott, hogy akarja megölni? – ismételte. – Már nem tudom. Várjon. Nem voltam egyedül. Nem hallgatózhattam folyton. – Albert fogdosott téged? – Nem. A kezemet fogta. Az idősebbik valami ilyesmit mondott: „Elhatároztam, hogy ma éjjel elintézem.” – Ez nem jelenti azt, hogy meg fogja ölni. Azt is jelentheti, hogy el fogja lopni az ékszereit. Semmi nem bizonyítja, hogy ő nem egy hitelezője, aki egyszerűen úgy döntött, hogy végrehajtót küld rá. – Nem – mondta a nő kicsit makacsul. – Honnan tudod? – Mert ez nem úgy van. – Tisztán arról beszélt, hogy megöli? – Biztos vagyok benne, hogy ezt akarja tenni. Nem emlékszem a szavakra. – Nem lehet, hogy félreértés? – Nem. – És ez két órája történt? – Egy kicsit több. – Na, mármost, tudván, hogy egy férfi bűntényt fog elkövetni, csak most jössz ide, hogy beszélj nekünk erről? – Nagyon felzaklatott az egész. De nem hagyhattam el a Picratt’sot zárás előtt. Alfonsi nagyon szigorú ebben a tekintetben. – Akkor is, ha elmondtad volna neki az igazat? – Kétségkívül azt mondta volna, hogy törődjek a magam dolgával. – Próbálj meg minden szóra emlékezni, amit váltottak. – Nem sokat beszéltek. Nem hallottam mindent. Szólt a zene. Aztán Tania adta elő a számát. Az őrmester már jegyzetelt pár perce, de nem túl lelkesen, mintha kételkedett volna az egészben. – Ismersz bármilyen grófnőt? – Nem hiszem. – Van olyan, aki hozzátok jár? – Nem jön sok nő. Soha nem hallottam még olyan vendégről, aki grófnő lenne. – Nem intézted úgy, hogy megnézhesd szemből a két férfit? – Nem mertem. Féltem. – Mitől? – Hogy megtudják, hogy hallottam őket. – Hogy szólították egymást? – Nem jegyeztem meg. Azt hiszem, az egyiket Oscarnak hívják. Nem vagyok benne biztos. Azt hiszem, sokat ittam. Fáj a fejem. Szeretnék lefeküdni. Ha tudtam volna, hogy nem hisz nekem, nem jöttem volna. – Ülj le. – Nincs jogom elmenni? – Most nincs. Mutatott neki egy padot a fal mentén, a fekete-fehér hivatali plakátok alatt. Aztán hirtelen visszahívta. – Neved? – Arlette. – Az igazi neved? Van személyi igazolványod? Elővette a retiküljéből, és odaadta. A férfi ezt olvasta: „Jeanne- Marie-Marcelle Leleu, 24 éves, született Moulins-ben, koreográfus, Párizs, Notre-Dame-de-Lorette 42.” – Nem Arlette-nek hívnak? – Az a művésznevem. – Játszottál színházban? – Nem igazi színházakban. A férfi vállat vont, visszaadta a személyi igazolványt, amiből kiírta az adatokat. – Ülj le. Ezután halkan megkérte fiatal kollégáját, hogy ügyeljen rá, amíg bemegy a szomszéd irodába, ahonnan anélkül tudott telefonálni, hogy meghallhatták volna, és hívta a központi ügyeletet. – Te vagy az, Louis? Itt Simon a La Rochefoucauld körzetből. Véletlenül nem jelentettek ma éjjel egy meggyilkolt grófnőt? – Milyen grófnőt? – Nem tudom. Valószínűleg átverés. A kicsike kicsit hibbant. Mindenesetre be van rúgva. Úgy tűnik, kihallgatott valami fickókat, akik gyilkosságot szőttek egy grófné ellen, akinek ékszerei vannak. – Nem tudok róla. Nincs ilyen a táblán. – Ha befutna valami ilyen, értesíts. Ezután beszélgettek még egy keveset a saját dolgaikról. Mikor Simon visszatért a másik helyiségbe, Arlette már aludt, mintha egy vasúti váróteremben lenne. A póz annyira meghökkentő volt, hogy az ember szinte automatikusan kereste a bőröndöt a lábánál. Hét órakor, amikor Jacquart jött leváltani Simon őrmestert, a lány még mindig aludt, Simon tájékoztatta a kollégáját. Éppen amikor elindult, Simon észrevette, hogy felébredt a lány, de úgy döntött, nem marad tovább. Így aztán Arlette csodálkozva meredt a fekete bajszos jövevényre, majd tekintete szorongva az órát kereste, aztán megnyugodva kelt fel. – El kell mennem – mondta. – Egy pillanat, kicsikém. – Mit akar tőlem? – Lehet, hogy egy kis alvás után kicsit tisztábbak az emlékeid, mint múlt éjjel? Durcás tekintetet villantott, és a bőre fénylett, különösen ott, ahol a szemöldöke ki volt szedve. – Nem tudok semmi többet. Haza kell mennem. – Milyen volt Oscar? – Milyen Oscar? A férfi előtt ott volt a jelentés, amit Simon írt, amíg a lány aludt. – Az, aki meg akarta ölni a grófnét. – Nem mondtam, hogy Oscarnak hívják. – Akkor hogy hívják őt? – Nem tudom. Nem emlékszem többre annál, amit elmondtam. Túl sokat ittam. – Annyit, hogy az egész történetet kitaláltad? – Nem ezt mondtam. Hallottam két férfit beszélgetni a válaszfal mögött, de csak mondatfoszlányokat tudtam elkapni. Lehet, hogy tévedtem. – Akkor minek jöttél ide? – Megint csak azt tudom mondani, hogy túl sokat ittam. Amikor iszunk, másképp látjuk a dolgokat, és hajlamosak vagyunk dramatizálni azokat. – Nem is volt szó grófnéról? – De… azt hiszem. – Az ékszereiről? – Ékszerekről beszélgettek. – És arról, hogy végeznek vele? – Én így értettem. Már részeg voltam akkor. – Kivel ittál? – Több vendéggel. – És az Albert nevűvel? – Igen. De őt sem ismerem igazán. Csak látásból ismerem az embereket. – Oscart is? – Miért tér vissza folyton ehhez a névhez? – Felismernéd őt? – Nem láttam, csak hátulról. – Egy hátat elég jól fel lehet ismerni. – Nem vagyok biztos benne. Talán. Hirtelen átfutott rajta egy gondolat, és most ő kérdezett: – Megöltek valakit? És mivel a rendőr nem válaszolt, nagyon ideges lett. Borzasztó másnaposságot érzett. Kék szemfestéke elmosódott, az ajkain túlnyúlt piros rúzs túlzottan nagynak mutatta a száját. – Nem mehetek haza? – Még nem. – Semmit nem csináltam. Ekkorra több rendőr volt már a helyiségben, akik a dolgaikat intézték, miközben történeteket meséltek egymásnak. Jacquart felhívta a központi ügyeletet, ahol még mindig nem hallottak halott grófnőről, aztán biztos, ami biztos, felhívta a Quai des Orfčvres-en lévő központi kapitányságot. Lucas, aki épp akkor kezdte meg a szolgálatot, és még elég álmos volt, mindenesetre azt válaszolta: – Küldjétek hozzám. Aztán már nem is gondolt az egészre. Időközben Maigret is megérkezett, és vetett egy pillantást az éjszakai jelentésekre, mielőtt levette felöltőjét és kalapját. Még mindig esett. Ez egy nyúlós nap volt. Az emberek többségének rosszkedve volt. Nem sokkal kilenc óra után egy IX. kerületi rendőr kísérte be Arlette-et a Quai des Orfčvres-re. Új volt még, nem ismerte jól az épületet, ezért több ajtón is bekopogtatott, maga mögött a fiatal nővel. Így történt, hogy a nyomozók irodájába is benyitott, ahol a fiatal Lapointe egy asztal szélén ülve cigarettázott. – Elnézést, Lucas őrmestert keresem! Nem vette észre, hogy Lapointe és Arlette erősen egymásra meredtek, majd amikor a szomszéd irodába irányították, visszacsukta az ajtót. – Üljön le! – mondta Lucas a táncosnőnek. Maigret, aki a szokásos körútját járta az irodákban, mialatt az új jelentést várta, éppen ott volt, a kandalló mellett tömte a pipáját. – Ez a lány – magyarázta neki Lucas – azt állítja, hogy hallotta, amint két férfi egy grófnő megölését tervezte. A nő teljesen másképpen, mint amilyen eddig volt, hirtelen határozottan és fagyosan szólalt meg: – Soha nem mondtam ilyet. – Azt mesélte, hogy hallott két férfit… – Részeg voltam. – És mindent kitalált? – Igen. – Miért? – Nem tudom. Teljesen részeg voltam. Nem volt még kedvem hazamenni, és csak úgy bementem a kapitányságra. Maigret különös pillantást vetett rá, és folytatta a dokumentumok átnézését. – Szóval soha nem volt szó grófnőről? – Nem… – Egyáltalán nem? – Lehet, hogy hallottam valamit egy grófnőről. Van úgy, tudja, hogy elkapunk egy-egy szót, és nem tudjuk kiverni a fejünkből. – Múlt éjjel? – Feltehetően. – És erre építette fel a történetét? – Maga talán mindig tudja, mit mesél, amikor iszik? Maigret mosolygott, Lucas bosszúsnak tűnt. – Nem tudja, hogy ez bűncselekmény? – Mi? – Hogy hamis bejelentést tesz. Megbüntethetik hatósági közeg félrevezetéséért… – Nekem mindegy. Mindössze annyit kérek, hogy hadd mehessek aludni. – Egyedül lakik? – Persze! Maigret megint mosolygott. – Nem emlékszik arra a vendégre sem, akivel megivott egy üveg pezsgőt, és aki a kezét fogta, akit Albert-nek nevezett? – Szinte semmire sem emlékszem. Nem bírja felfogni?! A Picratt’sban bárki megmondhatja magának, hogy merev részeg voltam… – Hány órától? – Tegnap este kezdődött, ha ragaszkodik hozzá, hogy pontos legyek. – Kivel? – Teljesen egyedül. – Hol? – Mindenfelé. Bárokban. Látszik, hogy soha nem élt egyedül. Furcsa volt ez a Lucas-nak célzott mondat, aki annyira szigorúnak akart látszani. Ahogy reggel elkezdődött, egész nap esett, hideg, monoton eső, felhős égbolt, minden irodában égtek a lámpák, a padlón tócsanyomok. Lucas-nak folyamatban volt egy másik ügye, betöréses lopás egy raktárépületben, és már indulni akart. Kérdőn nézett Maigret-re. – Mit csináljak vele? – Mintha ezt akarta volna kérdezni. És mivel éppen megszólalt az eligazításra hívó csengő, Maigret megvonta a vállát. Ez azt jelentette: – A te dolgod. – Van telefonja? – kérdezte még a tizedes. – A házmester lakásában van telefon. – Szobát bérel? – Nem, van sajátom. – Egyedül? – Már mondtam magának. – Ha elengedem, nem fél, hogy találkozik Oscarral? – Haza akarok menni. Nem tarthatták ott tovább ok nélkül, csak azért, mert elmesélt egy történetet a rendőrőrsön. – Hívjon fel, ha új dolog merülne fel! – mondta Lucas, miközben felállt. – Feltételezem, nem áll szándékában elhagyni a várost. – Nem. Miért? Kinyitotta neki az ajtót, figyelte, amint távolodik a nő a széles folyosón, és megtorpan a lépcső tetején. Az emberek utánafordultak. Érezni lehetett, hogy egy másik világból jött, az éjszaka világából, majdhogynem szemérmetlennek tűnt a téli nap hideg fényében. Lucas az irodájában beszippantotta az illatot, amit a nő maga után hagyott, női illatot, ébredés utáni női illatot. Megint felhívta a központi ügyeletet. – Nincsenek hírek egy grófnőről? – Semmi említésre méltó. Aztán benyitott a nyomozók irodájába. – Lapointe… – hívta anélkül, hogy benézett volna. Egy hang, ami nem a fiatal nyomozóé volt, válaszolt: – Épp most ment ki. – Nem mondta, hová megy? – Azt mondta, mindjárt visszajön. – Mondd meg neki, hogy szükségem van rá. Nem Arlette kapcsán, nem is a grófnővel kapcsolatban, hanem, hogy elkísérjen Javelba. Lapointe egy negyedórával később jött vissza. A két férfi felvette a kabátját és kalapját, és elindultak, hogy metróra szálljanak a Châtelet-nél. Amikor Maigret az eligazítás után visszatért a főnök irodájából, meggyújtotta a pipáját, és megfogadta, hogy délelőtt már nem megy sehová. Fél tíz lehetett, amikor Arlette elhagyta a Bűnügyi Rendőrséget. Hogy metróra szállt vagy busszal ment a Notre-Dame-de-Lorette utcába, az senkit nem érdekelt. Talán megállt egy bárban, hogy egyen egy croissant-t vagy igyon egy kávét? A házmesterné nem látta őt hazatérni. Igaz, ez egy olyan bérház volt a Saint-Georges tértől néhány lépésre, ahol állandó volt a jövés-menés. Tizenegyet harangoztak, mikor a házmesterné nekilátott a B épület lépcsőházának takarításához, és csodálkozott, hogy Arlette ajtaja félig nyitva van. Lapointe Javelban szétszórt, gondterhelt volt, Lucas szerint furcsa képet vágott, ezért megkérdezte tőle, hogy jól érzi-e magát. – Azt hiszem, valami megfázás lappang bennem. A két férfi még mindig a kirabolt raktár szomszédjait kérdezte ki, mikor Maigret irodájában megcsörrent a telefon. – A saint-georges-i körzet parancsnoka vagyok… Ez a La Rochefoucauld utcai őrs volt, ahová Arlette bement hajnal fél öt körül, és ahol végül elaludt egy padon. – A titkárom közölte, hogy ma reggel magukhoz vitték az Arlette néven ismert Jeanne Leleu-t, azt a lányt, aki azt állította, hogy kihallgatott egy beszélgetést egy grófnő meggyilkolásával kapcsolatban. – Nagyjából képben vagyok – válaszolta Maigret, összevonva a szemöldökét. – Meghalt? – Igen. Nemrégen találták meg a szobájában, megfojtották. – Az ágyában volt? – Nem. – Felöltözve? – Igen. – Kabátban? – Nem. Egy fekete selyemruha volt rajta. Ennyit mondtak pillanatnyilag az embereim. Még nem indultam el oda. Mindenképpen telefonálni akartam előtte magának. Úgy tűnik, komoly az ügy. – Valóban komoly. – Még mindig semmi azzal a grófnővel kapcsolatban? – Eddig semmi. Még időbe telhet. – Értesíti az ügyészséget? – Telefonálok nekik, és hamarosan ott leszek. – Úgy gondolom, érdemes lenne. Különös ügy, igaz? Az éjszakai ügyeletesem nem nagyon nyugtalankodott, mert a lány részeg volt. Viszlát hamarosan! – Akkor nemsokára. Maigret magával akarta vinni Lucas-t, de az üres irodája előtt eszébe jutott a javeli ügy. Lapointe sem volt bent. Janvier épp akkor ért vissza, és még rajta volt a hideg és vizes esőkabátja. – Gyere! És mint mindig, betett két pipát a zsebébe. Agave>>